Vers

április 11th, 2026 |

A 2025-ös Cédrus-pályázat verseiből*

*J. Simon Aranka, Lukács-Udvardi Katalin,
Kovács Péter, Lazarev Oleg, Seprényi Kinga,
Só Balázs, Szabó Benedek, Takács Krisztina
költeményei

J. Simon Aranka

A Te Országodat keresem…

A Te Országodat keresem…
az egyedüllét ólomlábú óráiban
önmagam szigorú börtönébe zárva
veszteségeim számolgatása közben
az undok halállal szembesülve
nem értem, miért lettem árva?
A Te Országodat keresem…
hová rejtőzöl előlem, te Láthatatlan
kusza érzések zavaros tengerében
a hullámzó szenvedés poharából iszom
miért nem hallasz, ha nem jön szó a számra
s miért nem válaszolsz, ha ordítom panaszom?
A Te Országodat keresem…
de Te, mintha nem keresnél engem
elveszett bárányként riadtan, sírva keringek
kietlen falak közt, zárt ajtók börtönében
az utat Hozzád én sehogy sem találom
magamat magányban elveszni érzem.

A Te országodat kerestem…
ártatlan gyermekként is mindig
szidás, verés, megalázás közepette
még nem tudtam, hogy létezik az Ország
istenként tekintettem a felnőttekre
elhittem: minden úgy jó, ahogy mondják
és azt is, hogy létezik igazi jóság.
A Te országodat kerestem…
fiatalként lázadva, dühöngő széllel szemben
harcoltam a világ hazugsága ellen
nem tűrtem béklyót, érzelmi bilincset
nagy lánggal lobogott a tiszta tűz bennem
nem alkudtam, nem könyörögtem bocsánatért
de nem küzdöttem, ha elhagytak, ha valami véget ért.

A Te országodat kerestem…
vétkeimből feloldásra, csalódásokból vigaszra várva
vad és szelíd álmok beteljesüléséért remegve
meghittségre éhesen, hogy ne legyek többé árva
s bár nem láttam, ott volt előttem minden
bánatok, örömök között, szerelmeimben
gyermekek ölelésében, nevetésében megtaláltalak…

És most újra a Te Országodat keresem…
mert azt hiszem, valahol elveszett, és félek
hogy számomra többé nincsen ez a hely
nincs már az a szív és nincsen az a lélek
hogy sosem lesz már úgy és olyan talán
mint akkor az az élet, mert most megint
csak a kereszt van, a sebek és végtelen pusztaság
s míg siratom magam és ázom könnyeim alatt
és vádollak, hogy nekem már semmi sem maradt
vér-könnyes kereszted előttem felragyog
velem voltál mindig.
Országodban vagyok.

Csak nézlek

Más ez a tavasz, mint a többi.
Csak játszadoz a kertek alatt,
szelet kerget, a dudvát söpri.
Elrejti arcát, bujkál a nap.

Kabát alá a hideg bekúszik,
kigombolja aztán majd a meleg.
A gondolat ijedten messze úszik,
vihart aratott, bár szelet vetett.

Szenved a hiány, úgy szülne már
valami újat, valami mást.
Tetszhalottaknak felébredést,
bűn rabjainak szabadulást.

Úgy, mint a tolvaj, éj leple alatt
suhan teremtő kezét kitárva.
Csodával érkezik a pillanat,
csókját széthinti mind a világra.

S beterít mindent a virágözön,
lüktet az ég hullámzó kéksége.
Honnan a meglepő szelíd öröm?
Honnan a szív felhőtlen békéje?

Honnan a fény, honnan a reménység?
Honnan a vágy a megtisztulásra?
Honnan a mindent betöltő szépség?
Honnan az élet elsöprő vágya?

Csak nézlek Uram, és mindent megértek…
súlyos bűneim keresztedre vitted.
Értem folyt a véred, értem volt sok kínod,
harmadnapra értem lett üres a sírod.

Lukács-Udvardi Katalin

Második születés

az első születésed
egy test adta
a másodikat egy álom
a te életed
két kapun lépett át a fénybe
és a másodiknál
én vártalak

Éjjeli őrség

amikor mindenki alszik
és a ház
lassan lélegzik
ülök a sötétben
egy pohár vízzel
amit már háromszor elfelejtettem meginni
hallgatom
ahogy a szuszogásotok
összeér
valahol a falak mögött
ilyenkor tudom
hogy egyszer
visszakapom majd magam
de nem biztos
hogy akarom
mert ebben a csendben
benne van
minden, amiért anya lettem

Nem szűnik meg

azt hittem
a gyász egyszer majd véget ér
mint egy vihar
de rájöttem
hogy inkább olyan
mint egy tó, ami mindig ott van
csak a partja változik
vannak napok
amikor messze sétálok tőle
és alig hallom a vizet
és vannak napok
amikor a lábam alatt nyílik meg
és újra elnyel

Óda Areához

Hold nélküli éjben járó,
Csillagfényes mélybe mártó,
Éj vizében ringatózó,
Fehér ködbe burkolózó,
Föld mélyébe kincset rejtő,
Álmot hozó könnyű szellő.
Zúzmara-csillag jégvirágot rajzol,
Mohapárnás kőbe titkos jelet karcol.
Tejutat vörös vér-szalag erez,
Bíbor selyem fátylat Varázs-szél legyez.

Koponyák kristályszemű Hölgye!
Újhold harmadik napja a Tiéd
Ó, Csontok nádszál asszonya!
Kik átkelnek a túlpartra,
Hófehér kezedben őket úgy őrzöd,
Mint fényes kagylóhéj a rejtett igazgyöngyöt.
Alkonyatkor acélkék várost építesz a széllel,
Felhő-tornyok pompáznak,
Hol a föld összeér az éggel.
A horizont házainak utcáit
Fehérarany macskakő-folyammal béleled,
Integet s szikrázik…
Míg el nem nyeli lassan bársonyos éjjeled.
Alkonyatkor újrafested e látomást
A hajnal vérivel,
S a holt lelkek hazatérnek
Kosztolányi tündéreivel.

Area! Végy fel égi kamrádba!
Márts meg engem rózsapiros tónak égi harmatába!

Eszterlánc, tisztulj meg!
Ezredik s ezredik láncszem a sorsban,
Ki most rád és magára néz,
Számot vet,
S ős-madár szemű múltat megidéz:
Töltsön be őseim vérének árja!
Ariadné-fának aranyfonál ága!
Felmenő, utód, sarj!
Spiráltánc-örökség!
Még itt vagyunk,
S nem zárt magába az örök,
Nagy Kékség.

Area! Tűzlelkű, hűskezű Matróna!
Fogadj most magadba meseszövő Patróna!
A mozaik, a fantazma-költemény
Egy apró darabkáját kérem,
Ami csak az enyém.
Add nekem a Kozmosz nagy talányának
Miniatűr üveg-szilánkját!
Apránként összerakom a képet,
Milliónyi év alatt a nagy egészet.
A szó: Emlék.
Hologram-képet kápráztat a fény.
Csak egy morzsát kérek.
Nekem az is elég remény.

Kovács Péter

Árnyék és test

Látom benned a szétesett fényt,
színek kapaszkodnak csontjaidba,
mintha az éj szivárványa
a bőröd alatt keresne menedéket.

Melléd ül az árnyékom.
Sárga szemeiben – én nézek vissza rád.
Nem téplek, csak figyelek –
ahogy vigyázlak, a csend peremén.

Ez nem zuhanás, inkább átlépés.
Szétesésed hidat nyit a sötétbe,
ahol szépség és sebezhetőség
egymásra fonódik, mint két fekete szál.

Én nem testet látok,
hanem rezdülést.
Nem árnyat,
hanem kaput.

Lazarev Oleg

istentelen haiku

gazember kertjét
legyek sem köpik be
Isten sem járja

Világégés

Életem elsárgult levele
úszik le a Dunán,
volt-e értelme,
kiderül majd elmúltán,
nem vagyok szimultán,
egyre kevésbé spontán,
elégtem, mint a méreg
az eldobott gyufán.

Seprényi Kinga

haláltánc

kifolyik életem homokja
repedt órám üvegén keresztül
időszilánkok szúródnak szemembe
ráncok tánca kavarja sima arcom
ajkam vére lüktetve lép a fénybe
csikorgó fogaim ütemére
pulzálva sodorja életerőmet
tova szívem kongó dobbanása
karom mégis lendül görcsösen
kapaszkodva a szóba
lábam botladozó táncban
köröz a gödör körül
sikít a síp dübörög a dob
bennem hullámzik végtelen

Só Balázs

Őszi-téli haikuk

Visszaút

Este friss őszi
zápor kísért haza a
kökénybokortól.

November

Az ősz mögött már
várakozik valami
sokkal hidegebb.

Sehol egy

Felsöpörték a
járdát. Sehol egy levél.
Odébbállt az ősz.

Az erkélyről

Lombok mögött ég,
zöldes homály, előttük
kimért délután.

Sötétlik

Majdnem fekete
ma a szürke. Lusta volt
felkelni a nap.

Három napig hullott

Hó borítja az
éjszakát. Az ég alján
narancssárga hold.

Február, délután

Hideg, fehér és
csupasz fák felett az ég
szürkés és üres.

A pillanat

Talán most kéne
feltett kézzel megadni
mindent, ami fáj.

Szemben

Nyugodt, kedves arc.
Álom őrzi elrejtett
rezdüléseit.

Így tisztítod

Mondtál néhány szót.
Megtapadtak falamon.
Egyre fehérebb.

Alzheimer-kór

Ezek vesztek el:
először a múlt, aztán
a személyiség.

Szabó Benedek

Normális indok

Olcsó, nagyvárosi kocsma, és hangos turisták,
így legalább van indok, van mire fogni,
hogy az utcapadkára ülünk, és magunk elé dobjuk
a csikkeket, és hogy egyszer
visszakérdezzek valami érdekeset,
hogy ne érjen véget a beszélgetés,
és fel lehessen állni egy alkalmas
pillanatban, és új kört lehessen kérni,
ha már ilyen fontos témánál vagyunk,
és ezt még háromszor, legalább,
hogy berúghassak, és hirtelen elköszönjek,
vagy hogy úgy alakuljon a dolog,
hogy ma este is nálad alszok, és ébredek fel
kócosan, mintegy bizalmasan, az albérletedben,
ha már ideköltöztél a városba,
hogy normális egyetemen tanulj, ahol
történetesen én is tanulok, csak én
kinn találtam albérletet egy peremkerületben,
és ha már húgyszagú a kapualjad, és fekete
bogarak költöztek a lisztedbe,
és elviseled, a normális egyetem miatt,
akkor már legalább rúgjunk be, hogy legyen
normális indok, hogy miért alszom ma is nálad.

Takács Krisztina

Kételkedő

azt mondtad visszatérsz még
hogy fény lehess fölöttem
de én fehér gyolcsba csavartam a tested
és elsirattalak
azóta napperzselte hontalan utakon
égeti kihűlt lábnyomod a lábom
bíbelődöm tékozló fájdalommal
s hogy meleged még megtalálom
nem hiszem már
hiába szólsz mert nem hiszem a hangod
nem hiszem a szemed villogását
s a gondvájta nehéz barázdát
sem hiszem homlokodon
ujjam tenyered súlyos árkába ás
motozó hitevesztett mozdulattal
vagyok kételkedő szánalmas Tamás

Bűnbocsánat

Ne hagyj fel minden reménnyel, ki itt
belépsz, s örvénylő körök közepébe
merülve kiáltod kínjait
lelked legmélyebb bugyrainak, – örök
serleged vert aranyába bor kerül,
kenyered keresztjét megtöröd,
dolgaidba furakvó mételyeid fölött
amikor fölmutatod az Isten testét.

Vihar

Írelt idegek pattogása épp,
hegedűvijjogás sirálycsattogással,
kőfalak, szirtek hullámverése,
csörrenő tetőcserép.

Aztán a tánc, a tánc remegése a
szívben, hogy minden neszre-zajra össze-
rezzensz, ki tévedt pitvarodba. Gurgitáló
véred szét- meg egybefolyva. Asszonánc.

Azt hinnéd, aztán a bölcs rend,
ujjaid alól iramló béke,
precíz harmóniák. Zongorajáték
összhangja hullámok helyett.

Pedig tovább a csend, a pupillán
zuhogó pupillalámpa,
dobhártyákon végtelenített dobogás,
pulzáló levélerek.

Színről színre

hol vannak már a szemünkbe írt csodák
hártyásan hályogként kúszik ránk az éj
így űzetünk ki végül mind
az édenkert szobáiból
mezítelenségünk többé nem világol
mind szorosabbra húzzuk
magunkon körbe-körbe
szemérmünk széles szürkekabátját
szálkás sziluettben lépkedünk
száratört virág

míg látásunk lángol fel újra
színről színre

J. Simon Aranka, Lukács-Udvardi Katalin, Kovács Péter, Lazarev Oleg, Seprényi Kinga, Só Balázs, Szabó Benedek, Takács Krisztina a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője