Ádám Tamás: Vádirat nemzedékemről

Fiúk, emlékeztek, sose volt este, hajnalonta
nem temettük el a következő napot.
Csendesen mondom ezt most, hogy már
megfésültük hajunk, pomádét kentünk rá,
és szótlanul felvettük egyenruhánkat. Szolid
nyakkendőt, díszzsebkendőt hajtogatunk,
elharapjuk a mondatok végét, akkor is, amikor
törni, zúzni kellene. Óvatosan húzzuk össze
szemöldökünket, na, jó, még tüntetünk kicsit,
fürdőszobánkban, kezünkben borotvahabbal
hadonászunk, de más ez valahogy, szívünk
belereszket, ahogy a maszatos ablakon
benéz egy szétcsapott fejű madár.

Jelkép gyanánt összehúzott gallérral lődörögnek
a toronyházak, eltüntetjük arcunk forradásait,
szaladunk a forgóajtó elől, hátba csap. Csak most
találkoztunk idegzsábával, apánk a fronton sem
félt így, mi meg az eperfákból kiálló szögekre
is félve akasztjuk fel gondjainkat.

Ki akart itt, s miféle forradalmat? Gitárunk utolsó
hangfoszlányára alig emlékszünk, megfontoltan
gyermeket nemzünk, hogy legyen kivel üvöltenünk,
és bosszúból Mattel Barbie babákba szeretünk.
Fáznak lábnyomaink, könnyű lélegzetű szél zavarja
össze a formákat. Várjuk a megváltó esőt, mutató
ujjunkat az égbe fúrjuk, mérsékletre intjük
a villámokat, csitítjuk a mennydörgést. Inni
még iszunk, ha muszáj, felhörpintjük a maradék
esőfelhőt, valahogy a mosolyunk is sírássá fonnyadt.

A szalmakazal helyén feszes rendben bálák mértanát
rajzolja az este. Anyánk csavargásainkhoz pizsamát
csomagolt, szántások párnáin pihent fejünk,
szőke tarlókon lepkék után szaladgáltunk, arrébb toltunk
makacs hegyeket. Átírtuk a rendőrök nem létező
azonosítási számát, a bátorságpróbák gyakoriak voltak.

Bólogat a nád, utánozzuk, tengerparton izzadunk,
minek csatázni kardhalakkal. Megvagyunk, fiúk,
igaz, kibírhatatlan a véres szemű halak tekintete.

Különben holnap jó film lesz a televízióban, egy langyos
folyóról szól, amely elsodort bennünket. Ezt akartuk,
mondhatni, itt a demokrácia, mégis, mi ez ahhoz
képest, hogy barna, sárga, vörös között választhat
az ősz, csupa pompa. Nagy mellükkel tüntetnek
a lányok, ez már tényleg majdnem forradalom,
de mit kezdjünk a kipucolt frázisokkal, jaj, pont
a békegalambok szarnak a fejünkre.

Kedves az idő, remegnek a rongyokba burkolt lábak,
a Nap is indulattal ébred, fekete kalapban pihegnek
a bokrok, jajgatva jár az óra. Szűk barlangban
visszhangzik az ének, a mi dalunk, a mi indulónk.
Kifakult térképen keressük szerelmünket, a zsugorodó
tájat, hullámpapíron ballagnak ujjaink, gyorsak
vagyunk a semmittevésben, közkatonákként adjuk
meg magunk, alig hisszük, hogy valaha is az asztalra
csapunk. A gangon csörgeti a szél nagyanyánk
elvesztett rózsafüzérét.