Fodor Miklós: Az egyházi és klasszikus zenei hagyomány kifinomult szőttesébe szőtt, enigmatikus versmintázatok

•

Leveles Ibolya: Szótlan kantáta (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)

Ars poetica

Az éneklőmesternek zsoltára

Ki meghallja az összes sírást, míg kovászt etet.
Aki látja az anyagot, a meghasadt eget.
Nem tudja a napot, de tudja az órát.
Amíg más beszél, hallgat. Szóra bírja Júdást.

A költő kötete elején Halmosi Sándor egy verséből a fenti négy sort idézi. Az idézett szöveget mottónak tekintem, a mottót pedig úgy értem, mintha Leveles Ibolya ars poeticájának tömör összefoglalása volna. Hat pontban kiemelem a lényeget, ahogy én látom:

1. A transzcendencia állandó, de rejtélyes-rejtőzködő jelenlétében, mintegy sejtelmes háttérsugárzásában élni és alkotni verset – ezt érzi alkatához illőnek és feladatának a költő.
2. A sírás meghallása nem elsősorban a szenvedésre utal, annál tágabban inkább azt jelenti, hogy az ihlet és alkotói folyamat során a művészi én kivételes érzékenységgel kíván a lélek védőburka mögé érezni, és itt azt a drámát meglátni, mely a teremtő hatalom és az őt gátló erők közt dúl. A feladatának azt érzi, hogy a teremtő erő mellé álljon támogatólag és serkentőleg.
3. Látni akar: a földi világot is – természettudományos igénnyel akár -, ugyanakkor döntően mégis a lélek rezdülései és a rejtőzködően és enigmatikusan jelen levő transzcendencia felé nyitottan.
4. Tudás és nem tudás között találja magát minduntalan – ebből következően a kifejezett jelentések surlódnak egymással: így utalnak valami lelki (túlvilági) többletre.
5. Hallgatni és szóra bírni szeretne. A legnagyobb bűnt és bűnöst is, aki a Jót, a Rendet, mindenek kiindulópontját és origóját: Istent temeti el. Egyben az eltemetettet igyekszik felszínre segíteni, hogy teremhessen, gyógyíthasson, szabadíthasson.
6. A rossz, a fájdalom, a hiány be van zárva a lélek legmélyebben elzárt rekeszébe. Beszéddé szabadítani szeretné ezeket, hogy megtisztulhasson, megigazulhasson a lélek: ezt (is) teszik, tennék a versek.

A megszólalás tudatos visszafogottsága és tudattalan visszafojtottsága

A kötet címéről: Szótlan kantáta.

1. Zeneként határozza meg művét, verseit Leveles Ibolya, melyek szavakból állnak, a szavakat mégis ki-tagadja belőlük. Ez a fajta – akár ellentmondásokig vitt – ellentétekben való kifejezés jellemző egész költészetére. Minimál zene illene hozzá, mert a megszólalás is minimalizált. Nyelvi visszafogottság, kihagyásos szerkesztés, képek egymásra vetítése, jelentés-sűrítések jellemzik a nyelvi szövetet.
2. Mintha inkább zene szeretne lenni e költészet. Mintha valamiféle isteni zene-teljesség kivonatolása, bizonyos részletek megidézése volna az alkotói szándék, mely részletek mindazáltal enigmatikusan az isteni egészre utalnak, hisz abból szakíttattak ki. Ha úgy értelmezem ezt a költészetet, mintha eredete a teljesség isteni zenéjében, a szférák dallamiban és harmóniáiban volna, és abból levelezne-virágozna szavakká, töredékes mondásokká, akkor itt az „ige tetté lett” teológiai eszme sajátos művészi értelmezését kapom.
3. A befogadó – mikor lelkét átadja egy-egy versnek vagy a kötet-egésznek – részévé válik az isteni teljesség-szövetnek, a szférák harmóniáinak, mivel a vers egy kiszakított részlet e teljességből és harmóniából. A vers olvasása, befogadása révén mintegy odavarratik ő is, ahonnan a vers végső soron eredt. Ha nem is lát rá a zenei karakterű teljességre, tudatában, sejtelmeiben megképezheti a gondolatot, hogy létezik isteni teljesség, és ő ennek valamiképpen, rejtélybe burkolva ugyan, de része lehet.

Isten és lélek egymás felé nyújtózása közötti térbe születnek a versek

A belső címoldal-képről: lefelé nyúló kézszerű „valami” és felfelé nyúló emberi kéz ábrázoltatik. Nem érik el egymást, de tudnak egymásról vagy sejtik egymást, hisz egymás felé törekednek. A közöttük keletkező üres teret épp egymás felé közeledésükkel rajzolják ki valamilyen ábrává, ebbe az élővé, formálttá váló, a két fél által kihagyottan megalkotott térbe születnek bele a versek. Ebben az értelemben nevezhető Leveles Ibolya költészete átmenetet, átívelést, átszállítást kifejező és ennek megélését segítő, lelki-szellemi költészetnek.

Az egyházi és klasszikus zenei hagyomány és az alkotó én kapcsolata

Az ősi gyökerű, keresztény, egyházi hagyomány valamint az európai klasszikus zenei hagyomány formai és tartalmi keretei közé, mintegy ezen hagyományok háttérszőnyegére születnek az individuális versek. Hagyomány és individuum így kapcsolódik szervesen egymásba. Az egyén a maga mondandóját, művészi világát ráépíti erre a hagyományra, hisz részben az ihlette, az adta formakincsét. Hagyomány és én egymáshoz való viszonyát kétféleképpen, mindkét irányból elgondolhatjuk:

a. A költői én színezi, egyéniesíti, megtölti, élővé teszi a hagyományt az általa megélt jelen tartalmaival.
b. A hagyomány szellemiségével, formáival, sugalmazásaival átitatja az én költői világát, jelenbeli élményeit, érzéseit.
Megjelenik a mise, a zsolozsma, a kantáta és ezek liturgikus részei, mindent átszőnek a latin és az olasz – klasszikus zenei – kifejezések.

Milyen folyamatot ír le a kötet öt versciklusa?

1. Missa poetica (Költői mise) – A mise (itt) Isten létének művészi tudatosítása.
2. Transitus aeternus (Örök átmenet) – Az átmenet ebben az összefüggésben az Ige testté válása, földre szállása, verssé válása és a lélek szellemi mennybe pillantása.
3. Breviarium laicum (Világi zsolozsma) – A zsolozsma a léleknek az az állapota, amikor szüntelen imádkozik, azaz ő maga teszi lelkében folyamatosan jelenvalóvá az Igét a versírás révén.
4. Cantata vitae (Életkantáta) – Az élet éneke az isteni tartalommal átjárt lélek világlátása, élet-csodálata művekbe formálva.
5. In lumine veritas (Fényben igazság) – Az utolsó fázis a sors-igazság, elhívatás-igazság felismerése a fényben, versekbe rögzítése, átadhatóvá tétele.
Az isteni tartalom elindul az égből, átitatja a költőn keresztül a földi világot, végül mint felismert, enigmatikus, transzcendens igazság a versekben tükröztetik.

A versek vallásos funkciót kapnak

Azáltal, hogy a versek beleilleszkednek a katolikus egyház liturgikus világába, nemcsak témájuk és címük, lelki funkciójuk is keletkezik. Azaz abban a szent, előrehaladó vagy kör-teljességet rajzoló folyamatban, amit a verskötet felrajzol, meghatározott szerepük lesz. Például: Introitusz (Bevonulás) – megadja a szentséggel való találkozás és átitatódás kezdeti lökését. Preaparatio animi (A lélek előkészítése) – előkészíti a lelket arra, hogy a szent folyamatot végigcsinálja. Credo (Hitvallás) – a lélek megerősíti magát azzal, hogy hite a transzcendenciához kapcsolja stb.

Költői enigmatikusság – versértelmezések

Minden vers enigma: rejtélyhordozó. Mit jelent ez konkrétan? Vizsgáljunk meg tüzetesebben négy verset: MINDÖRÖKSÉG, KÉSŐ, FUGA MUNDI, PÁRKA!

Oldás és oltás

MINDÖRÖKSÉG

ki jut át a kőtáblák
rovásán, létrák között?

ki old fel nyelvalatti féket?
ki mond idegen, érthető szót?

ki bontja meg a tetőt
röptelen tested alatt?

ki hordja gazdátlan ágyadat?
ki oltja el a rózsabokrot?

A vers címéről: két fogalom eggyé olvasztásából keletkezett egy új fogalom: minden(ség), örökség. Nincs pontos megfejtése ennek az olvasztásnak, de az világos, hogy a két fogalom asszociációs mezőinek metszete hordozza az új jelentést. A következő megfejtési eshetőségek adódnak: A Mindenség a lélek öröksége. A Mindenség örökséget hagy (a lélekre). Minden (a Te) örökséged.

„ki jut át a kőtáblák / rovásán, létrák között?” Nézzük a lehetséges asszociációkat! A kőtáblákon a Mózesnek adott táblák értendők egy keresztény vallásos közegben (de ez nem szükségszerű). Rovásírással volna írva rajta a szöveg? Ez esetben a magyar ős-kultúrával is rokonítható lenne… Avagy csak egyszerűen arra utal a szerző, hogy ráróttak valamit? Milyen értelemben lehetne át-jutni ezeken a rovásokon? Szellemi értelemben, hiszen a kőtáblára róttak valamiféle, az ember számára lényegi üzenettel, élet-meghatározó tartalommal bírnak. Mivel a verssor kérdez, itt kérdésességről van szó. Kérdéses átjut-e valaki ezen a szellemi feladaton, amely – mivel átjutásról van szó – olyan, mint egy kapu vagy híd, vagy… Létra. Mondja a vers, de a rejtélyesség nem oldódik fel teljesen. Nem mondhatja az elemző, hogy a jelentés a létrán felfelé (lefelé?) való haladásra utal, ugyanis átjutni a létrák „között” lehetne (kellene?). A rovásírás betű-képei utalhatnak létrákra, hisz némelyik hasonlít rá, itt tehát találunk kapcsolódást. Ugyanakkor a jelentés inkább azt sugallja, hogy az átjutás vízszintesen a kőtáblákra rovott szellemi tartalom között történne. Nem létrákon való feljutásról van szó, hanem létrák közti átjutásról, így a létrák némiképpen diszfunkcionálisak maradnak, bár szerepük – az átjutás akadályozásában, megnehezítésében – tagadhatatlan.

„ki old fel nyelvalatti féket? / ki mond idegen, érthető szót?” Továbbra is a kérdezés-kérdésesség, a keresés adja a vers alaphangoltságát. A nyelv szó mindkét jelentése játékba lendülhet. Ha valakinek a szájában lakó nyelvét alulról fékezi egy inacska, nem tud beszélni. Ha ezt felvágják, akkor feloldják a féket, és megindul a beszéd: ’mint akinek felvágták a nyelvét’ – ahogy a mondás is tartja. De a beszélt, írott nyelv alatt is lapulhatnak fékek. Ezek lehetnek lelkiek vagy kulturálisak egyaránt. Leveles Ibolya költészetére is jellemző ez a fékezettség. Nála szerintem a sűrítések, kihagyások, egymásra vetítések iránti igény, valamint a mások beszélni engedése iránti elköteleződés az, ami fékez, ami szótlanná is tesz akár. A nyelv akkor értelmes, ha saját, ha érthető. Az idegen elvben nem érthető. A vers mégis azt keresi, aki idegen szót mond és az mégis érthető. Ha asszociációinkkal ennél a verskötetnél maradunk, akkor az idegen szavakat megtaláljuk nagy számban: e szavak döntően két kulturális hagyományt hoznak be a kötet szellemi hátterébe: a latin egyházi kultúrát és az olasz, tágabban a klasszikus zenei kultúrát. Mindkét kultúra Nyugat-Európa közös szellemi kincse. Ily módon bár idegenek a szavai számunkra, mégis megtanulhatjuk jelentéseiket tanulmányaink során. Ki használ ilyen szavakat? Miért használja őket? Mit akar ezzel kifejezni? E kérdéseket vissza lehet fordítani a szerző felé…

„ki bontja meg a tetőt / röptelen tested alatt?” Itt is megjelenik az enigmatikusság: a test „röptelen”, azaz nem repül, talán nem is tud. Mégis alatta van egy tető. Ha nem röpül egy test, hogyan lehet alatta tető? Persze nem kizárt, hisz egy pincelejárót is tető fed… Mégis, ez utóbbi asszociáció nem azonnal jön. Arról nem is beszélve, hogy semmilyen utalást nem kapunk arra, hogy itt esetleg mélybe szállásról lenne szó. Ha háztetőre gondolunk, és ebbe az irányba visszük az értelmezést, akkor a tető megbontása, azt jelenti, hogy valakit/valamit felülről beengedünk egyfajta formabontás árán, hisz a tető funkciójának nem tesz jót a bontás. Mindenképpen rendhagyó, azaz rejtélyes ügyről és valamit megtörő tevékenységről van szó. Ha fel akarom oldani az ellentmondásokat, arra jutok, hogy egy röpülni nem tudó mégis röpülő testet kellene/lehetne beengedni a tető megbontása árán… Ki tenné ezt meg? És miért? Ha a röpülni nem tudó és mégis röpülő test maga a rejtély, akkor aki e bontást megteszi érte: a rejtély iránti tiszteletből, érdeklődésből, óvásból teszi – esetleg azért is, hogy a rejtély számára való legyen.

„ki hordja gazdátlan ágyadat? / ki oltja el a rózsabokrot?” E soroknál is felvethetünk olyan kérdéseket, mely az értelmet irritálja, egyben fejtegetés felé invitálja. Milyen ágy lehet az, amelyet hordani lehet? Milyen életformára utal a hordozható ágy képe? Milyen szerep lehet az ágyhordó szerepe? És ha a te ágyad gazdátlan, akkor hol vagy te, a gazda? Mintha a „te” – akiről közelebbit nem tudunk meg semmit, és az is bizonytalan ön-megszólító verssel állunk-e szemben… – nem itt lenne, esetleg nem ebben a világban. Csupa rejtély: rejtély a hordozható ágy, az ágyhordó szerep, az életforma, mely talán egy ősi vándorló karakter volna, ám a legnagyobb rejtély a „te”, az ember, a személy. A következő sor is enigmatikus, hiszen olyan rózsabokorról olvasunk, mely valamilyen értelemben ég – nem tudjuk, milyen értelemben -, hisz csak az oltójára kérdez rá a lírai én. Az égés ténye, nincs kimondva. Értelmezhetjük szó szerint és metaforikusan egyaránt. Ha szó szerint értjük, akkor már csak egy lépés az égő csipkebokor bibliai képe, mely a verskötet egész tematikája miatt adódhatna. Ez esetben az válik rejtéllyé, miért keresi a lírai én azt, aki eloltaná…(?) Ha metaforikusan értjük az égést, akkor egy vöröslő rózsabokrot látunk, melynek látványa szinte égeti a szemet. Ez esetben az nehezen értelmezhető, mit is oltana az oltó ember…(?) Magát a fellángolt képet egy lélekben…(?) A rózsabokorról az égő csipkebokorra való asszociáció azért tud erősebb lenni, mert a vers elején megidézett kőtáblák a Mózes-történetre utaltak. Így viszont az oltás a felhevítettséget, mint isteni jelenlétet oltaná, ha lenne, aki oltja…

A fékezett nyelviségről – mely e költészet egészének alapvető jellemzője – tehát azt mondhatjuk, hogy úgy rak egymás mellé szavakat, úgy képez meg egy-egy jelentést, hogy az nem áll össze teljes egésszé, kihagyásos marad, csak akkor teljesül az értelem egész-ség igénye, ha a befogadó a maga szubjektíven alkotó módján kiegészíti. Ám ez a kiegészítés nem szükségszerű, nem elvárás: a kihagyásos karakterű versnek ez az állapota létrehozza az enigmatikusságot, és a befogadó talán akkor jár a legjobban, ha ezt megőrzi.

A semmittevés látszata

KÉSŐ

zabot lábujjhegyez,
rá ne találjon a
kipontozott idő.

KÉSŐ – Két jelentése van a szónak: ’aki késik’, ’már késő’. Bármelyik és mindkettő is érvényes lehet…

Leveles Ibolya enigmatikus, kihagyásos, fékezett nyelviségű, jelentéseket egymásra vetítő, szójátékokat is kedvelő költészetére igen jellemzőek a rövid – egy, két, három vagy négy soros – versek. A fenti versnek a jelentéshátterében egy szólásmondás áll: Kukutyinban zabot hegyezni. E mondás felszíni jelentése: ’nem csinálni semmi értelmeset’ avagy ’csinálni valami teljesen értelmetlent és feleslegeset’. (Mélyebb, rejtett, kevesek által ismert jelentése a szexualitásra utal, de ez itt nem játszik.) Azaz csak tölteni az időt. A vers első értelemegysége, a „zabot lábujjhegyez” ebben a formában nem ad ki értelemegységet: zabot vagy lábujjat hegyez itt valaki? Kérdezzük reménytelenül. Csak akkor jutunk előre, ha abból indulunk ki: mindkettőt. Zabot hegyez, tehát valami látszólag teljesen felesleges dolgot művel, és a lábujját is hegyezi közben, mely cselekvésnek szintén semmi értelmét nem látjuk: hegyezi a körmét? csiszolgatja? Kérdezzük reménytelenül. Mindenesetre a lábujjköröm csiszolgatása, mint tevékenység, jelentheti feleslegesség-érzetet kifejező pótcselekvést. A háromsoros vers második két sora azonban elénk állít egy motivációt. Ha megkérdezzük, miért is csinálja ezt a versben megidézett én, akkor az a válasz adódik, hogy „rá ne találjon a / kipontozott idő”. Mint a mesebeli okos lány, mond is valamit, nem is. A következő asszociációkkal tudnám a jelentést egésszé tenni: Az idő aktív hatalom. Azáltal, hogy a költő megszemélyesítette, megteremtette a lehetőségét, hogy tevékenyként láttassa. Az idő rá akar találni a vershősre, a vershős nem akarja ezt. Itt ellenérdekeltség, feszültség, dráma keletkezik. Megértjük, hogy a vershős értelmetlen cselekvése egyfajta bujdoklás az idő elől. Úgy tesz, mintha mihaszna semmittevő volna, mintha csak a körmét hegyezné, tehát bármely értelmes feladatra alkalmatlan volna. Az idő ebben az asszociációs mezőben a sorshoz lesz hasonlatos, mely mintegy rátalál az én-re, és tervébe fogja. Itt azonban elbizonytalanodunk, hiszen az idő „kipontozott”-ként jelenik meg. Mit jelenthet ez? A kipontozás egy gesztus: a pontok valami helyett állnak. Ha az idő ki van pontozva, akkor az idő nem jelenik meg, pontosabban fogalmazva: az időnek egy darabja hiányzik. Ez a hiányzó darab-idő keresi a vershőst. A hiány szívó hatású. A hiány betöltésre vár.

Azért is választottam e verset, hogy néhány szóban rátérhessek a borító kép „üzenetére”. A képen egy ablakot látunk egy szobabelső perspektívájából. Az ablak aljánál virágok, tulipánok sziluettje, a kilátás feltehetően az égre nyílna, de a fátyolfüggöny miatt ez sejtelmes marad. Az ablak alatt egy szék, a széken két téli zokniba burkolt lábfej egymáson. ’Nem csinálok semmit, nincs dolgom, ülök csak, lában felrakva egy székre, és nézek kifelé az ablakon, de valójában inkább befelé nézek.’ Ez lehetne az üzenete. Hogy ez a semmit tevés mégis milyen enigmatikus szellemi cselekvés rejt, arról szól Leveles Ibolya Szótlan kantáta című verskötete.

A helyben maradás választása

FUGA MUNDI

végre cöveket ver a talajba.
nem vándorol többé, nem agitál.
magasra húzott falain belül
ápolt almákat terem a kert.
társakat gyéren. emberiséget
csak a nevéből kimosható
x-i tehet olykor jóvá.
fennhangos fohásza felhangjai
harangtoronyban egyesülnek
kósza szeráfok szólamaival.
ablakba állított gyertyák
morzézzák bírhatatlan fájdalmát.
és akad, aki a friss levegőt rányissa.
kifordul szájából az istennel,
bűnökkel titkolt beszéd, amikor
egy esztendő csendjéből
megnyílik hedonista
kamalduli különszobája.

„Végre”: kezdi a verset a költő. Ami annyit jelent, valami megtörtént hosszú várakozás után. E megtörténés lecövekelést, valamifajta megállapodást, helyben maradást jelent a vándorlások ellentéteként. A világban való cselekvő aktivitást felváltja az önmagát fallal körülhatároló belső aktivitás. Innentől kezdve a vers elhagyja az érzékelhető valóságot, és áttér a jelképes és szellemi kifejezésmódra. Innentől lelki történéseket keres az értelmező is. A kert és alma megjelenése a falak közt Éden kertjét juttatja az elemző eszébe. Az almák a különös „ápolt” jelzőt kapják, mely inkább emberre utal, tehát itt a jelentés akár vissza fordítható a lírai én-re. A „társakat gyéren” – állítmányhiányos közlés, hátrafelé és előrefelé is értelmezhető: társakat gyéren terem a kert, avagy társakat csak gyéren lehet jóvá tenni. Talán e sorokban a másokat, emberiséget jóvá tenni akaró szándék kap leállítást, hisz nem kecsegtet sok sikerrel – ezt a tanulságot vonhatná le a lírai én. Mintha elege lett volna ebből az életstratégiából, végre megállj-t mondott neki. A „fennhangos” és „felhang” jelenségeinek előbukkanása egyetlen sorban felfelé irányulást hoznak a korábbi horizontális irányok helyett. Később a versben megjelenik a kamalduli szerzetesrend, mely rend a szemlélődő életformáról: a karácsonyi ünnepidőt leszámítva a hallgatásról, a nem-érintkezésről volt ismert. Ha tehát itt fennhangon szól valaki, akkor ez a szólás a kivételes, különleges időintervallumra utal, mint ahogy a vers végén a „hedonista”jelző is. A csendet „végre” megtörő fohász, mint zene, mint hang válik valamilyen értelemben hatóvá, jóllehet nem is az a hang, mely előtérben van, hanem a felhang, mely ugyan benne cseng a hang teljességében, de nincs előtérben, nem azt a frekvenciát halljuk ki elsődlegesen. Ez a rejtőzködve jelenlevő frekvencia az, mely a túlvilági létezőkkel kapcsolatba kerül. Egész pontosan keveredik a fennhangon szóló fohász felhangja „szeráfok szólamaival”. A transzcendens létezők teljesen megfoghatatlan és esetleges módon kapcsolódnak az embervilághoz, de kapcsolódnak, és itt talán ez a tudat-érzet a legfontosabb. Talán kimondható az az értelmezés is, hogy ennek a rejtett találkozásnak, titkos és megfoghatatlan összefonódásnak – melynek sejtelmünk sincs, mi a jelentősége és következménye a világban -, előfeltétele mindaz, ami a versben eddig történt: a világi útról, az emberek jóvá tételéről való lemondás, a falépítés, az ápolt almák megérése. A lélekben mintha megérett volna valami, ami alkalmassá tette a transzcendens történésben való részvételre. És ezen a ponton kimondatik a „bírhatatlan fájdalom”, bár ez a kimondás is rejtjelezett, enigmatikus (mint szinte minden ebben a költészetben) „ablakba állított gyertyák morzézzák”. Aki érti e közlésmód jeleit, aki megtanulta ezt a fajta közlésmódot, az érti, miről „beszélnek” a gyertyák. A gyertyák, melyek fénypontok, pislákolások az éjszakában, az emberi sors jelképei. Talán – ismételten csak „talán” – nem véletlen, hogy a verstörténés ezen pontján megjelenik valaki, egy személy, és megtöri a lírai én szerzetes-szerű állapotát, a pusztán szellemi befelé fordulást, a választott transzcendens magányt. Azt hiszem, ennek a versnek itt lüktet a szíve. Hogy esetleg ez a valaki egy másik nemű lélek volna, arra a már idézett „hedonista” szó utal halványan. Hogy ehhez a létrejövő emberi kapcsolathoz az egyik fél szeráfokkal való misztikus találkozása – fohászának felhangjai egyesülnek kósza szeráfok dallamaival – kellett, mint feltétel, az kimondva ugyan nincs a versben, de az értelmezésbe belefér. Ez az ajtó-rányitás egyben a vershős beszédének is a megnyílását hozza. A beszédét, ami egy évig titkoltatott, mely magába zárt beszédnek két fő témája van: Isten és a bűn. Istenről nem szabad/lehet beszélni, a bűnről meg túl nehéz. A szent – különös, felszabadító – történés a szavaknak e nem-szabadból és túl-nehézből való kiszabadulását jelenti. A „bírhatatlan” kín kifejezés is értelmezhető úgy, mint Istennek és a bűnöknek a lélekben való magányos hordozásának ára. Hogy aztán ebben a „hedonista kamalduli különszobá”-ban mi történhet, már teljes mértékben a befogadó képzeletére van bízva.

„A fúga név a latin fugere (kergetni) szóból keletkezett, mert lényege abból áll, hogy több szólam egy rövid zenei frázist (…) több száz ütemen keresztül, minden – főleg – rokonhangnemben ismétel; úgymond egyik a másikat pihenés nélkül kergeti, hajszolja, mialatt a többi szólam hozzájuk a kíséretet szolgáltatja. A fúgának legtökéletesebb formai szerkezete a négyszólamú fúga, mely a négy fő emberi hangfajra (szoprán, alt, tenor és basszus) támaszkodik. A korábbi századokban csak kétszólamú fúgák voltak divatban.” (Wikipédia) Hogy a FUGA MUNDI című versben a fúga zenei műfaja miképpen van jelen, arra egyetlen ötletem van: a vers két emberi szereplőre íródott, akiknek megjelenített és nem megjelenített ’kergetőzése’, ’egymás-hajszolása’ adja az egyébként egyházias-vallásos vers világi – nem kevésbé szent – háttértörténését.

Álomszerűség

PÁRKA

minden mozdulat, amit a
rend hallucinál, közelebb
visz szerelemnyivel éber
értelmek elmúlásához.

egyetlen pórus zárul be
éltető fényeid előtt.
szemhunyásnyi membránon át
sárgul az éhes klorofill.

szép, amikor a magányod
porokból csillagokat gyúr,
izzó gyufafejként gyúlnak
fölötted örök mécsesek.

az első ráeső nyaláb
zöld indákat serkent. nevet
ad nevető asszonynak,
három ágban összefonja.

E tanulmány utolsó stációjaként kísérletet teszek arra, hogy – álomszerűnek felfogva a fenti verset – megpróbáljak az álomfejtés logikája szerint eljárni, és egy rejtőzködő jelentés-egészt kifejteni és összerakni. Úgy képzelem, hogy az alkotói folyamat során az alkotó egy rejtőzködő, inkább sejtett, mint ismert jelentés-egészből kiszakít darabokat, majd az így nyertekből varr vers-egészt. A rejtőzködően-jelenlevő, eredeti jelentés-egész hátterét adja az előtérben levő enigmatikus mű-egésznek.

A központi, azaz szervező kép és gondolat a „párka” – erre utal a verscím -, azaz a sorsot szövő hatalom. A vers utolsó szava – „összefonja” – visszautal az elsőre, és ím, előttünk áll a sorsot fonó-szövő nőies élet-hatalom. Ez a sorshatalom az, aki aktív, aki teremt: „serkent”, „nevet ad”, „összefon”. A történés a tudatnál és érzelmeknél mélyebb szinten zajlik: a meghatározó szint növényi, azaz vegetatív. Ez keresztül-kasul átszövi a versszövetet: „pórus”, „éltető fény”, „membrán”, „éhes klorofill”, „indák”, „ág”. Fontos megjegyezni, hogy e versben nem tevékeny a lírai én. Ami aktív, az mindig valami más: a „rend” hallucinál, a „pórus” bezárul, a „klorofill” sárgul, a „magány” csillagokat gyúr, „mécsesek” gyúlnak, a „nyaláb” indákat serkent, nevet ad, összefon. A magány természetesen utal az én-re, de nem azonos vele, a magány egy állapot és egy érzet. A magányos, szerzetesi – istennel, bűnnel, sorssal dús – szótlanság általános jellemzője Leveles Ibolya költészetének. Mit jelenthet az a történés, hogy a magány porokból csillagokat gyúr? Ha idekapcsolom a hallucináció kifejezést a vers elejéről, akkor a por valamilyen hallucinogén porként lesz értelmezhető, a csillagok megjelenése pedig e por hatásaként. A teljes verstörténést így osztom stációkra:

1. az éber értelem bezárul;
2. az én-tudat kihunyása vegetatív szinten éhséget hoz létre;
3. a szerelem és a szemhunyás képei az éhséget a szerető társ iránti vágy felé tolják el;
4. mindez fedett, hiszen a szerelem és a szemhunyás csak mint hasonlat és nem mint a figyelemfókusz tárgya jut az elmébe;
5. ebben az tudat-visszafogottságban, vegetatív éhség-állapotban felragyog a szépség;
6. a szépség összefügg a magánnyal, a magány szellemi teremtő képességével, amit hallucinogén „por” segít;
7. e szellemi-képi teremtés révén kapcsolat teremtődik az „örök”-kel, azaz a transzcendens hatalommal: „izzó gyufafejként gyúlnak / fölötted örök mécsesek”;
8. az éltető fény elől a verskezdetkor bezárult tudatban – a történés ezen pontján – transzcendens fény ébred és hatni kezd;
9. a transzcendens a tudaton keresztül lenyúl a vegetatív szintekig: a fény-„nyaláb” életet serkent;
10. megjelenik a látomás (a tág értelemben vett álom) végső képeként a nevető asszony egyfajta extatikus felszabadultság-élményt hozva;
11. a haj háromágú befonottsága a megtermékenyült női én-állapot ősi-szent jelképe;
12. a sorsszövő-fonó párka – és vele a rejtőzködve-jelenlevő transzcendens hatalom – elvégezte (szent) feladatát.