Bene Zoltán: Vonatutak

1. Hőségriadó

András utóbb azt állította, a hőség nem a peronon fokozódott az elviselhetetlenség határáig, hanem jóval korábban, talán már akkor, amikor hajnalban megvette a menetjegyet online. Akkor még bízott abban, hogy elviselhető napja lesz. Pontosabban úgy tett, mintha volna oka bizakodásra.

Pedig nem. Július volt, az aszfalt meglágyult, a sínek fölött reszketett a levegő, az emberek pedig úgy álltak a peronon, olyan elszánt és szokatlan türelemmel, mintha ingyen osztanának valamit, s arra várnának. Az intercity huszonhárom perc késéssel gördült be az állomásra, mivel azonban a vasútnál a késés nem különleges esemény, hanem természetes állapot, akár a lélegzés, ezen senki nem lepődött meg. Az emberek egyszerűen csak fölnyomultak a szerelvényre, elfoglalták helyeiket.

– Működik a klíma? – kérdezte egy asszony a kalauzt.

– Nem – felelte a vasutas. – Nem is lehetséges, mivel nincs klíma. Légjavító berendezés van.

Ez a mondat úgy hullott közéjük, akár egy ítélet. A kocsiban állt a levegő. Egy kopasz férfi újsággal legyezte magát, András pedig, aki egy konferenciára igyekezett, arra gondolt, hogy az előadása címe túl hosszú. Aztán már erre sem gondolt, mert az ingének háta lassan összetapadt az ülés huzatával, s ez minden gondolkodást lehetetlenné tett.

Az ablakok nem nyíltak. Egy tábla azt állította, LÉGJAVÍTÓ BERENDEZÉS ÜZEMEL. Az utasok nézték a feliratot, egy idős úr, akinek a szendvicsében a sajt már olyan mértékben olvadt meg, mintha mikrohullámú sütőből vette volna elő, csak annyit mondott:

– Képzeljük azt, hogy javít is valamit az állapotunkon.

Senki sem nevetett.

Aztán a kocsi túlsó végében halk, de határozott zúgás támadt. Előbb senki sem mert odanézni, mintha illetlenség volna reménykedni. A légjavító berendezés fölött kigyulladt egy apró, zöld lámpa és a rács mögül hűs levegő tört elő. Az utasok arca egyszerre derült föl – tanúi lehetnek egy kisebb csodának. A kalauz azonban sietve végigrohant a folyosón, matatott valamit az aprócska, zöld lámpa körül, mire a zúgás abbamaradt a hűvös levegő áramlásával egyetemben.

– Miért? – kérdezte a kopasz férfi, s hangja nem nélkülözte a szemrehányó élt.

– Mert a zöld lámpácska jelez – felelte a kalauz. – Ha pedig hibát jelez, le kell állítani.

– De akkor kezdett el… – ellenkezett a kopasz.

– Nem – intette le a kalauz. – Nem, legfeljebb úgy érezte, de nem.

Mindenki értetlenül meredt a jegyvizsgálóra, de szólni senki nem szólt. Beletörődtek a sorsukba. Senki sem lázadt, senki sem emelte föl a hangját. Ezen nem csak András csodálkozott. Mintha apátiába süllyedt volna a teljes utazóközönség… A végállomáson aztán mind lefolytak a szerelvényről.

A konferenciaközpontban huszonkét fok fogadta Andrást. A szervező megkérdezte, milyen volt az útja. András hosszan tűnődött, mint aki azt mérlegeli, érdemes-e egy épelméjűnek látszó emberrel közölni az igazságot.

– Ma többet tanultam az emberi természetről, mint valaha – válaszolta végül.

A szervező elnevette magát. András nem. A zsebében ott lapult a hazaútra szóló jegy. Némi félelmet érzett, ha erre gondolt. Ivott inkább egy kávét.

Amikor végzett a kávéval, már sorra is került. Belépett az előadóterembe, először a kivetítőre, majd a hallgatóságra pillantott, és egyszerre különös érzése támadt. A konferenciaközpontban hibátlanul, könyörtelenül működött a légkondicionáló: dermesztő hideget fújt a részvevőkre. Mindenki kabátban ült, néhányan sálat tekertek a nyakuk köré, az első sorban egy férfi kesztyűben jegyzetelt. A szervező büszkén súgta András fülébe, hogy végre sikerült megjavíttatniuk a rendszert. Azt persze nem árulta el, mennyi bérleti díjat kér a kabátokért, sálakért.

András tudomásul vette, hogy ilyen az élet, a pulpitushoz lépett, és belevágott Az emberi alkalmazkodás határai fűtött és hűtött közlekedési eszközökön című előadásába. Amikor végzett, a közönség vastaps helyett hangos fogvacogással fejezte ki elismerését.

2. Éjszaka a vonaton

András egy téli éjjelen hazafelé tartott egy céges rendezvényről, ahol egész nap azt sulykolták beléjük, hogy a jövő az alkalmazkodásé. A mondat délután még vezetői közhelynek tűnt, éjfél után, egy kihalt állomás külső vágányán vesztegelve viszont már próféciának. Az intercity este tíz után indult, és bár az utasok között alig akadt olyan, aki hitt a pontos érkezésében, arra kevesen számítottak, hogy az egész éjszakát a járműben töltik. Pedig aki sokat vonatozik, egy idő után nem remél. Csak fölszáll és sodortatja magát.

Előbb a vonat állt meg egy olyan helyen, ahol nem kellett volna, aztán az idő egy olyan pillanatban, amiben semmi különleges nem volt. A hangosbemondó kis türelmet kért. Ennél pontosabb tájékoztatásra nem volt szükség, a kis türelem a vasútnál mindig határozatlan, többnyire nem rövid idejű várakozást jelent. A kalauz végül közölte, hogy lerobbant a mozdony. Arra a kérdésre, mikor indulnak tovább, azt felelte, amint megjavítják vagy kicserélik a gépet. Arra, mikor javítják meg vagy cserélik ki, csak vonogatta a vállát.

A fűtés nem egyszerre halt meg. Előbb csak bizonytalankodott, mint egy párttitkár a rendszerváltozás másnapján, aztán végképp feladta. A hideg demokratikus. Ugyanazzal a szorgalommal mászik be a professzor kabátja alá, mint a segédmunkáséba. Éjfél körül a kocsi népe már vacogott és beszélgetett. Egy nyugdíjas asszony szaloncukrot osztogatott, valaki termoszból forralt bort töltött műanyagpoharakba, egy egyetemista gitárt vett elő.

– Megfagyunk – jelentette ki egy szemüveges úr.

– Előbb-utóbb mindenki meghal – vont vállat az idős asszony, és adott neki egy konzum szaloncukrot.

Hajnali kettőkor narancssárga mellényes alakok jelentek meg a peronon. Fölnyitottak valamit, belenéztek, visszacsukták, tanácskoztak, majd eltűntek. A szemüveges úr megjegyezte, hogy ezt a semmit akár otthonról is meg tudták volna csinálni. Ezen már nevettek. Nem azért, mert mulatságos volt, hanem mert az embernek egy hideg, lerobbant vonaton, éjjel kettőkor kevés választása marad: vagy nevet, vagy sír, vagy beismeri, hogy semmi fölött nincs hatalma.

Hajnalban megérkezett a cseremozdony. Először elhúzta a hibásat, majd a helyére csatlakozott. Senki sem tapsolt. A magyar utas tapasztalt ember, tudja, hogy a célállomásig bármi megtörténhet, s ami megtörténhet, többnyire meg is történik. Amikor végül megérkeztek, az utasok szó nélkül szétszéledtek. Mintha nem osztoztak volna ételen, italon, hidegen és gyűlöleten.

András visszanézett a mozdonyra.

– Azért köszönöm – mondta neki halkan.

A mozdony erre rövidet füttyentett, noha a vezetőfülkében senki sem ült. András megtorpant. Mások is visszafordultak. A mozdony mellett álldogáló kalauz elővette a szolgálati telefonját, belenézett, vágott egy grimaszt.

– Mi történt? – kérdezte András.

– Azt írja – felelte a kalauz –, hogy a hibát sikeresen elhárították. Csak közben a mozdony önálló szolgálati viszonyt létesített.

Megszólalt a hangosbemondó. Udvarias, kissé fémes hangon közölte, hogy a cseremozdonynak örömére szolgált, hogy segíthetett. Az utasok egyszerre néztek a gépre. A mozdony nem mozdult, csak még egyszer, röviden füttyentett.

András gyalog ment hazáig. Mire hazaért, a vasút honlapján már fent volt a közlemény, miszerint a tegnap éjjeli vonat pontosan érkezett, az utasok pedig rendben leszálltak, minden egyéb híresztelés ócska propaganda. A mellékelt fotón valóban ott állt a mozdony előtt, a peronon a szerelvény teljes utasközönsége, elégedetten mosolyogva. Bár egyértelműen a mesterséges intelligencia készítette a fotót, András mégis fölismerte az utasokon, akik közt ő maga is ott feszített, azt a különös merevséget, amelyet a hosszú bizonytalanság húz rá az emberre, s amelyet a frissen kitömött állatok is viselni szoktak.

3. A végállomás

A vonat este hét óra kettő perckor indult. Legalábbis ezt állította a menetrend, de a menetrend olyan műfaj, mint a választási ígéret: nyomtatásban határozott, a valóságban rugalmas. András a hármas kocsiban ült, kopott műbőr ülésen. Az utasok a telefonjaikat nézték, szendvicset ettek, zenét hallgattak, filmet néztek tableteken, aludtak, vagy úgy tettek, mintha elszenderedtek volna. A kalauz végigment, jegyet kezelt, sóhajtozott. A maga módján minden rendben ment.

Csak a célállomás nem közeledett. Nyolckor ugyanaz a vasúti raktár suhant el mellettük, mint hétkor, kilenckor ugyanaz a víztorony, mint hatkor, tízkor ugyanaz a repceföld, amely már egyszer elhaladt balról, majd jobbról, végül valahogy megint balról. András megkérdezte a szemben ülőt, nem látták-e már mindezeket a dolgokat.

– De – felelte a férfi. – A vasútnál semmi sem lehetetlen.

Éjfélkor egy fiatal nő a kalauzhoz lépett, és megkérdezte, mikor érkeznek meg a végállomásra. A kalauz erre azt kérdezte, hová. A nő megismételte: a végállomásra. A kalauz elgondolkodott. Nem úgy, mint aki választ keres, inkább úgy, mint aki azon tépelődik, mennyit szabad kimondania az igazságból.

– Nem tudom – mondta végül. – Még sosem jutottam el odáig.

A nő nevetett. A kalauz nem. Hajnali kettőre eltűnt a térerő, azzal az internet, végül lassanként a külvilág is. A büfékocsiban spontán gyűlés alakult. Egy tanár kijelentette, hogy eltévedtek, egy könyvelő szerint körbe-körbe mennek, egy informatikus úgy vélte, rosszul megírt szimulációban ragadtak, egy részeg férfi pedig azt hangoztatta többször egymás után, hogy már mind halottak. Ezen utóbbi utas tűnt a legkiegyensúlyozottabbnak.

A második napon megszületett az első gyermek. A negyediken két utas összeházasodott. A hetediken polgármestert választott a hármas kocsi. A kilencediken forradalom tört ki, a tizediken azonban már senki sem emlékezett, miért lázadtak a lázadók. A tizenegyediken megalakult a Büfékocsi Köztársaság, a tizenkettediken szétesett. Kis térben a történelem gyorsabban romlik, mint a felvágott. Viszont a felvágott egyáltalán nem romlott a vonaton. És nem is fogyatkozott meg, akármennyit is ettek belőle.

Évek múltak. Kint mindig ugyanaz a víztorony, ugyanaz a benzinkút, ugyanaz a repceföld, ugyanaz a kutya vizel a töltés oldalában. Néha föltűnt egy tábla: HAMAROSAN. Ezt gyűlölték a legjobban. A hamarosan az ígéret legpimaszabb formája, mert úgy tesz, mintha a reménynek volna menetrendje.

András megöregedett. Ugyanazon az ülésen ült, amelyet fölszálláskor elfoglalt. Már nem emlékezett, hová is indult. Csak arra emlékezett, hogy elindult. Egy kisfiú egyszer megkérdezte tőle, szerinte van-e végállomás. András sokáig hallgatott. Odakint elhaladt a víztorony, a vasúti raktár, a repceföld, a vizelő kutya.

– Fiam – mondta végül –, szerintem maga a vonat a végállomás.

András egy pillanatra bölcsnek érezte magát, aztán rádöbbent, hogy csak közhelyekben gondolkodik. A kisfiú bólintott. A gyerekek könnyebben elfogadják az abszurditást, mert még nem nevelték beléjük azt a téveszmét, hogy a világ magyarázattal tartozik nekik. A vonat zakatolt tovább. Nyugodtan, kitartóan, szinte derűsen. Mintha pontosan tudná, hová megy. Talán tudta is. Csak az utasok nem. Valószínűleg azóta sem tudták meg.