Fodor Miklós: Egy vidáman bölcs, megszólító költészettan a minőség jegyében metaversekben kifejtve

„Ha a jelentésnél
fontosabb a jelenlét,
az nem ment át a MEO-n”

„A vers nem visszavonható.
De nem is tartozik rád.
Talán csak visszhangot keresett,
és te pont ott álltál.”

„A költő: nem az, aki elmond valamit.
Hanem az, akin keresztül valami meg akar szólalni.
És aki nem áll útjába.”

A művészeti minőség igénye a preegzisztens műalkotás felől érkezik – a MEO-tételek átfogó megközelítése

Tételek, meghatározások, szabályok, lépések, ajánlások, figyelmeztetések sorozata adja a MEO műegészét. Hagyományos értelemben nem versekről van szó, bár a metafora- vagy hasonlathasználat jelentős mértéke valamint a gondolatritmus állandó jelenléte miatt nem is kisesszé-füzér. Ha azt mondom, kötetlen formájú, rövid sorokba tördelt szösszenetek láncáról van szó, melynek szinte kizárólagos témája a költészet (kis mértékben a festészet) komplex életjelensége, akkor talán közel kerülök a műforma meghatározásához: költészeti (festészeti) tematikájú túl-szabad metaversek.

Micsoda a MEO, a Művészeti Ellenőrző Osztály? A következő fogalmak és állítások emelkednek ki. „Rend és szeszélyesség”. „Tűéles bizonytalanság”. „Mérték és mágia.” „Kódolt tanulmány, szatirikus breviárium és ontológiai fricska”. „Tudományos világosság, groteszk félhomály”. „Rendszer, mely nem rendszerezhető”. „Önmegkérdőjelezések”. „Írás közbeni önreflexió, folyamatos önújraírás”. „Önmagát bővítő szövegrendszer”. „Organikusság” – élőként viselkedő versek.

A MEO-tételek most kiadott gyűjteménye költőien formált – döntően a költészet, kisebb részben a festészet jelenségeire vonatkozó –, esztétikai közlések tárháza, mely szellemi frissességről, kimeríthetetlennek tűnő ötlet-termékenységről, gazdag fűszerezési igényről, elképesztően sokrétegű gondolat-világról árulkodik. A megszólalás karaktere a következő: egy bölcsebb, tapasztaltabb valaki (csoport?) szól tudásátadó, tanácsadó, ajánlásokat tevő, figyelmeztető, mosolyfakasztó, elbizonytalanító, elgondolkodtató, inspiratív szándékkal a nála vélhetően (de nem biztosan) kevesebbet vagy másként tudó olvasóhoz, aki lehet, hogy költőtárs.

E mértékkel túl-szabad metaversek keletkezésének hátterében a következő igazságkereső módszertani pre-kérdések húzódnak meg: valami micsoda és micsoda nem? valamit miként nem érdemes és miként érdemes tenni, gondolni, érezni, ha az ember költészettel (festészettel) foglalkozik? Tendenciájukban a MEO-tételek tagadások útján haladnak pozitív állítások felé mintegy lefosztva, lenevetve, lesimítva a nem-illeszkedő lelki-szellemi szennyeződéseket, a torzító hatású maszkokat (melyeket óhatatlanul ráhúzunk a művészet jelenségeire is), hogy eljussanak és eljuttassanak az esztétikai lényegkifejezés által feltáruló Létig és Lélekig – mondom óvatosan vagy épp óvatlanul. Ám van itt egy csavar: amit tagadnak, lefosztanak, lenevetnek, lesimítanak, leráspolyoznak e tételek, azt is költőien, sokszor bölcs-játékosan, még többször fanyar de emberi esendőségeinket mindig elfogadóan, sőt, szeretettel (ha szabad e meghurcolt szót még használni) ábrázolják.

A művészeti (elmélyültebb, elvontabb) jelenségek és a mindennapi (sokszor bumfordi, gyarló, esendő) élettények egymásra vetítése, e két létsík jelentéseinek játékos, humoros súrlódása közben keletkező értelmi szikrák, sziporkák szembe, bőrbe, húsba, agyba, idegrendszerbe hatolása teremti meg az olvasóban (fülelőben) azt a képlékenyebb léthangoltságot, mely a tartalmi hatást (mint inspirációt?) elmélyítheti és/vagy felerősítheti…

Öt+két szereplője van Stonawski Tamás művének. A Múzsa, a Szerző, a Műalkotás, a Befogadó, a Szerkesztő, az Esztéta, a Metaesztéta.

A Múzsa lételméletileg megfoghatatlan „szellemi valaki”. Bárkiben, bármiképpen megtestesülhet (férfi költők esetében szerintem a szép és okos nő képe a kívánt, akit nem zavar, ha a férfi elmegy a haverokkal sörözni/pecázni/focizni – a kívánt szó aláhúzandó), (nő költők esetében talán a gazdag, okos, lelkizésre nyitott szelíd jópasi képe a vágyott, aki erőt mutat, ha kell). Az a sajátossága e (sajnos) megfoghatatlan „szellemi valakinek”, hogy versírásra, minőségi alkotásra (és életre), valamint folytonos önellenőrzésre sarkall.

A Szerző a Múzsa csókját – mely nem biztos, hogy csók, lehet, hogy fricska – kéjjel elszenvedi, majd a Műalkotás organikussá tételével kényszeresen bajlódik (hiábavalóan, de nem reménytelenül és remélhetőleg kitartóan addig a pontig, amikor is leteszi a lantot… ideiglenesen). Közben vele is történik valami hasonló, mint a Műalkotással és később remélhetőleg a Befogadóval (minél több arra érdemessel). Az organikusságnak bármilyen kisebb-nagyobb, szebb vagy groteszkebb élő entitás lehet mintaképe, ebből következően a versvilág olyan, amilyen: szinte végtelen változatosságú (és legyen is!).

A Műalkotás (a vers, a festmény stb) organikus entitás, tehát él, de csak akkor, ha behatol egy gazdatestbe, egy (ezt kívánó vagy erről mit sem sejtő) lélekbe. Van preegzisztenciája is (meghatározatlan és valószínűleg meghatározhatatlan): ebben a meghatározhatatlan, preegzisztens állapotában azt akarja, hogy a költő (végre) megírja őt (ezáltal költővé avatva az enélkül nem költőt). Tehát valóságra, megvalósulásra éhes, mint sokunk (csak mi nem biztos, hogy tudunk erről, s ha tudunk, se biztos, hogy tudjuk e tudást értelmezni).

A Befogadóval megtörténik a Szerző Múzsa ihlette Műalkotása, és élni kezd sajátos, egyszeri én-jében, sajátos, egyszeri világában, amit (most már a befogadott és emészteni kezdett műalkotás révén is) formál (esetenként deformál). Ezáltal ő is élőbbé válik annál, mint korábban volt, vagy legalább kevésbé lesz halott (ha sajnálatos módon eddig az lett volna átvitt értelemben természetesen).

A Szerkesztő (a látszólagos „művészeti vezető”) a Műalkotás értékét – objektivitásra törekvő szubjektív tudását mozgósítva – egy értékskálán elhelyezi (ezzel többnyire nem akarva, de kivédhetetlenül a Szerzőt is egy bizonyos magasságban levő létrafokra ülteti). Majd dönt a vers megjelenéséről (vagy a sajnálatos nem-megjelenéséről): arról, hogy ráengedheti-e a gyanútlan társadalomra az adott művészeti entitást, mely bármire képes, hisz a szabadság (olykor a gátlástalanság) bélyegét hordja magán (azon is morfondírozik, hogy esetleg írnia kell-e vagy sem egy elő- vagy utószót a káros mellék- vagy főhatások enyhítése végett?). Egyúttal a Szerző művészi képességeiről és e téren való fejlődési lehetőségeiről is el-eltűnődik.

A költői hajlamú Esztéta (aki érdeklődő művészetszociológus és művészetpszichológus is) rátekint a művészet komplex jelenségére. És a művészekhez egészen hasonló ellenállhatatlan belső kényszert érez, hogy ezekről a rátekintésekről másoknak hírt adjon. Ő e kötet központi szereplője, a (szent-profán) Alany, a MEO magyar hangja. Azonos a „lírai én”-nel, ő a maszkja (tehát mégsem azonos, bár hasonlít rá a megszólalásig). Közli a költészet (és festészet) komplex, ötszereplős világáról a megéléseit (hatodik szereplőként esetleg kinyithat egy kiskaput a hetedik felé, a hetedikről meg tudjuk, amit tudunk és nem tudunk…). Az egyes művészeti jelenségeket játékos iróniával kezeli, közben az általában vett emberi jelenség is felsejlik, mint háttér vagy kert vagy bozótos vagy úthálózat esetleg tárnarendszer.

És van még egy szereplőnk, aki úgy része a rendszernek, hogy határán állva fél lábbal (vagy csak fél lábujjheggyel) túl is lép rajta: ő a Metaesztéta, aki rátekint az alanyi szereplő, a MEO közléseire, és nem átall megjegyzéseket is tenni, aki elvben lehet más, mint Stonawski Tamás egy maszkja. Két közlés például megidézi Turai Kamilt, mintha ő reflektálna egy-egy MEO-tételre. E gesztus okán feljogosítva érezheti magát minden elmélyült (vakmerő) olvasó arra, hogy érdemben és stílusosan reflektáljon, s ha ezt teszi (esetleg, bizonyos tekintetben) még részévé is válhat a MEO-nak… Legalábbis jelentkezési igényét a felvételi bizottsághoz benyújthatja (elektronikus úton vagy papíralapon egyaránt).

E kötet rejtőzködésre hajlamos szerzője által megidézett Művészeti Ellenőrző Osztály társadalmi képződménynek tűnik – ám ez is a költői-esztétikai játék része. Lényegi valójában, azaz szellemi eredetében rejtetten, de fel-felfeslően (szövegromlás, eredetileg feleselően) kiirthatatlan (és idegesítő) lelki igény a minőségi, gazdagon fűszerezett, játékosan humoros és sziporkázó (a Múzsa szerint isteni szikrákat szóró) életre.

Néhány szubjektíve kiválasztott MEO-állításról röviden (a teljesség igényét a sajátról átkötve az olvasó lelkére)

A művészet rejtélyes preegzisztenciája

A preegzisztens művészet, különös tekintettel a költészetre, áramolni akar. A szerzőn, a költőn keresztül. Mi az, ami megzavarhatja a művészeti átáramlást? Ezeknek költői-humoros tudatosításait és kijavításaikra buzdító ajánlásait hallgatjuk 88 tételen keresztül úgy, hogy elképedünk a szerző kimeríthetetlennek tűnő sziporkáin, témaötletein és széleskörű, elmélyült tárgyismeretén. Joggal alakulhat ki az a meggyőződésünk a mű végén, hogy ez nem vég, csak ideiglenes abbahagyás…

A MEO-tételek megfogalmazás-módjainak egyik fő jellemzője a szavak többértelműségének kihasználása: a sziporkát két értelemsík súrlódása kelti: az egyik azon értelem, mely valamilyen költészeti jelenségre vonatkozik, a másik pedig az, amelyik a mindennapi életben használatos. A humor forrása sok esetben az, hogy a profán benyomul a fennkölt világába: ezen nevetünk. Nevetve – végre örömmel felszabadulva a fennkölt nyomása, a neki való megfelelési kényszer hatása alól – látja be Szerző, Befogadó, Szerkesztő stb, hogy gyarló/esendő/béna, mint mindenki és mégis szerethető, értékelendő lény; és épp ebben a megszabaduló állapotban, amikor a fennkölt sem semmisült meg (hisz ő is szerves részünk), csak negatív hatása bizonytalanodott el, jut szóhoz a preegzisztens mű, és kezdi el írni magát általunk a maga itt-és-most teljesen öntörvényű logikája és formateremtő képessége szerint, és szól hozzá nemcsak a jelen élni igyekvő lelkeihez, hanem a tágas kulturális képződésekhez is.

A misztikus, titokzatos érintésről, melynek hatására vers (műalkotás) születik

„Volt idő,
amikor a csók után
vers született.
Most szerződés.
Számla.
Google-dokumentum.”

A Múzsa egy valóságos nő is lehet férfi-költő számára. De miért vállalná egy nő a múzsa-szerepet? Miért nem talál inkább valamilyen jövedelmezőbb és kényelmesebb munkát? „A múzsa, ha nem jön időben, / valószínűleg / jobb munkát talált – /és a festőállvány helyett / a céges laptop előtt / homeoffice-ban / (a kávészünet másik neve) / felöltözve / a körmét reszeli”. A művészeti alkotáshoz, úgy tűnik, ketten kellenek: aki költ, és aki vállalja, hogy azzal van, aki költ: szereti éppen azért, mert verset ír, rajong is érte, egyáltalán: érte van. Ám könnyebb, és jövedelmezőbb szinte bármely más munka… Ezért a múzsa léte ebből a szempontból (is) csodaszerű.

A hagyományt követve csóknak nevezi a MEO a pillanatot, amikor a vers elindul a költőben, jóllehet hozzáteszi, nem biztos, hogy ajakra érkezik, később kijelenti, az se biztos, hogy csók. „Nem mindig ajakra érkezik”. (…) „És nem tudni, / csók volt-e egyáltalán az, / ami eltalált”. Ezt elbizonytalanítási technikának nevezhetjük. Valami történik, amikor az ihlet érkezik, ennek van egy bizonyos hagyományos értelmezése és elképzelése. A MEO ezeket tekinti rárakódásoknak, melyeket elbizonytalanít, vagy tagad, vagy megkérdőjelez. Mindenképpen az a cél vezeti, hogy az olvasó eredetibb módon értse (és érezze) a szóban forgó esztétikai témát, mint ahogy korábban, vagy mint ahogy a rögzült, gondolattalanná váló sztereotípiák alapján felszínesen értené. Egy másik módszere, mely egyben humor forrása is, hogy a fennkölt tartalmat szembesíti a neki megfeleltethető profán valósággal, és a kontraszt, a súrlódás kiváltja a mosolyt. A fennköltről kiderül, hogy valójában profán, tehát fennköltsége egyfajta gőg, nagyzolás. Múzsai suttogás helyett szmájli, messenger üzenet, sürgetés, szerződés, számla, pdf. Ám az efféle profanizáló versszituációkban a MEO mindig megáll, és visszakanyarodik a mélyebb értés felé. A nevetés, a profanizálás csak egy szakasza az értés felé vezető útnak, nem a vége, nem a célja. Épp a megsemmisülés, a semmi állapotában hajlik vissza valami valahonnan és érint meg valahol. „De néha, / épp, amikor elfelejtem, / mit akarok magamtól / nagyon, / a semmiből / visszahajol – / és a tarkóm fölött / valami / megérint. / (A szomszéd / nem vágta le a / sövényt megint.)”. A „tarkóm fölött”… írja a szerző, miért épp ott? És jön a zárójeles Metaesztéta, és mond erre is egy elterelőt, ám a lényeg mégis kimondatott, amennyire ki lehetett, és ezen utolsó megjegyzéssel csak azt éri el a szerző, hogy jelezze, nincs végleges megfogalmazás. Azaz ne csináljunk ebből se fennkölt tételmondatot, tartsuk meg az élő, gondolkodó, ötletelő, kreatív képiséget magunkban.

A verslopás jelensége

„Ne kérj tőle bocsánatot.
A vers nem tart haragot.
De tudja, mikor használtad
tükör helyett álarcnak.”

A verslopás létező kísértés. Hogy miért követjük el, akkor derül ki, ha pontosan értjük, mi a vers, és miért akar bennünk megszületni. Mint minden morális vétségnek, ennek nyoma is megmarad a versíróban. Már csak ezért sem ajánlja a MEO. De nem ez a lényeg, a lényeghez sajátos út vezet. Gyakori módszere a szerzőnek, hogy negatív meghatározásokat használ: valami nem valami. „A vers nem ingóság. /De még csak emlék sem. / Nem elveszíthető, / nem birtokolható, / ezért át sem ruházható”. Aztán előáll a szöveg egy pozitív állítással, mely rendszerint feladja a leckét minden értelmezőnek: „A vers: / egy pillanat, / amit, ha ellopsz, / az idő visszaveszi.” Ezekkel a tagadásokkal a vershez való lehetséges viszonyok közül tagadja azokat, melyek nem relevánsak, majd eljut a relevánshoz. Egy dolog meghatározása szellemi értelemben elsődleges és döntő tényező: ahogyan meghatározza az én az adott dolgot, úgy fog hozzá viszonyulni. El lehet-e lopni a pillanatot? Eljött az elbizonytalanodás ideje. Ha a verslopás a pillanat ellopása, értelmezni kell, mit jelenthet egy pillanat ellopása. Ám ez értelmezhetetlen. A MEO azt állítja, hogy a pillanat az időhöz tartozik, és ha el is veszed tőle ideig-óráig, előbb-utóbb visszaveszi. Nem lesz a tiéd sohasem az ellopott vers vagy versrészlet, mert nem lehet tiéd az a szerves pillanat, amelyben valaki más által megszületett, hisz nem te voltál ott. Ezért a verslopás hiábavaló, mert megvalósíthatatlan cselekedet. A verslopás egyben azt is jelenti, hogy nem vállaltad önmagad mágikus tükrözését, elfedő álarcot vettél magadra: idegen verset, mellyel épp a lényegedből származó versigény lehetőségét vetetted el. Ám a lopott vers vagy versrészlet tud erről, mert preegzisztens és élőlényszerű. És e tudására és a lopásra valamint az öntükrözés elmulasztására folyamatosan emlékeztet: belülről furdal.

A mű fénylése

„Mert ez a fény
mindig
átvilágít benne
valami lényegeset.”

A mű fénylik. A fény a befogadó felé árad. Belé is hatol. Átvilágítja. A befogadó épp ezt akarja, ezért keresi a mű társaságát. Nem biztos, hogy tud róla: azt akarja, hogy benne a lényegi világíttassék át. Nem veszélytelen ez a pozíció. Nem lehet tudni, mit csinál a lélekkel a lényeg, amikor az árnyékból fénybe tér… „Vigyázat! / A festmény úgy tesz, / mintha semmit nem csinálna. / Ezért a nézőt sötétben / soha ne hagyjuk / magára!”

A MEO miközben serkent – mert a serkentés jó -, óv is a serkentés negatív hatásaitól, mert nem csak jó. E gondolkodásmód, mely mindig észben tartja az élet ambivalenciáit, igen jellemző a MEO-ra: ami jó(-nak tűnik), nem csak jó, ami rossz(-nak tűnik), nem csak rossz. Rákényszeríti az olvasót arra, hogy költészeti, festészeti ügyeit ne csak széltében szemlélje komplex módon, értékeléseit a jó-rossz skálán elhelyezve úgy alkossa meg, hogy sose feledje: e két véglet valamilyen arányú keveréke áll előtte, és épp az arány a kérdés.

A Befogadó műre vetett árnyéka

„A néző
minden esetben
árnyékot vet.”

A Befogadó árnyékot vet a műalkotásra. Mit jelent itt az árnyék? Személyisége, világa eltorzítja a művet, a mű (részben) mást mond neki, mint amit valójában mond. Ezért a MEO a minőség megőrzése érdekében leszögezi: nem vethet árnyékot a befogadó a műre. Ha a mű fény, nem torzíthatja e fénylést bárki árnyéka. Elméletileg. Gyakorlatilag viszont ez elkerülhetetlen. Nem iktatható ki a személyiség. „Ez az árnyék / elméletileg / a kompozíción kívülre / kerülhet csak, / a műtárgyra semmiképpen. / Ami természetesen elkerülhetetlen, /de törekedni kell rá.” A MEO célja, javaslata csak annyi lehet, hogy felhívja a jelenségre a figyelmet, azaz tudatosítja, és jelzi a törekvés egyén számára javasolt irányát.

A befogadó azért torzítja önkéntelen a műalkotást, mert tudat alatt tart a Valóságtól. „A szabályok /azért kellenek, /mert nélkülük / túl közel kerülsz /ahhoz, ami nincs: / a valósághoz. /(Utóbbi nem publikus, /kihúzva, /a néző még nem érett rá, / hogy megtudja.)” A szabályok kellenek, mert óvnak. A valóság veszélyes. Azért veszélyes, mert nincs. Ezt tudni is veszélyes. A MEO itt mégis kimondja. Óv is meg nem is. Mesebeli okos lányt játszik, aki jön is, nem is, hoz is ajándékot, nem is. A lényegi esztétikai közlés itt az, hogy a személyiség árnyéka befolyásolja a látást, ezért a mű (és minősége) érdekében a MEO tudatosítja, hogy amit a befogadó lát: árnyéktól befolyásolt kép, nem a valóságos műalkotás tiszta fénye. A személyiség árnyéka torzítja a mű fényének szabad áramlását. Ami a lényegi cél volna. A MEO bár tud erről a torzításról, mégsem utasítja a befogadót, hogy ne tegye. Szabadon hagy, ám azzal, hogy tudatosítani igyekszik a tényleges viszonyt mű és befogadó között, megteremti a döntés lehetőségét. „Minden beavatkozás / torzítja az / eredeti állapotot. / Ilyenkor / a látvány visszanéz. / (Az értelmezés / ugyanis beavatkozás.) // Ezért a MEO / nem tilt, / nem javít, / nem magyaráz. / Csak emlékeztet / arra, / hogy amit látsz, / nem az, /amit nézel.”

A mű nem értése sokszor abból adódik, hogy a befogadó értelmi várakozásainak nem felel meg. „A jelentést /ne erőltesd! /Ha működne a szöveg, /úgysem értenéd.” A nem-értés idegesítő állapot. Ugyanakkor a versekkel való találkozások szerves része. A nem-értés kiválthatja az érteni akarás igényét. Ennek azonban az a veszélye, hogy más értelmet ad a befogadó a műnek, mint ami a műből jönne. Ha tehát nem illeszkedés-érzet keletkezik a befogadóban, ha „lifegést” tapasztal a szövegben, akkor ez rendben van, ne idegeskedjen – nyugtat a MEO. Ha a szöveg jó helyen tud lenni benne, ő is jó helyen tud lenni a világban. „Ha nem illeszkedik pontosan, / „lötyög”, „lifeg”, / mint a lebernyeg – / valószínűleg jó helyen van / (és te is).”

A (preegzisztens) vers az igazi „művészeti vezető” (nem a szerkesztő, bár a látszat ez utóbbi)

„A vers az egyetlen
művészeti vezető,
aki mindig
téged akar közölni,
csak te ritkán engeded.”

Sok olyan jelenségre reflektál a MEO, mely az esztétikának ritkán válik témájává, a művészeti világ valóságteljességének viszont nem elhanyagolható része. Ilyen az első közlés előtt álló költő és a művészeti vezető – szerkesztő – kapcsolata, melyet mindkét irányból megvizsgál. Ahhoz, hogy a művészeti minőség esélye növekedjék, ezt a szituációt is jól kell látni, és jól kell tudni kezelni. Itt is megjelenik a pedagógia, mely tapasztalaton és belátáson alapul: ’így érdemes gondolkodni a helyzetről, így nem’. A MEO világképe szerint, a megjelenésnek nincs olyan nagy jelentősége, mint amilyet különösen egy első megjelenés előtt álló szerző neki tulajdonít. Nem lesz a megjelenéstől jobb a mű, mint amilyen e nélkül volt. Nem ad felmentést a hibákra a megjelenés. Ha kételyei voltak a szerzőnek, azok ugyanúgy érvényben maradnak a megjelenés után is. „Ha igent kapsz, / ne higgy benne jobban, / mint a saját kételyeidben. / A megjelenés nem felmentés. / Nem koronázás. / Csak nyomtatás”. Ez megint arról szól, hogy a MEO ébren akarja tartani a minőség iránti igényt, jelen esetben ez a kétely érzete révén történik. Amíg ugyanis kételkedik valamely részlettel kapcsolatban a szerző, addig elvben van esély a javításra, vagy a többé el nem követésre. Nem a szerkesztő a tényleges, valóságos művészeti vezető, hanem a (preegzisztens) vers, mely organikus, élőlényszerű és egyben szellemi is. Nem a költő akarja közölni a versét (bár ez a látszat, ám a látszatok tagadása, lefoszlani segítése fontos tevékenysége a MEO-nak), hanem a vers akarja közölni a költő én-jét. A MEO-módszert, amikor egy szó jelentését egy más jelöltre helyezi át (a művészeti vezetőt a versre, a versközlést az én-közlésre): a lényeg (a nem-létező létmódban lappangva ható valóság) lélekben való élővé, folyamatszerűvé tevésének nevezhetném. A jelentések átfolynak a jelöltek között, zavarba hozván megmozgatják a szellem egészét. Így működik a minőség biztosításának szándéka.

Az első közlés szituációja megjelenik a másik oldalról, a művészeti vezető – a szerkesztő – nézőpontjából is. Neki sem könnyű. Mindig a (fel nem ismert) saját elvárások, saját stíluseszmények okozzák az értékelés esetleges torzításait, a saját árnyék műre vetülését. „Ne a saját versedet keresd benne. /Ami neked sok, másnak forma. /Ami neked kevés, másnak csend.” Ha a szerkesztő a saját versét keresi az eléje került alkotásban, akkor az alkotás rosszul jár. A MEO ettől a beállítódástól óv. Ugyanakkor empátiával ábrázolja a döntési helyzetben levő szerkesztőt. A lényeg itt is az élővé tétel. A szerkesztő maszkja mögött mindig egy egyedi ember áll. A vers mögött is mindig egy egyedi valaki lapul. Ezt el lehet felejteni, és újra észbe lehet venni. Aki élővé teszi maga számára a szituációt, és a benne szereplőket, élővé válik. Ha nem, lehetséges, hogy már nem élő. „De azért kibontom. / Nem a kíváncsiság miatt. / Hanem mert / van benne valaki. // És én sem vagyok még / tökéletesen halott”. Ezt az élővé tételi igényt származtathatjuk az organikusnak tekintett műből. Egy organikus valami (vers) eredete is organikus képződmény kell legyen (a Múzsa), bár megfoghatatlan, hatása a befogadóban is organikus kell legyen, azaz élővé tevő, élni segítő (akármit is jelentsen ez egy-egy konkrét személy egy-egy konkrét élethelyzetében).

A le nem írtak, ki nem mondottak esztétikai hatása

„A vers nem attól lesz teljes, hogy minden benne van,
hanem attól, amit nem írtál le,
még napok múlva is ott marad az olvasó fejében –
mint egy mondat, ami sosem érkezett meg.”

A nem leírtak, ha mégis benne vannak a versben, olvasónak, szerkesztőnek, értelmezőnek adnak feladatot, amennyiben érzékelik a hiányt, mint létezőt. A hiánynak ugyanis mindig van egy bizonyos vonzó-szívó hatása. Mint a vákuum: betöltésre késztet. E betöltést élvezet elvégeznie a befogadónak. Akár úgy, hogy a lelke megmozdul, nem sejtvén, pontosan mitől, akár úgy, hogy tudatos értelmezői munkát fektet a megértésbe, mint én most. „A költő gyakran abban a sorban a legerősebb, amit nem írt le. / (Az olvasóban tovább dolgozó csend erősebb lehet minden metaforánál.) // A MEO szerint: / a hiány nem hiba, nem is lustaság. / Hanem tudatos távollét. / Egy üres hely, ahová az olvasó saját életét írhatja be”. A teljességhez az árnyék, az árnyékban hagyás is hozzátartozik. Minél inkább tudatosan így alkot az alkotó, annál minőségibb lesz a műve és művének olvasókra gyakorolt hatása. És ez a MEO – a Művészeti Ellenőrző Osztály (egyes – nem jóindulatú – értelmezések szerint inkább „Osztag”) – kimondatlan célja.

Ars poeticaszerű részletek a MEO-ból – végszó gyanánt

A megszólító-eltaláló tartalmi közléseken kívül érdemes megfigyelni Stonawski Tamás metaverseinek egyik fő formai jellegzetességét: a lépten-nyomon, szinte kéretlenül előbukkanó, többnyire a mindannapi életből vett, így oda visszakötő hasonlatokat és metaforákat. A vers olyan, mint egy alaprajz, mint egy babaház, mint egy szoba, mint aláírás egy dögcédulán, mint részeg idegenvezető, mint egy beengedő ajtó, mint mikor átlép rajtad egy határ, mint visszhang a távolból…

„A MEO szerint:
a jó mondatnak van teste:
– tengelye (értelme),
– íve (érzése),
– töréspontja (ahol meghajlik benned)
és néha pereme, ahol lecsúszhat róla a figyelem.
A vers végül úgy néz ki, mint egy alaprajz.
Egy babaház, amit nem laksz be – csak átlátsz rajta.
A mondatok nem zárnak körbe,
de ha jól sikerülnek,
mégis van bennük egy szoba,
ahol meg lehet állni egy pillanatra.
(Ha nem akarsz, ne beszélj másoknak róla.)”

„A komolytalanság
a legkomolyabb
költői forma.
Nem könnyedség,
hanem
létezés-aláírás –
a dögcédulán.”

„A költő:
részeg idegenvezető
egy általa is félreértett
álomvilágban.”

„A vers,
ha sokáig nézed,
visszanéz.
Ha tudod,
hol a megfelelő ajtó –
beenged.
(De neked ez nem biztos,
hogy jó.)”

„A metavers
nem határátlépés.
Hanem az,
amikor a határ
lép át rajtad
észrevétlenül.”

„Záradék:
A MEO nem akar tanítani,
nem akar irányítani,
nem akar megmenteni.
Csak ott akar lenni, amikor rájössz valamire –
és mintha egy pillanatra
visszahallatszana a lapokról,
hogy ezt már valahol, valakivel,
valamikor…”