Kövér József: Könyvmúzeum

Az ősz a télbe igyekezett befordulni, ahogyan illik, hideg nyirkossággal, és azzal a széllel, ami ezt megsegítette, mert az mindig és mindenkinek kell. Odaadni valakinek egy csokor virágot, még ha nincs is otthon, ahhoz is kell egy lelkierő, mert a gesztusban olyan tartalmak vannak, azon túl, hogy ki lesz dobva, mármint mindketten, mert a szirmokon lehet érzelmeket keresni, és úgy viselkedik, mint az idő, ami körbevette őket, vagy nem. Ha arra is gondolunk, hogy nem volt felkérve, magától tette be a virágokat, akkor lehet-e ajándéknak nevezni, és lehet a télnek az ősz is egy ajándék? Talán mindegy is, de az nem, hogy a könyvtár, ahová elhívták, az miért nem könyvmúzeum, hiszen semmiben sem különbözik egy múzeumtól. Itt is, ott is egymáshoz hasonló tárgyakat tartanak, és ráadásul, egy-egy szóval vannak kifejezve ők is. A lényeges különbség az ismételhetőség mennyiségében és a befogadás idejében van. A múzeumi tárgyakat csak nézni lehet, de azt is bizonyos távolságból, pedig a pillantás közelsége igen sok munkavonallal találkozhat, mint információ, és a tárgy ilyenkor szétesik, míg a könyvnek megvan az a távolsága, ahonnan látható az értelme. A háromszintes épület emeleteit úgy osztották el, hogy a gyerekkönyvek voltak a földszinten, pusztán csak a megközelítés miatt, noha ott volt a lift. A belépőben kisebb tömeg fogadta, ahol éppen jutalmakat adtak át. Jobbra fordult, a nyitott üvegajtón át. Balra fogas, alatta cipők voltak, aminek értelmét nem tudta megfejteni, és rossz gondolatai támadtak, mert volt, akik nem vették le a cipőjüket, így a zoknisok magukba szívták a lábbelik porát, hiszen a betűket is magunkba kell szívni, mint egy porszívó. A fésűfogak mindkét oldalán ott sorakoztak a könyvek, számozva, betűkkel ellátva, hogy pontosan a helyükre lehessen őket tenni a válogatás után. A fogak szimmetriája a terem végén feloldódott, jobbra egy nagy szőnyegben végződött, balra egy újabb üvegajtó és egy kisebb, könyvek nélküli terem volt, székekkel. Az ablak alatt, a nagy kanapén egy vékony arcú, középkorú nő ült, fekete zokniban, krém színű nadrágban és pulóverben. Könyveket lapozgatott, halkan beszélt a fiához, aki a polcoknál válogatott. Mivel ő nem vette le a cipőjét, nem léphetett a szőnyegre, nem ülhetett a kanapéra, míg várakozott, kénytelen volt egy gyerekszéken helyet foglalni a szőnyeg sarkánál a csendben. A kisfiú, amint észrevette, kedvesen köszönt neki, aztán az anyja mellé ült. Együtt válogatták a kölcsönzésre váró könyveket. Megnézték a terjedelmeket, a tartalmakat, a könyvek borítóját megsimogatták, a feleslegeseket a kisfiú visszarakta a polcokra. Hosszú percekre eltűnt. Valószínűleg válogatott még, hogy legközelebb mit nézzen meg. A csend alakítja az embert, és kezdte érezni, hogy fáradságán túl, ami van, az a nyitottság, amivel érkezett, lassan bezáródik, mint a könyvek. Nem azért, mert távol került a helyzettől, hanem azért, mert lapozott benne az anya és a kisfiú látványa. Tört szavak, rövid érzések érintették meg, mert innen indult el benne bármilyen mondat, azzal a nyelvi gesztussal, amivel dolgozni tudott. Szeretett volna valamit mondani az előtte lévő festményről, annak meghittségéről, és megkérdezni a család többi tagjának a hollétét. Hiába találkozott már hasonló helyzetekkel, de a mostani valahogyan másként hatott rá. Máskor is megtapasztalta ezt a különös helyzetet, de miért ez fogta meg, azt nem tudta. Megúszott a szőnyeg puhasága. Mégis inkább figyelt, és hagyta, hogy lapozzanak benne. Egy tárgy lett, amit fel lehet rakni egy polcra, mint egy könyvet. Látta magát a gépe előtt, amint a monitor bevilágítja a szobát, mint egyetlen fényforrás, hogy a sorokkal elsötétítse a csendet. Az anya a pultnál elvégezte az adminisztrációt. A könyvek a kisfiú hátizsákjába kerültek. Ő maradt a helyén, és visszagondolt az elmúlt egy órára, majd felállt, felment a második emeletre, és megnézte, hogy a könyvei ott vannak-e a helyükön. Kilépett az épületből, már a sötétbe. Az anya és fia meglepetésére még az épület előtt voltak. Amint meglátták, elindultak, és ő kellő távolságot tartva közöttük, elkísérte őket az útjukon.

Illusztráció: Bodó Mihály