Wehner Tibor: három rövid

•

kupon-játék

korántsem volt könnyű, de szívós kitartással csak sikerült összegyűjtenie a 12 kupont a 12 kupon címmel meghirdetett nyilvános, össznépi mozgalomban. kissé fáradtan, de roppant elégedetten lépett be a kuponjátékot szervező társaság székházának ajtaján, ahol meglehetősen ridegen fogadták: mielőtt előadhatta volna győzelmi jelentését, egy részletes adatsort követelő kérdőívet kellett kitöltenie. a kérdéseket sok esetben egyáltalán nem értette, de az x-et valahová találomra mindig behúzta, így aztán az ügyfélpulthoz léphetett. kissé megváratták, de aztán a furcsa, bohócjelmezbe öltözött ügyintéző – lehet, hogy ő volt a nagyfőnök? – elhúzta a pult függönyét, majd apró üvegablakát is, ahol a kérdőívvel együtt beadhatta a befőttes gumival átfogott, féltve őrzött tizenkettes kupongyűjteményét. a bohóc-ügyintéző átvette, átpörgette a kis paksamétát az ujjai között – körmei elég töredezettek voltak, de lehet, hogy ez munkahelyi ártalom volt – és alig hallhatón elrebegte, hogy ez teljesen rendben van, majd kérdőn a szemébe nézett. arra számított, hogy korántsem meglepő, ám tulajdonképpen igencsak unalmas fordulat gyanánt – ismerte jól ezeket a népbutító machinációkat – igyekezete elismeréseként kap egy új kupont, amely feljogosítja a következő játékban való részvételre, de nem ez történt. sőt, mielőtt bármit kérdezhetett volna, a bohócjelmezes visszazárta a rekeszablakot, és miután az üveg mögött ápolatlan ujjaira finom, női glaszékesztyűt húzott – az villant át gondolatain, hogy ezt a szót valószínűleg szerencsésebb lenne két sz betűvel írni – egy világszám: egy eredendően meghiúsult bűvészmutatvány (kalapból előhúzott döglött nyúl) prezentálásának gyakorlásába, illetve jutalomszerű bemutatásába kezdett. a mutatványt többször megismételte – nem volt minden kísérlet sikeres (mármint meghiúsult, vagyis a gyakorlásnak valóban itt volt már az ideje) –, aztán a nyúltetemet a hosszú fülénél meglóbálva a háta mögé dobta – a puha test szabályos ívű röppályát leírva egy kosárlabdagyűrűnek és hálónak álcázott papírkosárban landolt (ilyen berendezési tárgyat korábban már látott néhány hülye amerikai filmvígjátékban) –, majd behúzta a függönyt. a helyzet különös komikuma ezúttal olyannyira lebilincselte, hogy elfelejtett tapsolni, és ezért a mulasztásért később enyhe, de nehezen múló bűntudatot érzett annak ellenére, hogy a kuponjáték-székház jellegtelen, ócska cirkuszi sátorra emlékeztető épületét ezután messze elkerülte.

a bűvész

most mit kezdjek magával, tudakolta talán önmagától, de inkább a szerződésért ácsingózó tökkelütött bűvész mellének szegezve a kérdést a cirkuszigazgató, akinek a produkciója a totálisan elrontott mutatványok elsöprő lendületű előadása volt. a kötelet nem tudta kicsomózni (sőt, még jobban összebogozta), a fémkarikák egymásba gabalyodtak, a homlokán összetört tojás sárga nyálkája patakokban folyt le az arcán, miközben az orrán egyensúlyozott vizesvödör csörömpölve leesett (de kiderült, hogy teljesen üres volt, nem lévén alja), a kalapból kirepülő galambokat egy horgászzsinóron rángatták a kupolából, de a huzal elszakadt és a gipsz műgalambok aláhullva szétporladtak a porondon. és még nincs vége, mondta a kudarcbűvész, de ez az egész már így is világszám. a nézők minden egyes sikertelen – illetve hát épp a sikertelensége miatt sikeres – mutatvány után dőlni fognak a nevetéstől, esetenként mindenki állva, lelkesen tapsol majd – bizonygatta. nincs annál könnyebb, mint bemutatni egy tökéletes trükköt. de elrontani? ahhoz már különleges tudás és bátorság is kell. és olcsó a produkció, nem dolgozom asszisztensekkel. a cirkuszigazgató kis időt kért, ez nem egy szokványos eset, mondogatta, alaposan át kell gondolnom, meg kell fontolnom a dolgot. ebben a cirkuszban igaz, hogy nincs semmi extrém, de minden pontosan, precíz rendben működik, a kötéltáncos nem esik le, az állatidomárt nem falják fel az oroszlánok, a zsonglőrök általában mindig elkapják a buzogányokat, és a légtornászok fennmaradnak a trapézon. egy ilyen szakavatott művészeti környezetben – mert a cirkusz az a legnemesebb művészet – meglehetősen disszonáns lenne egy olyan bűvész, akinek semmi sem sikerül. a nézők gyanút fognának a színvonalat illetőn, vagy legalábbis értetlenül állnának a szituáció előtt. csaknem zicher, hogy lefagynának, és követelnék vissza a jegy árát. nem tanulna be inkább egy másik számot? arról szó sem lehet, válaszolta a kudarcbűvész, és buggyos nadrágja zsebéből előhúzta élesre töltött kellékpisztolyát, megcélozta az akadékoskodó igazgató koponyáját, de aztán inkább mégis a levegőbe lőtt. ez volt az első lövés, mondta rezignáltan, de az utolsó figyelmeztetés, és a rekvizitumait hátrahagyva kiviharzott az irodából. a pisztoly is ott maradt, csövéből hervadt, megperzselt művirág kandikált ki. a meg nem értett bűvész – az igazgató kisstílű megtorlása gyanánt az ország összes cirkuszából kitiltották – később néhány zenész-táncos szórakozóhellyel is próbálkozott, de rekvizitek nélkül, viszont kizárólag a lehengerlő szövegére hagyatkozva nem sokra ment, ezért más foglalatoskodás után kellett néznie. egy nagy múltú arborétum pálmaházában vállalt – alakítása a megtévesztésig élethű volt – majom-jelmezes jelenlétet. a látogatók között elvegyülve a gyerekek kezéből rendre ellopta a perecet, így a perecestől is kapott némi jutalékot. a bevételre égető szüksége volt, mert elég nagy tételben csőtésztát kellett beszereznie. amikor nem volt látogató a pavilonban, régi szenvedélyének hódolva, az egyik sarokban rejtező kuckójában a száraztészta-hídépítő versenyre konstruált modelleket, és bár magára a versenyre sohasem volt bátorsága benevezni, a tudósításokat hallgatva, a győztes áthidalt méretrekordjának ismeretében ellenőrizhette, hogy lett volna-e esélye. nem lett volna, sajnos meg sem közelíthette a legjobbakat, az övé már viszonylag kis távolság áthidalása esetén is leszakadt a próbatétel előírt súlya alatt. kissé elkeseredett – bár arra nem talált épeszű magyarázatot, hogy ugyan miért és hol alkalmaznának a mai világban csőtészta-hidakat –, és úgy határozott, hogy inkább visszatér a (közönségmentes) kudarcbűvészethez. így az arborétumi üresjáratokban tojásokat dobált a magasba, hogy aztán a leesőt, mint egy gumilabdát, a labdavirtuózokat idézőn fejjel lestoppolja. meglehetősen bizarr lehetett az észrevétlenül érkező látogatók számára a látvány: egy majomjelmezes figura megszállottan tojásokat dobál a magasba, és már alig lát az arcán folydogáló tojáslé miatt, de nem adja fel. egyszer sem sikerült a mutatvány, pedig láthatón nagyon igyekezett. mentőötletként felmerült gondolatai között a keménytojás bevetésének lehetősége, de elvetette ezt az ideát: nem trükközhet, nem csaphatja be saját magát. akkor hogy higgye el azt, amit lát, a publikum?

élő sakk

leszerelte ajtaja mellől a „MAGÁNZÓ” táblát, és a legnépszerűbb reklámújságban feladta hirdetését: „élő sakk-játszmában szereplést korlátozások nélkül vállalok”. ám miután hetek múltán sem jelentkezett senki, úgy határozott, hogy a tettek mezejére lép, és felkutatja leghőbb vágya beteljesítésének lehetőségeit. a munkaerő-toborzó irodában azt mondta egy meglehetősen barátságtalan alkalmazott, hogy az élő sakknak már régen befellegzett, a műanyag bábukat is hiába telepítik ki, senki sem játszik velük (újabban mindenki a cyber-térben szórakozik), a várjátékok koordinációs szövetségében pedig azzal kábították, hogy teljes a létszám, és rengetegen vannak a várólistán, reménytelen az eset. ezzel szemben meglehetősen érdekesnek ítélte, hogy a hét utolsó napjain és a nagy nemzeti ünnepeken hiába járta be az egykori történelmi helyszíneket, a várromokat és a kastélykerteket, valamint az „ékszerdoboz” városkák főtereit, a korábban kiépített sakktáblák mindenhol üresek voltak, és körülöttük sem lézengett senki. méltatlankodott magában: jó szöveg, hogy teljes a létszám, meg hogy zsúfoltak a várólisták, átverés az egész. hogy lennének telítettek a várólisták, ha egyszer a táblák körül sehol nincs senki, jóllehet egy normális parti megkezdéséhez minimum harminckét élő sakkjátékosra lenne szükség, nem szólva arról a két játék-karmesterről, aki a lépteket vezényli. egyébként hiányzik az magának, hogy leüssék – kérdezte várakozás közben a várjátékok irodájának biztonsági őre, aki stílszerűen a valóságoshoz megtévesztésig hű, kályhaezüsttel festett papundekli-páncélzatban teljesített szolgálatot (a sisakrostély újra meg újra az orrára csapódott). a meglehetősen reménytelennek tűnő helyzetben sem adta fel, mert meggyőződéses optimista volt: úgy vélekedett, hogy lesüppedve a köznapok mocsarába mindenképpen ki kell emelkednie a masszából, ki kell törnie a szürke tömegből. elsősorban abban reménykedett, hogy csak egyszer vegyék be, és akkor majd élő sakk-figuraként millió fotón szerepelhet, amelyek közül néhány a távoli földrészeken is terjesztett reprezentatív idegenforgalmi kiadványokban jelenhet meg, és így – elképzelte, ahogy magabiztos játékos-szereplőként feszít jelmezében (legkedveltebb figurája a huszár) és soha, egyetlen pillanatra sem lankad figyelme, ha lépnie kell, hatalmas, látványos szökkenésekkel késedelem nélkül lép – váratlan felkérésekkel és meghívásokkal ostromolják, és részese lehet a világméretű körforgásnak. talán még néha fel is ismernék utazásai, szereplései során: zavartan kérdezgetnék az emberek, hogy valahol mi már találkoztunk, honnan ismerem én magát? kissé elbizonytalanodott, amikor egy olyan egzotikus népünnepélyről olvasott hírlapi tudósítást, ahol évente egyszer, az ország nemzeti ünnepén rendhagyó élő-halott sakkjátszmát rendeznek, amelynek lényege, hogy a leütött figurákat – jóllehet a gyalogokat futni hagyják –, rögvest, amikor véget ér számukra a játék a vezénylők kivégzik. a kiütés: tarkón lövés. vagyis a gyalogok mellett mindig csak a királyok úszhatják meg a látványos játékot, és azok közül is csak az egyik. ez az igazi tét. elhessegette magától a gondolatot, hogy ez az egész azért valószínűleg itt, vele nem történhet meg. elzarándokolt a jelmezkölcsönzőbe, kiváltotta a huszár-jelmezt, beöltözött, felcsatolta övére kellék-pisztolyát, és az egyik idegenforgalmi gócpont főterén felállt az üres sakktáblára. álldogált egy ideig, aztán beleordította a néptelen tér csendjébe: na gyertek, ha mertek.

Illusztráció: fd. Duchamp