Reke Balázs: Ezüst
•
A forróság fehéren reszketett az elszáradt gazok közt, és a szikes föld négyzetrácsosra repedezett, és a repedésekből néhol szurokfekete tücskök másztak elő, hogy körülnézzenek pár pillanatra, aztán elrugaszkodtak és visszaugrottak a mélyedésekbe, amelyek néhol mintha a föld gyomráig értek volna, és a környéken a szél sem járt, hogy bármi enyhet adjon, a tüskés, elvadult bokrok levelei mozdulatlanul tűrték a hőséget.
A férfi kirakta könyökét a lehúzott ablakon, hátha a menetszél kissé lehűti a karját és megállítja az izzadását. Közben próbált kicsit hangolni a rádión, hogy az adás recsegése megszűnjön, de minden alkalommal, ahogy kátyúba hajtott, túlhúzta a keresett frekvenciát, és miután megunta a zúgást és az egymásba csúszó adások zaját, inkább lekapcsolta a rádiót. Ujja továbbsiklott a hangoló gombról, szinte önkéntelenül nyomta be a szivargyújtót. A férfi az ingzsebébe nyúlt cigarettáért. A csomag rojtosra gyűrődött, kissé nyirkos is volt a férfi izzadtságától, a megmaradt szálak görbén, rongyosan dőltek egymásnak. Addig vacakolt vele, amíg sikerült egyet kiugrasztania, fogaival kihúzta, és rágyújtott.
Közben az utánfutó nagyot ugrott egy újabb kátyúban. A férfi belenézett a visszapillantó tükörbe, az utánfutó platójához erősített nagy ládát fixírozta. Le volt kötözve, elmozogni nem nagyon tudott, a tetejére régi, kockás pokrócot terítettek, hogy fogja valamennyire a napot, vízbe is volt áztatva, de már régen csontszárazra fújta a menetszél.
A férfi kilógatta cigarettát tartó kezét az ablakon, és úgy vette be a kanyart, hogy nem is váltott vissza sebességet, csak fordított egy kicsit a kormányon. Döccent néhányat a gödrökben, amelyeknek az alja agyagos volt, és olyan sima, mint egy teknő csiszolt feneke. A tanyára vezető utat nyárfasor szegélyezte, a fák lombja középen összefonódott, árnyékot borítva a földes útra. Az utolsó száz méteren rálépett a gázra, majd erőset fékezett a tanyaudvaron.
Kilökte a kocsiajtót, kiszállt, hosszan beleszívott még egyet a cigarettájába, ledobta a porba, csizmájával eltaposta, és hátrasétált, hogy elkezdje lebontani az utánfutóra erősített köteleket.
A felesége kilépett a ház ajtaján. A konyhából került elő, kötény volt rajta. Vékonyka asszony, arca sápadt és beesett. Beletörölte kezeiről a vizet piszkosfehér kötényébe, majd odasétált a férfihez. A házból csirkepaprikás illata áramlott ki.
– Hát te hol voltál ennyi ideig? – kérdezte az asszony. – Tegnap úgy mentél el, hogy pár óra és itthon leszel.
– Itthon vagyok, nem? De ne foglalkozz most ezzel, ezt nézd meg, mit hoztam! – mondta a férfi. Felrántotta a pokrócot a nagy faládáról, és elégedett arccal odébb állt, előhúzta ingzsebéből a paklit, és kiütött egy cigarettát.
A láda egyik oldalán ujjnyi vasrácsok sorakoztak, bentről erős szag áradt ki. Az egyik sarokban két bundás állat lihegett. A bundájuk sötétkék volt, szinte már feketébe hajló, és olyan ezüstös árnyalat ült rajtuk, mintha odafújták volna festékszóróval, a farkuk végén hófehér, csúcsban végződő pamacs. Felemelték fejüket, és nyelvük lógott kifelé a szájukból, úgy lihegtek, hogy hűtsék magukat.
– Mi az isten haragja ez? – kapott a szájához az asszony.
– Nem rossz, mi? – nevetett a férfi, és kifújta a füstöt. – Ezüstrókák. A fickó nem tudott fizetni a cuccért, de adott két ilyet.
– De minek?
– Ezek nagyon sokat érnek. A bundájuk. Majd szaporítjuk őket. Direkt párban adta a fickó. A kölyköket is el lehet adni, ha akarjuk. Figyeld meg, meggazdagszunk belőlük. Higgyél csak nekem! – hadarta a férfi, és közben cigarettát tartó kezével a levegőben kalimpált.
– Elhiszem, hogy nem vagy normális. Ezek rókák, mindegy az, hogy milyen csiricsáré a szőrük. Nekünk meg van vagy háromszáz baromfink. És ha bevadulnak, aztán lefojtogatják őket?
– Nem fogják – legyintett a férfi –, szelídek ezek, úgy vannak nevelve. Igaz, kishaver? – kérdezte, és ujjával megböködte a vasrácsot.
Az egyik róka vicsorítva szisszent rá. Sárgásfehér fogai fenyegetőn ültek fekete ínyében.
– Látom, mennyire szelídek – mondta az asszony gondterhelten.
– Gyere, vigyük őket az árnyékba, majd evés után összeütök nekik valami kennelt, ahol jobban ellesznek.
A láda két oldalából kötélfülek álltak ki, azokkal lehetett mozgatni. A férfi beleszívott még egyet a cigarettájába, majd oldalra dobta a porba, és rámarkolt az egyik fülre, az asszony a túloldalon a másikra, és leemelték a platóról a ládát. Az udvaron öles diófa állt, alatta egy asztal, amelyen a férfi néha fabrikált ezt-azt, arra tették fel a ládát, majd a férfi bezárta a helyére a kutyát, mert az teljesen felbőszült a rókaszagtól. Folyamatosan csaholt és vicsorgott.
Az asszony megint bepillantott a ládába, és megrázta a fejét: – Baj lesz ebből, érzem én – dünnyögte, közben ujjaival a nyakszirtjét masszírozta.
– Dehogy lesz, menj, csináld a kajámat, hogy minél hamarabb tudjam intézni a helyet nekik. Biztos melegük van, meg szűkös a hely ebben a dobozban.
Az asszony nagyot sóhajtott, megfordult, és elindult a ház felé, de közben folyamatosan motyogott magában: – Ennek elmentek otthonról, rókákat hoz a tanyára, mintha nem lenne elég bajunk így is velük, minden héten elvisznek néhány tyúkot. Elmúlt ötven és ilyen hülyeségeket csinál! Istenem, mi lesz itt?
A konyhában beállt a füst, miután a férfi helyet foglalt az asztalnál. Cigarettája az ujjai közt füstölgött. Közben az ablakon keresztül a tanyaudvart nézte. Az asszony a tűzhelynél babrált a galuskával, éppen átzúdította a szűrőn, a gőz magasra csapott, és az asszony másik kezével oldalra nyúlt, hogy elzárja a gázpalack csapját.
– Adj már egy szilvát – mondta a férfi, de közben oda se nézett a nőre. Továbbra is az udvart fürkészte.
Az asszony kelletlen lerakta a szűrőt, a kamrába ment, és egy felcímkézett teli üveget, meg egy poharat tett a férfi elé az asztalra. A férfi bólintott, a cigarettáját a hamutálba rakta, és kihúzta a dugót az üvegből. Töltött fél decit és ivott. Majd megivott még egyet.
Közben az asszony csirkepaprikással és galuskával teli tányért rakott elé. Vörös lében úszó szárny és alsócomb hevert a galuskán. A férfi beleszívott még egyet a cigarettájába, majd az asszony után szólt, aki indult volna vissza a tűzhelyhez: – Köszönöm. Na, gyere kicsit ide! – Kezét nyújtotta a nő felé. – Minden rendben lesz, ígérem. Ez jól fog hozni a kasszára. Megoldódnak a gondjaink. Csak kicsit türelmesnek kell lennünk. Rendben? – Magához húzta az asszonyt, és átfogta a derekát is.
– Elhiszem. Jó lesz majd. Csak még nem látom – mondta az asszony.
– Ez a beszéd! – mondta a férfi, és elengedte az asszony derekát. Csikkét belenyomta a hamutálba, hüvelykujjával szét is morzsolta. Az alakját vesztett szűrőből halvány füstcsík szállt fel.
Amikor végzett az evéssel, eltolta magától a tányért, töltött még két felest magának, majd felállt az asztaltól, és az udvarra ment.
Egy árnyékos helyen öt kisebb gödröt ásott a földbe. Minden gödörbe levert egy kihegyezett, karvastagságú akáckarót, és mellé a gödörbe apró köveket dobált, hogy a karó ne tudjon oldalra billegni, majd betemette a lyukakat és bedöngölte a földet körülöttük. A karók közé sűrűre sodort, erős dróthálót feszített, és a találkozási pontoknál meg is spannolta a vezérdrótokat, hogy a háló feszes legyen. Végül bejáratot rögtönzött egy régi fészerajtóból két akáccölöp közé, amiket egymáshoz közel állított a földbe. A férfi nem sokat tudott a rókákról, kiváltképp az ezüstrókákról, így a biztonság kedvéért a kennel tetején is végiggurított egy réteg dróthálót, nehogy az állatok ki tudjanak mászni.
Amikor mindezzel kész lett, bement a házba.
Az asszony a konyhapult előtt állt, egy rézüstben verte a tojáshabot. Mellette a pulton már ki volt mérve a liszt, a cukor és egy tálkában a tojás leválasztott sárgái. Meg a tavaly elrakott faggatott meggybefőtt.
A férfi az ebédlőasztalhoz ment, töltött magának egy szilvapálinkát, felhajtotta, és szépen lassan rágyújtott gyufával, ahogy szokott, a leégett gyufaszálat színpadias mozdulattal lerázta, aztán a hamutálba dobta.
– Gyere, anyjuk, dolog van, be kéne rakni a rókákat a kennelbe, mert már biztosan elgémberedtek abban a kis ládában – mondta a férfi, miközben leverte a hamut a cigarettája végéről.
Az asszony a férje felé fordult. A tálban már csúcsosan állt a tojáshab. – Ezt nem rakhatom most le, összeesik a hab, aztán dobhatom ki az egészet – felelte. – Meggyes piskótát csinálok.
– Felőlem – vont vállat a férfi. – Az a pár perc már nem oszt, nem szoroz. – Leült az asztalhoz, töltött magának és bámult kifelé az ablakon.
Közben könnyebb szellő vonult végig a környéken, a tanyaudvarról felvett egy kis port és szétszórta, amerre tudta, belekapaszkodott a konyha fehér függönyébe, és az öreg nyárfák nyílhegy alakú leveleit is megtekergette. A hamutálból is kikavart egy kevés szürke pernyét. A férfi tenyerével lesöpörte az asztalról.
– Jó lesz a kennel – mormogta a férfi. – Beengedjük őket, hogy hadd járjanak benne egy kicsit, aztán körberakom a háló aljánál téglával, hogy ne tudjanak kaparni, és kész is.
– És mivel fogjuk etetni őket? Mit adjunk nekik? Csak nem a csirkékkel akarod?
– Dehogy! – legyintett a férfi. – Maradékokkal most. Aztán majd lövök nekik légpuskával galambot, meg a ganéjdombnál patkányt. Ott mindig nyüzsögnek a dögök. Ha meg végképp kevés az ilyen, akkor valami állatkereskedésből hozok patkányt meg egeret, amit tenyésztenek direkt kajának. Sokan tartanak kígyót, meg ilyen baszom nagy teknősöket, azokat is csak etetik valahogy.
– Hát nem tudom. Biztos megoldjuk, ha te mondod – dünnyögte az asszony, és a keverőtálból belelapátolva a tésztát egy tepsibe.
– Na, hogy állunk? Haladni kéne – türelmetlenkedett a férfi, és közben idegesen gurigázta a poharat tenyerei között.
– Mehetünk – mondta az asszony, és kezeit beletörölte a kötényébe.
Becipelték a ládát az elkészült kennelbe, az asszony kiment, és becsukta maga mögött az ajtót, a férfi bent maradt, és óvatosan elhúzta a reteszeket, amik a láda elején a rácsokat rögzítették. Amikor kinyílt a láda eleje, a két róka kiszaladt rajta és meg sem álltak a kennel legtávolabbi sarkáig.
A férfi kihúzta a ládát, bezárta a kennel ajtaját, és a drótba kapaszkodva nézte a rókákat. Azok közben megiramodtak, és körberohangáltak a drótháló mentén, ahogy az állatkerti állatok szoktak.
– Hát ez is megvan! – mondta a férfi. – Szépek ezek az állatok nagyon.
– Azok – nyugtázta az asszony.
– Leülök kicsit, nézegetem őket. Nagyon kifáradtam ma.
– Biztosan az idő is az oka. Borzalmas ez a hőség, már kiszárad minden. Sose fog már esni az eső?
– Fogalmam sincs, nem vagyok időjós – vont vállat a férfi. Aztán odahúzta a hintaszékét a tanyaudvar közepére, leült, rágyújtott, és hátradöntötte a fejét.
Az asszony visszament a konyhába, benézett a sütőbe. A piskóta szépen emelkedett. Elmosogatta az edényeket, majd ivott hidegen egy kis kávét, és leült az asztalhoz. Az ablakon keresztül pont rálátott a férjére. A hintaszék háttámlája fölött lebegtette a szél a férfi ősz hajszálait. Közben a rókák ugyanúgy futkostak a kennelben.
Mikor kisült a piskóta, az asszony egy tányérra tett néhány kockával, porcukrot szitált a tetejére, és elindult vele az udvarra. A süteményből forró gőz szivárgott, a cukor másodpercek alatt csillogó sziruppá olvadt a tetején.
A férfi a székben ült, kezei a karfán. Jobb keze két ujja között a cigaretta csonkig égett maradéka, mely már szenes hólyagokat égetett a bőrébe. Az asszony eldobta a tányért, szólongatta, rázogatta, de miután a férfi semmire sem reagált, berohant a házba.
Nem is tudta volna megmondani, milyen hosszú idő telt el, mire kiért a mentő, sokkban volt, és felőle a percek lehettek órák vagy akár fordítva is. A férfit hordágyra tették, és visító szirénával indultak vele a megyei kórházba.
Az asszony másnap a pusztában szállt le a helyköziről. Csak egy félig megdőlt, poros tábla jelezte, hogy ez egy megálló. Közben a busz elhúzott előtte, és vaskos homokfelhőt kavarva maga után eltűnt a távolban. Az asszony elindult az út mellett és negyed óra múlva a zöld postaládánál lekanyarodott a saját bekötőútjukra.
A tanyán minden olyan volt, mint mikor otthagyta. A férfi hintaszéke az udvar közepén állt, és a délutáni nap felforrósította a bőrhuzatot rajta, az elengedett varratokból kiálló, bolyhos cérnaszálakat terelgette a szél. A szék mellett a porban még ott hevertek a csikkek, amiket a férje maga mellé dobált. Az asszony összeszedte a csikkeket, és a kukába hajította.
Mikor megfordult észrevette a lyukat a földben. A kennel egyik oldalában tátongott, a drótháló alatt vezetett át. A rókák eltűntek, csak a földbe taposott hegyes nyomaik jelezték, hogy elhagyták új otthonukat, és egy sötétkék bundafoszlány, ami a drótháló egyik fonatába csüngve lebegett. A kutya a helyén volt, és hisztérikusan ugrált neki a kerítésnek.
Az asszony ledobta a táskáját a hintaszékbe, és a házba futott. Pár perc múlva duplacsövű sörétes puskával és egy marék tölténnyel tűnt fel. A fegyverolaj szaga a kezére tapadt, ahogy esetlenül matatott a puskával, hogy lebillentse a csövet. Arra gondolt, hogy a férje mindig mondta neki, hogy ilyen finom kézbe nem való a puska. Reszketett a keze az idegességtől, először el is ejtette a lőszert, majd lehajolt érte, a puskát a térdére támasztotta, és megtöltötte mindkét csövét.
Könnyek folytak az arcán, miközben elfutott a vályog melléképületek mellett, ahol a nyomok vezettek a bozótos felé. Zörgősre száradt cserjék, tüskés csipkebogyó és kökény vette körül, mögöttük meg a lemezesre repedt, szikes pusztaság, összeolvadva a felhőtelen horizont fehérségével. Elindult előre. A puskát úgy markolta, hogy senki sem tudta volna kivenni a kezéből.
Illusztráció: J. W. Audobon-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
Hoicu történetei Maszugi mester előadásában (Erumu-ha művéből magyarul kihámozta Sziluko Ishuka*) →
