Reke Balázs: Hol van Kacsa Feri?
•
A piac melletti parkban telepedtek le a padokra. Ahogy általában. Tavasz volt és kora reggel, még ki sem emelkedett a napkorong az üzletházak mögül, de már lehetett sejteni, hogy meleg délelőttre számíthatnak. A két férfi vastag kabátban ült, és a kabátok anyagán hosszú szakadások sorakoztak, amiken néhol kilógott a bélés tömőanyaga.
Az egyik férfi alacsony volt és szakállas, kiugró, sárgás szemekkel, a másik magasabb és testesebb, viszont frissen volt borotválva, a fején féloldalasan állt a sapka. Egymással szemben elhelyezett padokon foglaltak helyet, a lábuknál bontatlan műanyagpalackos bor és egy félliteres kevert várakozott.
A szakállas nézte, ahogy bekanyarodik egy busz a tér mellett, lassan lefékez, és leszállnak róla az utasok, és szétszóródnak minden irányban. Elment mellettük is pár ember, de próbáltak rájuk se nézni. A sapkás férfi közben egy elnyűtt nejlonszatyorból dohányzacskót kotort elő, és kissé remegő kézzel próbálta ráügyeskedni a cigarettapapírra, de az mindig kicsúszott az ujjai közül, és a dohány visszahullott a szatyorba.
– Nézd már, hát nem bírom megcsavarni! – morgott hangosan a sapkás férfi.
– Mert béna vagy, testvér! Adjad ide, majd én – mondta a szakállas, és nyúlt érte. Gyors mozdulatokkal megsodort két cigarettát.
Mindketten rágyújtottak. Az olcsó, kiszáradt dohány gyorsan izzott az ujjaktól zsíros papírban.
– Hol van már Kacsa Feri? – kérdezte a sapkás férfi, és egy pillanatra feltápászkodott a padról, hogy jobban körbe tudjon nézni a parkban.
– Jön az mindjárt, ne aggódjál, még sosem volt olyan, hogy ne ette volna ide a fene, ha piáról van szó.
– Az már igaz, minden reggel pontosan ébreszti a mája – nevetett a sapkás férfi, kivillantva hiányos fogsorát.
A sapkás férfi visszaült a padra, feszengett, és idegesen pöcögtette a cigarettája szűrőjét, a cipőjére hamu hullott.
– Lábad hogy van? Javul? – kérdezte a szakállas.
– Jobb egy kicsivel. Télen még azt mondta a doki, hogy üszkösödik, és le kell majd vágni egy-két lábujjat, de rendbe jött, csak a sántítás maradt meg. Szép is lenne, pár ujjal kevesebbel mászkálni. Ezek nem szaroznak, hallottam egy havertól, hogy ránéznek, kicsit sötétebb lilás rajta a dagadás, és már hozzák is fűrészt, aztán nyiszálják, mint a bolond.
– Örüljél akkor, hogy jó dokihoz kerültél, nem valami henteshez – nyugtázta a szakállas.
A sapkás férfi elmorzsolta a csikkét a pad oldalán, beletörölte az ujjait a nadrágjába, majd megint körbenézett. – Én kinyitom, bazmeg, nem várok tovább, majd jön Kacsa Feri, marad neki is bőven – mondta reszkető hangon.
– Nyissad akkor, bánom is én – legyintett a szakállas.
A sapkás férfi lenyúlt a kevertért, egy hirtelen mozdulattal lecsavarta a kupakot, és meghúzta az italt, aztán a szakállas felé nyújtotta.
– Kösz – mondta a szakállas, ivott, és utána egy sárgás, édeskés köpetet engedett ki a pad mellé a macskakövekre.
Közben a sapkás férfi elővett az egyik szatyrából egy negyed kenyeret. Friss kenyér volt, az egyik kisboltban vette még hajnalban. A héj ropogva tört, a kenyérbél szinte ragacsosra tapadt össze, ahogy beletépett. Galambok gyűltek köréjük, és a sapkás férfi, miután adott egy törést a szakállasnak, elkezdett apró csipeteket a madarak elé dobálni. Azok meg egymással versengve szedték fel a darabkákat.
A délelőtt hamar elmúlt, megitták az egész üveg kevertet és a bor felét, de Kacsa Feri nem mutatta magát.
Egy körül beszélték meg, hogy elindulnak megkeresni.
Összeszedték a csomagjaikat, a megmaradt bort is az egyik szatyorba mélyesztették, nehogy egy rendőr megállítsa őket az utcán. Egymás mellett sétáltak nagyon lassan, kicsit imbolyogva az italtól. Rongyaikat átjárta a szél és a napsütés.
– Az az ütődött! – kezdte morogva a szakállas. – Remélem, nincs baja, minek kellett neki folyton fűnek-fának mondogatnia, hogy kincseket rejteget?
– Bolond az a Kacsa Feri – nyugtázta a sapkás férfi. – Lehet, csak elcsavargott valahova, vagy a borostyán tériekkel rúgott be, aztán elaludt egy bokorban, mint egy hónapja. Emlékszel?
– Mindig jön, ha mondja. Lehet beteg, és a sátrában fetreng.
– Én nem tudom.
A buszpályaudvaron a sofőr nem engedte fel őket a helyközire, amivel leggyorsabban célba értek volna. Mikor kifarolt a busz, a motorból ömlő forróság az arcukba csapódott a porral együtt. A szakállas érezte, hogy a lábai cserbenhagyják, oldalra billent, mint aki éppen nagyobb lendületet vesz, hogy futásnak eredjen, és elterült a betonon. A szemöldökét ütötte be, fel is repedt, és vér szivárgott az arcára, ahogy próbált felülni.
– Ó, te világ hülyéje! – dünnyögött a sapkás férfi, közben a hóna alá fogott, és felültette az egyik padra.
Addigra a szakállas már magához tért valamennyire. A szédülés ugyan még húzta a fejét, de a világ kitisztult a szemei előtt. Érezte az arcán csorgó, ragacsos melegséget. A sapkás férfi egy régi konyharuhát vett elő a táskájából, palackból vizet öntött rá, és letisztogatta az arcát, majd megnyomkodta a szakállas sebét.
– Semmiség – mondta, és megveregette az arcát –, holnapra kutya bajod nem lesz, szerzünk egy jó hideg sört, rászorítod, aztán az majd lehúzza a dagadást. Fogjad rajta a ruhát! Jól van, már alig vérzik.
Közben a szomszédos megállókban várakozók hangosan vitatták meg a látottakat egymás között. Páran a telefonjukat nyomkodták, vagy kamerázták őket. Az egyik várakozó azt mondta, hogy valaki hívjon mentőt, egy másik inkább a rendőrt javasolta.
– Észhez tértél? Tudsz járni? Nem ártana, ha nem akarunk a kóterban éjszakázni megint. Ezek ránk hívták a zsarukat – mondta a sapkás férfi, és a szakállas hóna alá fogott, majd felemelte őt a padról. Hiába volt részeg, könnyen vitte magával a kis termetű szakállast. Közben folyamatosan beszélt hozzá: – Gyere-gyere, ne kelljen már úgy húzni, mint egy csecsemőt! Minek iszik, aki nem bírja?
Egy kisboltnál álltak meg, a sapkás férfi leültette a szakállast a járdára. Az hátradöntötte a fejét egy régi épület falának, és a szeméhez szorította a vizes ruhát. A sapkás férfi bement a boltba, és pár perc múlva egy kávéval és két jéghideg dobozos sörrel tért vissza. A kávé műanyag pohárban gőzölgött, a tetején barna gőzbuborékok sorakoztak. Leült a szakállas mellé, sodort két cigarettát, és az egyiket meggyújtva a kezébe nyomta, majd odaadta neki a kávét is.
– Igyad meg gyorsan, haver, ez majd segít! – mondta.
A szakállas pár perc múlva már jobban nézett ki, valami életszerű fény vánszorgott vissza a szemébe. Szívta a cigarettát, közben a fejéhez szorította a sörösdobozt. Kényelmesen, kinyújtott lábakkal ültek a járdán, hagyták, hogy a napsütés beborítsa őket, hátrahajtották fejüket, és a falon pihentették meg. A járókelők nagy ívben kerülték ki a lábukat.
– Szerinted igaz? – kérdezte a szakállas, miközben felhúzta a térdét, állát oda támasztotta, és a körúton csorgó forgalmat figyelte.
– Hm? – dörmögte a sapkás férfi. A szemét nem nyitotta ki. – Mármint mi igaz?
– Hogy Kacsa Feri tényleg örökölt.
– Fogalmam sincs – mondta a sapkás férfi, kinyitotta a szemét, és ő is megtámasztotta a fejét a térdén. – Az biztos, hogy egyszer valami módosabb fickó megsajnálta, még amikor a pályaudvar környékén tarhált. Akkor még nem ismerted. Volt annak már jó néhány éve is. Magához ugyan nem vette, de sokszor adott neki ruhákat, kaját, meg mindenféle dolgokat. Tőle kapta azt a fain sátrat is, amiben lakik most ott kinn, az erdőben. De egy baja mindig is volt, hogy sosem tudta tartani a pofáját, mindig, mindenkinek hencegett. Nekünk azt mondta, hogy meghalt a fickó, és pénzt hagyott rá. Másoktól már azt hallottam vissza, hogy ékszereket. Ezek a bolond csórók meg mindent elhisznek, amit egy ilyen léhűtő mint Kacsa Feri bemagyaráz nekik. A rohadt életbe, mit kavart ez magának!
Már késő délután lett, mire elérték a kiserdő szélét. Nem messze kezdődött a vasúti sínektől, a város határától pár kilométerre. Elvadult akácok és nyárfák, vadszilva és kőris nőtte be a környéket. Szinte sosem járt erre senki, azért is szemelte ki magának Kacsa Feri. Nem sokkal azután, hogy a gazdag férfitól megkapta a sátrat. Kora tavasztól késő őszig táborozott kint. A sátor jól szolgált, drága holmi volt, amit hólepte hegyekben folytatott túrákhoz terveztek, de a gazdag férfi csak megvette, sosem próbálta ki. Ellenben Kacsa Feri kiélvezte a felszerelés adottságait.
A sátor narancssárga volt, a sűrű bozótosban is messziről ki lehetett volna szúrni, ha valaki egyáltalán kimerészkedik oda.
Terméskövek körívében megbújó apró gödörben elszenesedett fadarabok hevertek a hamu közt, még áradt belőlük a fafüst szúrós szaga. A tűz pár órája még égett.
Kacsa Feri a tűzrakótól nem messze feküdt, arccal a földön. A koponyája hátul szétnyílt, a megfeketedett vértől összecsomósodott haja alatti nyiladékban látszott az agyveleje. Valaki hátulról ütötte le, aztán a biztonság kedvéért még néhányszor közelről is rásújtott a földön fekvő férfi fejére. Karjai a teste mellett feküdtek, ujjai felpöndörödve, mint egy papír sarka. Nadrágja ülepén sötét folt. Pulóvere fel volt csúszva a mellkasáig, fehéres bőrén kiütöttek a hullafoltok. A legyek és az erdei rovarok már dolgoztak rajta.
A sátor oldalát felhasogatták, Kacsa Feri holmiját eldobáltak a táborhely környékén. A szél mindenfelé széthordta a nejlonszatyrokat, a fák ágaira és a bokrokra csavarodtak, némelyik megfeszülve dagadozott, mint egy vitorla. A földben körös-körül apró lyukak sorakoztak.
– A rohadt életbe! – dörmögte a sapkás férfi. A szakállas mögötte lépkedett, elsimított a szeme elől egy ágat, hogy jobban rálásson a táborhelyre.
– Megmondtam, hogy ez lesz, ha mindenkinek összevissza pofázik arról a pénzről – folytatta a sapkás férfi, közben leakasztotta válláról a hátizsákját, és a földre dobta.
– Szegény, bolond Kacsa Feri! – nyöszörögte a szakállas férfi, és a tetem fölé hajolt. – Agyonverték. Micsoda szar egy halál az ilyen. Nézd, próbálták megkeresni! – mutatott a földben sorakozó lyukakra.
– Látom – felelte a sapkás férfi, miközben megsodort egy cigarettát. Egy kidőlt fa törzsén támasztotta a lábát, ami belül lyukacsos volt a rovarjáratoktól, és a járatokban egyforma, fehér tojások ültek.
– Szerinted megtalálták? – kérdezte a szakállas, miközben felegyenesedett, és ő is levette a hátáról a táskáját.
– Kizárt dolognak tartom – felelte nyugodtan a sapkás férfi, és végignyálazta a cigarettapapír szélét, majd felhajtotta. – Nekem egyik délután, amikor olyan csúnyán bekarmolt, elmondta Kacsa Feri, hogy pénzt kapott attól a fickótól, pár százezer forintot, de sosem merte magánál hordani, mert annyi esze neki is volt, hogy ha megneszeli valaki, hogy nála van a pénz, már aznap elkapják valahol a városban.
– Akkor te tudod, hol van? – A szakállas az avarban térdelt, és elvette a kész cigarettát, amit a sapkás férfi nyújtott felé.
– Csak annyit, hogy egy csíkos reklámszatyorban van, amit egy fa odvába rejtett el, itt valahol az erdőben – válaszolta a sapkás férfi.
– De itt több ezer fa is lehet!
– Hát igen… bolond volt az a Kacsa Feri, de azért annyira mégsem.
– Biztos azért mondta el neked, mert azt akarta, hogy a miénk legyen, ha vele történik valami.
– Lehet, de nem is adta ingyen. Ha akarjuk, meg kell dolgozni érte. Az is lehet, hogy úgy eldugta, hogy sosem találjuk meg. Ez is csak rá vall, egy fába rejti az erdőben.
– Merre kezdjük el keresni? – kérdezte a szakállas.
– Előbb eltemetjük – szögezte le a sapkás férfi.
– De nem kéne rendőrt hívni vagy valami? Hát csak megölték a szerencsétlent.
– Nézz már ránk, te húgyagyú! Idejönnek a zsaruk, és percek múlva kattan a bilincs a kezünkön. Ki hinné el, hogy nem mi öltük meg? Pont jók lennénk bűnbaknak, nem kéne nyomozni se. Tiszta haszon.
– Nem tudom.
– Na, figyelj, eltemetjük, aztán megkeressük a pénzt, és megyünk innen, segíteni már nem tudunk rajta, most magunkra kell gondolnunk. Abból a pénzből akár fél évig is elvagyunk, ha jól beosztjuk.
A táborhely szélénél puhábbnak tűnt a föld. A sapkás férfi az egyik bokor alá dobva találta meg Kacsa Feri régi katonai ásóját, és azzal kezdte el kivájni a sírt. A szakállas egy laposabb követ emelt ki a tűzrakóhely karimájából, próbált vele segíteni az ásásban, de inkább csak a gödör széleit tudta bővíteni, aztán marokkal hányta oldalra a földet.
Beletelt egy órába, mire elég mélynek ítélték a gödröt. Kimásztak, és odamentek a tetemhez. Átfordították a hátára. Kacsa Feri szemei nyitva voltak, de a szemfehérje már nem látszott, a földtől barna lett, az álla alatt a szakállát vörösre színezte a szájából kicsorgó vér.
– Szerencsétlen, Kacsa Feri! – mondta a szakállas.
– Nem ezt érdemelte – helyeselt a sapkás férfi.
A sapkás férfi fogta a lábait, a szakállas a két kezét. Leengedték a gödör aljára. A karjait lenyomták a teste mellé, hogy ne álljanak az ég felé. Még nem kezdték el betemetni a gödröt.
– Mondjunk imát? – kérdezte a szakállas.
– Nem tudok egyet se – felelte a sapkás férfi. – Te mondj, ha tudsz valamit!
– Honnét tudnék?
Elhallgattak, nézték a gödör alján heverő Kacsa Ferit, akinek matt tompaságba meredt szeme az ég felé fordult.
– Vigyáz majd rá az Isten, így hogy nem tudunk érte imát mondani? – kérdezte a szakállas.
– Ugyanannyira, mint ránk. Odafönt jó helye lesz ennek a lókötőnek.
Az első réteg földet nagyon lassan és óvatosan húzták rá a halottra. Aztán, amikor eltűntek a körvonalai, gyorsítottak a tempón, és hamarosan a púpos sírhant előtt álltak.
A sapkás férfi meghúzta a boros flakont, de a szakállast nem kínálta meg.
– Észnél kell lenned most! Két-három óra múlva tök sötét lesz, és én nem akarok egy hulla mellett éjszakázni, jobb ha mielőbb megtaláljuk, aztán irány vissza a városba. Elindulunk két irányba, és nézzük a fákat, ha megtalálod, kiáltsál és jövök oda. Én is ugyanígy. Valahol itt kell lennie a közelben szerintem, csak nem vitte el kilométerekre.
– Jól van – nyugtázta a szakállas.
– És figyeljél, túl messzire se menj el, ha látod, hogy elindul lefelé a nap, fordulj vissza ide, itt meg úgyis megtaláljuk egymást.
A táskáikat egy bokor alá rakták, elindultak két irányba.
A szakállas az elején sokszor hátranézett, mikor még elég közel volt, és hallotta a sapkás férfi csörtéjét a háta mögül. Aztán már egyre ritkábban pillantott hátra, és a zajok is elmúltak, az alkonyat elmosta a színeket, minden szürkévé változott. A fák egyformák voltak, nagy részben egészséges, vad növésűek, sehol rajtuk üreg vagy odú.
Egy idő után, a szakállas újra hátranézett. Semmi ismerőset nem látott, ami mellett elhaladt volna, Kacsa Feri narancssárga sátrát is mintha elnyelte volna az erdő. A szürkület szemcséssé oldotta a tájat. Az égre kipattogzottak a csillagok. Pár pillanat volt hátra a sötétségig.
Illusztráció: gyalogsági ásó földkupacban
Ezek is érdekelhetik!
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
Hoicu történetei Maszugi mester előadásában (Erumu-ha művéből magyarul kihámozta Sziluko Ishuka*) →
