Pálfi Ágnes: Anyaság (vers), Mea culpa (próza)

Anyaság

Szembejön velem egy ember.
Hol az a kisfiú,
akivel együtt játszottam a padlón?
Aki tőlem akarta tudni,
mi az a háború, mi az a forradalom?
Akivel együtt néztük a horrorfilmeket?
Jön szembe velem egy ember.
Tőle én ezt hiába kérdezem.
Elmúlt tizennégy éves.
Rám néz, és megölel.
Az unokám.
Álmomban hetvenkét éves voltam.
Éppen annyi, mint most, mint ébren.
És gyermeket szerettem volna…

Mea culpa

Félkönyékre támaszkodva szeled a megszáradt kenyeret. Minden reggel fáj a derekad, órákig nem tudsz kiegyenesedni. Hősködve szeled a kenyeret a reggelihez, miközben hangosan káromolod az istent, hogy meghallja odabent hűséges társad is. Aztán egyszer csak arra gondolsz – nem is te, hanem egy testetlen hang, 47 éve halott anyád testetlen hangja szólal meg benned –, hogy vissza fogod még sírni ezeket a derékfájós reggeleket. Meg ólomnehéz lábaidat, melyek ma még hűségesen hazaszállítanak. Dülöngélésedet jobbra meg balra, amit ma még többnyire sikerül leállítanod, nehogy részegnek nézzenek, akik az úton úgy hagynak maguk mögött, mint két unokád, akik magukra eszmélve udvariasan bevárnak aztán, ahogyan te tetted évekkel ezelőtt, amikor ők totyogtak az oldaladon képtelennek tűnő lassúsággal. Vissza fogod még sírni a hajnalokat, amikor háborgó gyomorral futottál a vonathoz, hogy aztán a vidéki egyetem sötét és huzatos előadótermében úgy szólaljál meg reggel tízkor Don Juan vagy Faust kalandjairól, hogy a diákok észre ne vegyék halálos fáradtságodat. És vissza fogod még sírni azt a filléreket fogyasztó öreg olajradiátort, amelyen másnapra mindig megszáradt gyermeked egyetlen nadrágja, s el tudott menni benne az iskolába. Meg azt a kétnapos balatoni kirándulást is, amikor megkönnyezted a vadkacsákat, és mielőtt kitört a vihar, még úszhattál egyet a tóban, amelynek a partján sivárnak és örömtelennek tartott gyermekkorodban nyaranta akár két hetet is eltölthettél. És vissza fogod még sírni az ebédfőzés után rád váró mosogatást, amit most a hátad közepére sem kívánsz – sorolja megállíthatatlanul a hang, 47 éve halott anyád testetlen hangja, aki nem érhette meg unokái és dédunokái születését…

Illusztráció: Ch. Krohg-festményrészlet