Juhász Anikó: Biblia, történetek, huzalok (versciklus I. rész)
A Bibliát forgatta,
ismerte
történeteit,
végigfutott mind
az ereiben;
az ártó almától
a véres keresztlécig
jutott,
az után-időben is
járt már, de
rögös és síkos
volt az út,
nem tudta,
meddig mehet.
*
Emberisten
Homo deus már gyúrja,
számítgatja,
építi Istenét,
az emberből jöttet,
akit ő ural, s akivel
ő uralja a létet is;
bánata, ha van, puszta
biokémia, elűzhető,
csak tudni kell
algoritmusát,
a lét hamvas többé
nem marad,
huzalok tekerik
körbe, ezek nyúlnak át
angyalba, ördögbe,
de kiszámíthatóvá
válnak egyszer ők is,
kimossuk a rejtélyek
lepedőit; szárító
kötélre helyezzük
sorsukat.
*
Vétek I. Édenkert
Isten látta az engedetlent,
az Édenkertben
telhetetlent,
szomorú szívének
gyümölcse nőni
kezdett;
az ember sok mindent
elfelejtett,
a határt átlépve
vágyott és tett szert a
tiltott Másra…
Isten látta a kígyót is a
kertben, s érezte:
ő a telhetetlen,
a konok, az
ellenálló, az embert
folyton bűnbe rántó;
s látta mellette az
embert…
kezében almát forgatott,
tiltott húsába
nagyokat harapott,
mind nagyobbat.
*
Vétek II. Káin és Ábel
Ábel mozdulatlan,
halott; testvére
vitte halálba őt,
amit Ábel adott,
örömmel
fogadta Isten, s
ezt nem hallgatta el a
másik előtt.
Felhorgadt Káinban
a düh, kerek lett,
félelmes, és
már pattant is
harag nagy
labdája;
nem tűrte,
gyilkos kézzel
semmivé tette,
hogy Ábelé lett
Isten szívének
szelíd áradása.
*
Vétek III. Halmazati bűn
Halmazati bűn,
mondták, ez most már
halmazati bűn;
az Édenben volt az
első vétség, ám az
alma, ha sérülten is,
gurult tovább,
sokan felemelték,
haraptak bele
hatalmasat,
a bűn halmozódott,
többen már úgy vélték, az
ég rólunk lehasadt,
lent ég-föld törmelék
csupán, s ez láthatóan
marad ott a
katasztrófák után.
*
Predesztináció, juhok pásztora
Predesztinálva vagy arra,
hogy bárányokat kísérj
életed útjain,
terelve őket valami jobbra,
teszed, lépnél a mezőn,
ám be vagy szorítva a
külső sarokba,
s ott mutatnak más képet,
akarják,
azzá legyél,
egy másfajta út,
fényesedjen ki a
villanykörte-áradatban,
sorsod kötelét
szikével vagdosd, a
bárányokra tegyél
rejtjelet…
*
Cellalakók I. Külön
Cellák lakói… van, kinek
csöndje már a halállal határos,
ha kezét átnyújtja a
rácson, talán már
tapintja is,
van, ki itt hagyja majd ezt a
csendet; a cella
keményre munkált
fémereit a dombok
lágy hajlatával
cseréli fel,
a félhalálba nem merevedik
bele, az évek kérgeit
is lehántja magáról;
újszülött szeretne
lenni, újszülött,
aki bűneit is
kinőtte tán.
*
Cellalakók II. Blokkok, csoportok
Blokkokban áll minden,
az ellenség, a barát,
a harci csoportok
tagjai;
előre sejteni, merre,
meddig szabad,
a holdutazás is
fegyveres
kaland,
s ha nő a gyűlölet;
már lelkedet sem
védheted,
a gyűlölet
szapora.
Az önvédelem egykor
az ember
része volt,
ma a grund üres
annak
helyén;
Holddal fényeskedik
földje,
meztelenné tesz
téged is.
*
Illusztráció: szerzői melléklet, Mázik Erna fotójával
Ezek is érdekelhetik!
A 2026-os Cédrus-pályázat verseiből (Gréczi Imola, Nemes Máté, Sz. Kárpáthy Kata) →
Vitéz Ferenc: Szavak és Kavicsok →
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
