Fénykör

június 14th, 2026 |

Miért írok… ? (Baka Györgyi, Czilczer Olga, Toót-Holló Tamás)

Baka Györgyi

Miért írok verset?

Számomra a vers a létértelmezés formája, lehetősége. A létezés nagy kérdései megkerülhetetlenek számomra.

Engem belső késztetés vezet arra, hogy választ találjak a létezés nagy kérdéseire és közvetlen utat keressek a másik emberhez.

Az igaz szeretet számunkra ismeretlen természete elképeszt, zavarba ejt minket, mert az emberileg felfogható határán túlra vezet: a kimondhatatlan egységbe. A létezés titka, gyönyörűsége, hogy egymásban, egymás által, egymásért vagyunk minden létezővel.

A vers számomra misztérium: Magyarázhatatlan, elemezhetetlen, mindig megőriz magában valamit, ami megfejthetetlen. Együtt halad benne az értelem és az értelmen túli, egymást áthatva.

A vers sűrített létezés.

Czilczer Olga

Miért írok?

Nincs semmi és senki, aki olyan türelmesen fogadná mondandómat, mint a fehér papíroldal. Figyel még akkor is, amikor ceruzámmal a kezemben megakadok. Alighanem a folytatást várja. A hátoldal akár be is telhetett. Itt-ott átütnek-sejlenek rajta régi, félig már elfelejtett szavak. Ne is maradjon üres felület. Még valami titkomra vallana. Hát írok.

Toót-Holló Tamás

Miért írok – ezer éve tartó magányban, a senki földjén?

Miért írok? Miért van ez ezer év óta tartó magány? Hol húzódik ez a senki földje?

Vissza kell-e mennünk még a váltott lovak módjára elhagyott holtainkért, hogy a koponyánkban ott kopogjon tört szemük dióverése?^{^[1]}

Ezer év múltán van-e még bármi értelme a regöst arra biztatni, hogy lelje csak meg a régi magunkat, hogy a régi fájás ma ne fájjon, s hogy a lelkünkben egy síró rejtek ott ne maradjon?^{^[2]}

Sír-e még ez a rejtek? Siratják-e még a halálba hajszolt váltott lovakat? Kockázna-e a zokogás a koponyádban, ha visszanéznél a hűlő vetésre?

Van-e érvényes hangütés arra nézve, hogy elmondjuk: a régi szavainkat még ma is halljuk? Hogy a régi szeretőnket még ma is siratjuk?

Hogy még mindig együtt tudunk rezdülni azoknak a megrendülésével, aki a fájdalmukat azzal énekelték ki magukból, hogy nem úgy van most, mint volt régen? Hogy nem az a nap süt az égen?

Lehet-e szavakba önteni azt a fájdalmat, ami úgy tűnt el, hogy az össznépi emlékezetünkben mégis töretlenül benne él?

Hogy nincs édesebb a havasi dinnyénél, s hogy nincs kedvesebb a régi szeretőnél? Mert a régi igazán tud szeretni, de a másodikért sokat kell szenvedni?^{^[3]}

Van-e, lehet-e szó erre nagyon sok szenvedésre, amelynek a kibeszélése olyannyira tabuvá tétetett, hogy egymás esküdt ellenségei is egymással egyetértve szapulnák, aki szólni merne?

Mert tart még az ezeréves magány. S aki kitörne ebből a magányból, rögtön a senki földjére lép.

De ott legalább rögtön népdalok és verssorok szólalnak meg körülötte.

Mondván, hogy megvert az Úristen, de nem fáj. Fügefa levele is lehullt már. Mondván, hogy fügefa levele, te gyógyíts meg. Régi volt szeretőm, te csókolj meg.^{^[4]}

Mondván, hogy régi szeretőmért mit nem cselekednék. Dunából a vizet kanállal kimerném, annak fenekéből igaz gyöngyöt szednék, abból a gyöngyből meg a régi rózsámnak gyöngykoszorút kötnék.^{^[5]}

S mondván még azt is, hogy hűlő vetés, ne hűlj ki. Váltott lovam, a rohanásba bele ne halj. Váltott lovam, ha elhulltál, csak engem akarj. Régi volt szeretőm, rohanvást is csak engem csókolj, csak engem akarj.

S ha én megcsókollak, a te lábad felszökőleg álljon. S ha én megcsókollak, a te karod ölelőleg álljon. S ha én megcsókollak, a te szád csókolólag álljon.^{^[6]}

S ha ezek a csókok elcsattannak, a váltott lovak még el nem hullnak. De ha mégis elhullnának, megtesszük még egyszer az utat értük – visszanézve a hűlő vetésre, látva, hogy a kalászok még mindig ott suhognak. S a végtelen síkságon a lovak még mindig ott toporzékolnak. Hogy együtt vágtat mind, aki valaha élt. Hogy végtelen az élet, s közben a lelkünk égig ér.

S hogy őseink mind élnek, mind háborítatlanul, boldogan élnek a végtelen szabadban. ^{^[7]}

Értük indulunk hát el ezt a végtelen szabadságot keresve. Visszafelé. De most már talán nem hiába. Ezt írom. Ezért írok.

Hogy találkozzunk, mindig találkozzunk egymással Dozmat határában. Ahol mindig van, mindig lehet dolgunk egymással. Nem sietve senkinek a halálára. Csak érkezve Atyaisten követjárására. Elkerülve minden vadölő vadat. Megtalálva Csodafiúszarvast.^{^[8]} És ami valójában ugyanazt jelenti: meghallgatva a halottaink szellemét nekünk máig megőrző Szent Mihály angyalt.

Ilyen hát az, amikor nem az a nap süt az égen, de nekem mégis ugyanaz a szeretőm, mint volt régen.^{^[9]} Ezer éve ugyanaz. A senki földjén is ugyanaz. Hallom, hogy hozzám beszél. Dolgom van azzal, hogy hozzám beszél.

Nem úgy a szeretőm, hogy ölelkeznék vele. Úgy a szeretőm, hogy bűvölő és bájoló szavakkal elígérkezem vele, s közben ő is elígérkezik nekem. Nem szerelemmel, mégis a hit erejével. Csak annyit kell tennem, hogy a szita péntekjétől elindulok. Hogy a szerelem csütörtökén átlábalok. Hogy a dobbal doboló szerdán büszkén megtorpanok. S aztán együtt kezdek vágtatni vele. Én vele, ő pedig velem. Mint akik egymás hívei vagyunk. Mert ez a szeretet titkos közössége köztünk. Hogy hasonlítsunk két tüzes kerékre. Hogy így gördüljünk ki a mennydörgő égre.^{^[10]}

De akkor már együtt vágtat mind, aki valaha élt. Végtelen az élet, a lelkünk az égig ér. Ugyanaz a szeretőm, mint volt régen. Ugyanabban a végtelen szabadban, ahol az őseim mind a szeretőim titokban. Hogy dalban marasztalhassam őket, amíg másként nem lehet, ha mindig magamon akarom érezni a pillantásukat. És akkor már dobbal dobol a szerdám – mintha most is látnám boldog arcukat. Mintha most is érezném, hogy ledöntik bent a falakat.^{^[11]}

És ez ugyanaz. Mindig ugyanaz. Ugyanaz a szeretőm, mint volt régen. Megteszem érte még egyszer az utat visszafelé, túltéve magam minden kétségen. Ha hiába, hát hiába. Ha nem hiába, hát rátörve a búk néma lakatjára.

Hogy az a lakat se legyen már néma. Hogy érjen véget ezer év magánya.

Ezért írok. Hogy méltósággal tudjunk emlékezni azokra az őseinkre, akik képletesen szólva máig a mi temetetlen áldozataink. Akiket váltott lovakként hagytunk ugyan elhullani a mögöttünk maradt úton, de ez mit sem változtat azon, hogy ők mindmáig a mi saját, elhagyott véreink. S hogy a koponyánkban még mindig ott kopoghat tört szemük dióverése. Miután a lelkünkben még mindig ott bujkálhat a miattuk érzett régi fájás síró rejteke.

Nekik akarjuk hát megadni úgy a végtisztességet, hogy a magyar múlt egy síró rejtekét feltárva is a magyar jövőt építjük.

Nekik akarjuk hát megadni úgy a végtisztességet. hogy legyenek végre köztünk azok, akik összeszedik váltott lovaikat, ha elhulltak, s tisztességgel felveszik őket a nyakukba. S tisztességgel megteszik még egyszer az utat értük, visszafelé, látszólag hiába, de valójában mégsem hiába.^{^[12]}

Ez hát a dozmati pozíció értelme.

Háttal menni, hogy csak az kerüljön elénk, amit már elhagytunk.^{^[13]}

Ahogy a szita péntekével, a szerelem csütörtökével, a dob szerdájával példálózó, látszólag ártatlanul egyszerű, de valójában a múltba teendő mágikus időutazásra invitáló, igéző, bájoló folklórszövegünk nekünk ezt már oly régen kínálja.

Hogy én is ezt kínáljam. Hogy ezért írjam, amit írok.

Mert ezért írok. Hogy a szerelem csütörtöke és a siralom csütörtöke egy és ugyanazon a napra essen.^{^[14]} Hogy háttal menjünk, hogy közben csak az kerüljön elénk, amit már elhagytunk.

Jegyzetek

[1] Vö: Tandori Dezső: Hommage https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TANDORI/tandori00001a/tandori00001c/tandori00001c.html

[2] Vö: Sík Sándor: Regös ének

https://szepi.hu/irodalom/vers/karvers/karv_145.html

[3] Vö: Nincs édesebb a havasi dinnyénél (magyar népdal)

In: https://zti.hungaricana.hu/hu/165403/

[4] Vö: Akkor szép az erdő, amikor zöld (magyar népdal). In:

https://mek.oszk.hu/06200/06234/html/nepdalok0010080255.html

[5] Vö: Régi szeretőmért mit nem cselekednék (magyar népdal) In:

https://nepzenetar.hu/dalszoveg/3372/Regi-szeretomert-mit-nem-cselekednek

[6] Vö: A csudahalott (magyar népballada) In:

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-kuruc-kor-irodalma-A2A/nepballadak-vitezi-enekek-AF4/gorog-ilona-a-csudahalott-B0B/

[7] Vágtázó Csodaszarvas: Őseink élnek (dalszöveg: Grandpierre Atilla)

https://www.youtube.com/watch?v=VTiMN2F7tWk&list=RDVTiMN2F7tWk&start_radio=1

[8] Vö: Dozmati regösének. Vö: Sebestyén Gyula: Regös-énekek. 5-ös típus: Pósfa (Vas vármegye). Lejegyezte: Kulcsár Ferencz tanító. In: Sebestyén Gyula (szerk.): Regös-énekek, 1902. 62–64. o. In:

https://folkradio.hu/mediatar/felvetelek/10845/dozmati-regosenek

[9] Nem úgy van most, mint volt régen (magyar népdal) In:

https://folkradio.hu/mediatar/felvetelek/11526/nem-ugy-van-most-mint-volt-regen

[10] Vári Fábián László: Táltosok

http://www.dinnyes.com/nyit/vers_abc/versek_v/vari%20fabian%20laszlo%20Taltosok.html

[11] Vágtázó Csodaszarvas: Őseink élnek

https://www.youtube.com/watch?v=VTiMN2F7tWk&list=RDVTiMN2F7tWk&start_radio=1

[12] Tandori Dezső: Hommage

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TANDORI/tandori00001a/tandori00001c/tandori00001c.html

[13] Tandori Dezső: Egymás

https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TANDORI/tandori00001a/tandori00006/tandori00006.html

[14] Vö. Szita, szita péntek, siralom csütörtök