Murányi Zita: Az Elveszett Csecsemők szigete, Mr. Senki*

*Részletek a Megszépítő vakság című készülő regényből

XII. fejezet

Leopold Prinzip, Az Elveszett Csecsemők szigete

Évekkel Meriamon születése után, Prinzip élete újra megroppanni látszott. Az apja még mindig kísértette. Álmában rendszerint ugyanoda vezette őt: egy szigetet látott, ahol ódon kórházi vaságyakon csecsemők feküdtek mozdulatlanul, mintha csak aludnának, bár arcuk egyre inkább élettelenül viaszszerűnek tűnt. Sem a személyzet, sem látogatók nem zavarták az apróságok nyugalmát, csupán odakint a szél által ringatott, száraz falevelek zörögtek. Mintha pergamenszerű testükön az újszülöttek el nem mondott történeteit hordoznák, mintha egy megíratlan kódex lapjai volnának vagy csupán egy-egy láthatatlan istenhez tartozó tenyérlenyomat, melyben minden sors összefut.

Prinzip ezt a különös helyet nevezte az Elveszett Csecsemők szigetének. Hogy valóban létezett-e, vagy csupán bűntudata szülte, nem tudta biztosan eldönteni. Egyvalamiben azonban biztos volt: ha valaha ébren is eljut ide, mindent megtud a kórterem és az őt övező kert titkairól. A műfüvek titkos esti sarjadzásától az elefántnagyságú katicabogarak eldeformált pöttyeiig, amik az esti holdfényben elfehéredve ezüstszínt öltenek, majd lassanként leperegnek az ormótlan szárnyakról. Talán csillagokká válnak vagy vízen ringó tavirózsává. Esetleg felkúsznak az égre, hogy ők legyenek az éjszakát beragyogó, magányos égitest láthatatlan ikertestvérei.

Szinte biztosra vette, apja is ott lesz, valamelyik gondosan lesötétített kórteremben, hófehér köpenyben, régi jegyzeteivel, vagy egy friss kórlap szélére rója fel újdonsült aranyköpéseit, melyeket eredetileg a Tanatológiai Breváriumába szánt. Másképp nem lehet. Tagadhatatlan, hogy apja szállítja hozzá a csecsemőket, no nem az alvilági révész szerepét irigyelte meg, inkább a düh vezérelte tettét, amiért Prinzip megfosztotta a nagyapaszereptől. Mintha újra és újra tulajdon tettével szembesítené, nem mintha lemondani arról, amire a legjobban vágysz, nem volna egyszer is őrjítően fájdalmas. Végtelenítve meg… – Prinzip nem találta meg érzéseire a megfelelő szavakat.

Máskor a lehúzott reluxák résein át is látni vélte apja zömök alakját, ahogy egy lekapcsolt inkubátor fölé hajol és jól láthatóan egy halott csecsemővel diskurál. Mintha önmagát próbálná meggyőzni arról, hogy a gyermek még él. Adatait is bevezeti a rendszerbe: testhő, szívritmus, reakciók. Minden érték “normális”. Prinzip ilyenkor álmában is megdermedt: pontosan tudta, apja sosem tévedett. Legalábbis amikor saját szakterületén, a szépirodalomban operált saját kitalált mondataival.

Amikor befutott az új riasztás, Prinzipet szinte félálomban érte. Ami azt illeti, nem dobta fel a gondolat, hogy máris újabb lakóval bővül az Elveszett Csecsemők szigete. Egy újabb árva. Egy újabb ránehezedő teher. Újabban minden csecsemő Meriamonra emlékeztette.
Mégis mit kezdjek egy frissen elárvult újszülöttel? Persze, nem ez volt az első alkalom, hogy a nyakába sóztak egy bébit, de a körülmények ismeretében, ezúttal maga is tehetetlennek érezte magát. A kórházban már nem bízott: az egyre szaporodó eltűnések jobban aggasztották őt, mint a szülőket. Talán kosárba kéne tenni és vízre bocsátani, mint egykor Mózest. Az igazat megvallva azt sem bánta volna, ha a gyermek az anyjával együtt áldozatul esik a szerencsétlenségnek és szörnyet hal. És ebben nem volt semmi ridegség vagy számítás, csupán józan megfontolás.

Az anyja? – a robotrendőrök jelentése szerint, nem létező alak, pusztán egy városlakó gondolatának holografikus kivetülése. Prinzip az újabb anomáliát is a szépítőlencsék diszharmonikus működésével magyarázta.

A kertben az elszáradt barackfa friss hajtásaként bontakozó, fehér virágkezdemény látványa sem vigasztalta. Néhány napja az újrakezdés ígéretét hordozta. Most inkább egy gyűrött, fehér zsebkendőre emlékeztetett, akibe valaki más előtte már beletörölte az orrát.
Glen+n Gould Goldberg-variációi sem hoztak enyhülést. Nem krónikus álmatlanság gyötörte, döntésképtelenség, amit sem a zene, sem a visszatérő álomkép nem tudtak feloldani.
Prinzip felállt, a távirányítóval csendre intette a gépzongorát. Az volt az érzése, az apja mögötte áll, tarkóján érezte párás leheletét, melytől a légrészecskék is felpuhultak és maga a légzés folyamata is furcsán megterhelővé vált. Prinzip idegesen megvakarta a lábszárát.
Meriamonról hetek óta nem érkezett jelentés. A külső források elnémultak, a szépítőlencse által közvetített homályos képeket nem lehetett dekódolni. Különösön módon nekem is nyomom veszett, Prinzip ragaszkodott hozzá, hogy a négy fal között, egymagában, Frau Inze helyett csak Irma Kronfeldnek nevezzen.

Olyankor nemcsak ősz kontyom és a fekete szemeket borító izgága kontaktlencse jelent meg képzeletében, a Goldberg-variációk nyitótételét is hallani vélte és Glenn Gould rozoga faszékének nyikorgását, melyen a zongora virtuóz tulajdon apjának kézjegye ékeskedett.
Most azonban nem volt érkezése egykori nevelőnőjére gondolni és a Goldberg-variációk nyitányát is túlharsogta az imént érkezett csecsemő bömbölése. A robotrendőrség tiszteletet nem ismerve, jószerével berontott a háromszintes épületbe, hogy a kezébe nyomják. Sírását visszaverték az üvegfalak, pattogtatták, mint egy kosárlabdát, míg a szökőkút égbeszökő vízi spiráljai is pályát tévesztettek miatta. Az üstökösként gravitáló vízi csillagok egyenesen az üvegfalaknak ütköztek, mintha nemcsak a baba, vele együtt Prinzip modern elefántcsonttornya is sírna.

Prinzip kezében jól állt a gyerek, nem is állt tőle olyan távol az apaszerep. Mégis fájdalmas emlékeket tépett fel benne, így a felvillanó emlékképeket inkább elhessegette. Talán tisztába kéne tenni, hogy elhallgasson.

– Irma Kronfeld, kérem intézkedjen! – ordította Prinzip, de nem kapott feleletet, az üvegfalak fölhangosították kétségbeesett jajveszékelését. A gépzongora érzékelve Prinzip hangulatváltozását automatikusan játszani kezdte a német romantikus opera vezéralakjának, Wagnernek A bolygó hollandi című remekét, mintegy a megnyugvás utáni vágy kifejezéseként. A görögöknél a vándort még Odüsszeusznak hívták, bolyongásai során az otthon, a családi tűzhely és a gyermek utáni vágy fűtötte kitartását. A bolygó hollandi történetében Wagner a végtelenségig tágította a mítoszt, a Földközi-tenger szelíd öbleit felváltotta a világot átölelő, haragos óceán képe.

A komolyzene köztudottan pozitív hatással van az újszülöttek lelki biztonságára, számukra a legalapvetőbb, legősibb megnyugtatási forma. Ezért énekelnek a kicsiknek altatódalokat. A komolyzene személyiségfejlesztő hatású, elősegíti a nyelvi és szociális fejlődést, csökkenti a félelmet, depressziót, és ösztönzi a jobb agyfélteke kreatív folyamatait. Egyszóval kiváló fejlesztőeszköz a csecsemők esetében. Nem véletlen, hogy Prinzip a Csecsemőosztályon is elrendelte hallgatását. A rácsos kiságyak és a sápadt fénybe burkolózó inkubátorok fölé hatalmas tölcséreket szereltetett, melyekből megsokszorozva áradtak a klasszikusok. Legtöbbször Brahms Altatója.

A gyerek azonban ezúttal megmakacsolta magát, úgy tűnt, még nem született meg az a dallam, aminek hallatán hajlandó volna abbahagyni a bőgést. Prinzip hiába szorította ölébe, hiába lépcsőzött vele a kacskaringós üvegföljárón, föl-le, föl-le. Az üvegpalota földszintjén az egykori társalgót elözönlötték a rácsos kiságyak, Prinzip megütődve vette észre, hogy a kertből nyíló bejárat fölé valaki egy Eltűnt Csecsemők szigete feliratú molinót szerelt, mely finoman susogott a szélben. Prinzip közelebb lépett. Az apja, idősebb Leopold Prinzip kezében még mindig ott lapult a légkalapács, a másikban egy fekete füzetecske, persze a Tanatológiai Breviárium – villant Prinzip eszébe.

Felváltva kerülgették egymást a kiságyak között, mintha csak a Tom és Jerryben, a macska-egér játéknak sosem volt valós eredményre vezető végkimenetele. Végül mindketten fáradtan rogytak egy-egy üres kiságyra, melyről hiányoztak a rácsok. Mindkettejük kezében egy kopasz, lehunyt szemű, alvó kisbaba pihent. Prinzip és az apja is csókolgatni kezdte a kopasz fejet. A szemek akkor sem pattantak fel, a bőr makacsul tapadt a szemüregre, a túlságosan is hosszú szempillák, kimerült seprűként próbálták tehetetlenül távolabb söpörni a szép új világ rájuk leselkedő rémképeit.

VI. fejezet

Mr. Senki

A kislány mindig az apjára hasonlít, nemcsak egy görbe kisujj, egy csálé fül, vagy a szemek színe tanúskodik róla, de bizony az észjárás menete is. Bár még mindig ott voltam, mint afféle fakó anyapótlék, sokat nem nyomott a latba. Ugyan ki hordozhatná a tenyerén saját gyermekét, ha nem az édesapja?

Meriamon ritkán gondolkodott a hiányáról tudatosan, nélküle viszont se önértékelése, se nemi identitása nem lehetett stabil.

Olvasta valahol, azok a lányok, akik jó kapcsolatot ápolnak az apjukkal, már ébredés után alacsonyabb stresszhormonszinttel indítják a napot, és nehéz helyzetekben is képesek megőrizni nyugalmukat. Meriamonra ez egyáltalán nem volt jellemző. Idegessége egy meglehetősen furcsa szokásban csapódott le, mely kezdetben talán a könyvek közt bujkáló macska felderítésére irányult.

Meriamon kezei, mintha saját életet éltek volna, megállás nélkül motoztak, megérintve mindent, ami csak útjukba került. Néha egy könyvet vett fel a polcról, majd a legváratlanabb helyen tette le, máskor egy ezüst gyertyatartó, egy cipzáras tolltartó vagy egy fél pár flip-flop papucs esett áldozatául az izgága végtagoknak, a tárgyak kivétel nélkül mind új helyet kaptak Meriamon téves beidegződése által. Mint egy holdkóros, aki tudat alatt cselekszik, észre sem vette, mit csinál.

Hiába is ráncoltam a homlokom minden alkalommal. „Hol a fenében van a könyvem?” morogtam, miközben próbáltam lajstromot készíteni a dolgokról, amiket Meriamon ösztönösen eltüntetett, ezzel a visszatérő, borzasztó kis mozdulattal folyamatosan feszültséget szítva maga körül.

– Meriamon, hol van a Mester és Margarita? – kérdeztem újra lassan, kimérten, számítva rá, hogy a válasz ismét csak sokat sejtető hallgatás lesz.

Meriamon felvonta szemöldökét, majd a könyvet se szó, se beszéd előhúzta az ágya alól, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga s nem történt volna semmi rendellenes.
Muszáj volt sóhajtanom, mielőtt leültem az asztal mellé, aztán csak szemem sarkából követtem Meriamon elnagyolt rágómozdulatait, ahogy a mogyorókrémes szendvicset percek alatt, mohón magáévá teszi. Mindig eltűnik valami… mindig – szajkóztam rendületlenül. Bár a hangomban nem volt igazi düh, a feszültség mégis vibrált közöttünk. Meriamon zavartan ült, pár perc múlva az evést is befejezte. A tányért a mosogatóba helyezte, nem volt nehéz dolga, tegnap óta a szennyes hegy is leapadt, majd a szobájába ment. Előredőltem a székben, és arcom lemondóan a tenyerembe temettem.

Akinek az apai kötelék hiányzik az életéből, vagy nem elég szoros, könnyebben zárkózik magába, párkapcsolataiban rendszerint alárendelődik, étkezési szokásai is eltolódhatnak – a szeretethiány és a magány ellen gyakran az evés lesz a legolcsóbb vigasz. Vagy épp ellenkezőleg, a kamaszlány a kényeztető falatok megvonásával és vagy kiöklendezésével bünteti magát, így súlyos esetben kialakulhat az anorexia vagy a bulémia.

A szerető, biztonságos apai közeg egyfajta láthatatlan védőháló: akit körülvesz, könnyebben érvényesül, jobban teljesít az iskolában, és bátrabban lép be a világba, hogy kölcsönösen altruista kapcsolatokat létesítsen.

Meriamon még csak a nevét sem tudta, egyedül abban volt biztos, tőlem hiába is kérdezősködik felőle. Ajkamra csúfondáros mosoly húzódott, ha mégis megtette, s az évek során kissé megereszkedett vonásaimra is kiült a csodálkozás, mintha Meriamon egy ismeretlen nyelven faggatott volna. Apja arcát nem ismeri, sehol egy fotó, ami Mr. Senkit ábrázolná, ahogy Meriamon dühében és keserűségében elnevezte.

Ennek a nem létező alaknak szépítkezés közben néha sikerült mégis beférkőznie a gondolataiba. Reggelente, amikor most már vállára omló, fekete haját fésülte át a tükör előtt, elmerengett: vajon ezeket a hollófekete tincseket tőle örököltem? A pisze orrom? Ezeket a nyugtalanítóan sötét, mélyen ülő szemeket? Vajon nem ezt a furcsa arcot kellene apai örökségnek neveznem? Mert hiányzott a viszonyítási pont, gyakran ő is semminek érezte magát, egy elnagyolt vázlatnak, amit soha nem fejeztek be. A kudarcok és elutasítások is mélyebben megsebezték, mint kortársait, talán, mert nem akadt, aki feldolgozásukban segíthetne. Bárhogy is vágyott rá, a kontaktlencsék mögé rejtett szemek egyszer sem tudták elhitetni vele, hogy valóban szép lenne.

A tükörbe sandítva inkább folyamatosan hibákat keresett: túl magas homlokát, túl hangsúlyos állcsontját, vagy kislányos felsőtestét kifogásolta. Mások irigykedtek hosszú, formás lábaira, egzotikus vonásai akaratlanul is vonzották a tekinteteket. Őt mindez csak nyomasztotta, mintha egy idegen arcot viselne egy ismeretlen testen. A mosoly is idegen volt rajta, így aztán nem is nagyon erőltette. Ha sosem ismerheti meg az apját, hogyan ismerhetné meg önmagát igazán?

Egy régi Sylvia Plath-vers nyitósora is eszébe ötlött, a kötet még Hildegard után maradt a lakásban: „Apa, meg kellett, hogy öljelek, de te meghaltál előbb.” Meriamon úgy érezte, Mr. Senki még meg sem született.
Talán, ha képes lenne elképzelni egy szerető apát, ha felruházhatná kedvességgel, erővel, türelemmel, könnyebb lenne. De hol kezdje? Arcot rajzoljon előbb, vagy hangot találjon ehhez a szikár, de meglehetősen eltökélt jelenséghez? Képzelje el, hogy elnyűtt, barna kabátban áll az ajtóban, kezében fakó bőrönddel, vagy inkább egy nyári délutánon, árnyékban heverve a csíkos hintaágyon, amint könyvet olvas?

Aznap este, amikor a kék szobában magára maradt, nem kedvenc társasjátéka után nyúlt, fogta és elővette gyerekkori rajzeszközeit. Az üres lap fölé hajolva különös félelem bénította meg a kezeit: mi lesz, ha a papírról is csak a nagy büdös semmi köszön vissza?
Ha már a valóság nem adott neki támaszkodót, hát megalkotta magának az APÁ-t. Előbb csak képzeletben, apró gesztusokat képzelve hozzá: meleg keze szorítását, a háttérből érkező halk nevetését, a biztos jelenlétet, ami a legrosszabb napokon is szilárdan ott áll mögötte. Aztán egy nyugodt hangot rendelt hozzá, mely nem ítélkezik, csak biztat és szelíden terel. Egy mozdulatot, amivel félresimítja a haját. Egy pillantást, ami mindig megtalálja a szemét a tömegben.

Ahogy tovább szőtte mesebeli alakját, egyre több pozitív tulajdonsággal ruházta fel, bátorsággal, ésszel, és úgy gondolta szigorú sem lehet, csak gyengéden következetes, valamiért Atticus Finch képe ugrott be neki, bár az apja rejtélyes kiléte miatt sokkal inkább emlékeztetett a szomszéd házban rejtőzködő Boo Radleyre.

Végül olyan magasra nőtt szemében, mint a homok alól előásott memphiszi fáraó szobra, tizenhárom és fél méterre minimum. Joggal érezte úgy, ahelyett, hogy minden hiányt kitöltve benne, végre megadná, amire mindig is vágyott, az atyai szeretetet, puszta árnyékával is képes őt agyonnyomni.

Az első vonalak bizonytalanul kanyarogtak a papíron, mintha a ceruza is kételkedne abban, hogy papírra vetheti mindazt, ami ez ideig csak a képzeletében létezett.
Meriamon először a szemeket karcolta a rajzlapra, két sötét, szinte fekete foltot, melyekben még nem volt fény és nem pislákolt az élet lángja, majd később radírozással, vagy fehér ceruzával ad nekik mélységet. A száj kontúrja puha és határozatlan maradt, a homlok fölött csak halványan derengett a haj íve. Nem akarta elrontani azzal, hogy túl gyorsan végez: a részletek pontossága árulja el, mennyire tudunk hinni a nincsből születő valamiben.
Bendegúz nyivákolva settenkedett mellé, s egyre kíváncsibban szaglászta a papír szélét. Mintha ő is Mr. Senki barátságára vágyna, már azelőtt, mielőtt csakugyan a világra jön. Meriamon elmosolyodott, mosolya gyorsan el is tűnt, félelemkeltő borzongásnak adva át helyét, a lassan megelevenedő alak a papíron, úgy tűnt, egyenesen őt figyeli.
Cikornyás vonalai a rajzlapon lassan önálló életre keltek, a lámpa fénye kicsit megremegett, a falon táncoló árnyékok egyetlen árnyékká olvadtak össze. Lehet, hogy Mr. Senkié volt, de a kék szobában inkább úgy nézett ki, mintha egy kétméteres dinoszauruszhoz tartozna.
Meriamon egy férfihang mély, kissé rekedtes kérdését hallotta, persze nem hangosan, csak belül. – Miért most jutottam eszedbe?

A ceruza megállt a kezében. Bendegúz felpattant, füleit villámhárítóként hegyezve szegezte tekintetét a résnyire táruló ajtóra. Meriamon is odakapta a fejét, a kilincs lassan, hangtalanul billent lejjebb.

– Te vagy az? – suttogta, a kérdés furcsán kettős volt: egyszerre szólt egy sosem látott apa árnyához, aki vele egy légtérben tartózkodott ugyan, de ugyanakkor a szoba küszöbén is állhatott volna, és nekem, Meriamon biztosra vette, hogy megint utána szaglászom, ahogy minduntalan.
A kilincs abban a szent minutumban visszaugrott a helyére, mintha soha nem mozdult volna meg. Meriamon a rajzára meredt: a férfi arca most már teljes volt, de a sötét szemek mélyén ott kavargott a tenger kékje, ugyanaz a kék, ami minden délután váratlan eluralta a szobáját és emlékeztetettet az Atlantiszt elöntő víz végtelenségére is.
A kék… Gyerekkorában mindig úgy hitte, a kék a nyugalom színe. Most inkább hideg, félelmetes árnyalatként írta volna le, mely nem szolgál semmi egyébre csak a hiány, a hűvösség kifejezésére. Egy örvény, ami őt is elnyeli, ahogy azokat a jelentőségteljes barna szemeket, amivel képzeletbeli apját épp csak az imént ruházta fel.

Lefekvéskor a rajzot az ágya alá csúsztatta, egyedül Bendegúz lehetett a tanúja, ahogy a szoba szélcsöndjében a papír lassan, szinte észrevétlenül megmozdul, mint egy hófehér vitorla.