Halmai Tamás: A szabadság esztétikája (Széljegyzetek Harcsa Veronika zenei világaihoz)

82 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
ISBN: 978-615-6801-32-6

eredeti ár: 1990 Ft
webshop ár:
1 590 Ft + 760 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Harcsa Veronika (1982) jazz köré szerveződő, számos díjjal elismert énekesi-dalszerzői életműve több műfajt magába ölel, s összművészeti ambícióval is ékes. Első lemezét épp húsz éve adta ki; nemzetközi sikerei sem meglepőek. Művészeti világa az alternatív-elektronikus könnyűzenétől nép- vagy világzenei szólamokon át a kortárs operajátszásig terjed. Formációi (Harcsa Veronika Quartet, Erik Sumo Band, Bin-Jip, Next.Ape stb.) közül ez idő tájt talán a gitáros Gyémánt Bálinttal alkotott duója a legismertebb; irodalmi műsorai mindeközben az énekelt vers hagyományát terelik új és új utakra. Halmai Tamás jegyzetei ehhez a különlegesen kreatív munkássághoz közelítenek esszéisztikus figyelemmel, improvizatív nyitottsággal.

Részlet

Játék, művészet, tenger

Play Me, Play Me

„Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat –
mondtam egy este a feleségemnek.
– Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont.”

(Kassák Lajos: [Végre mégis csak jó…])

Bájosan slágerszerű Harcsa Veronika életművének e korai darabja, a legfülbemászóbb vokális jazzhagyományok letéteményese. (Akárcsak például a Too Early című szerzeményt, ezt is hajlamosak vagyunk már most sztenderdnek hallani.)

A mű a szerelmes közeledés egyszerű szólamát variálja, játékra hívó évődéssel, telítetten intim ártatlansággal, kreatívan incselkedő tisztasággal. A dalszöveg első strófájához érdemes közelebb hajolnunk:

„My body is a bass string
Play me, play me, play me
My soul is a piano
Ebony, ivory”

A női test mint hangszer, melyen a szerelmes partner játszik: a testi együttlét retorikájának kedvelt toposza (mintegy a hódolatos virágnyelv alakváltozataként). Harcsa Veronika szövege megfordítja az udvarló beszéd hagyományos energetikáját: itt a dalbeszélő maga kontúrozza az identitását ezekkel a motívumokkal.

Ez az instrumentalizáló képalkotás nem a tárgyiasítás, hanem ellenkezőleg: az átlelkesítés érdekében jár el. Annál is inkább, mivel a test mellett a lelket („My soul”) is bevonja a metaforizációba, azaz a szubjektum teljes lényét érinti ráolvasó szándékaival.

A húrok („string”) és billentyűk („piano”) megidézése a zenekari teljesség, a hangzó egész fölmutatásával utal ugyanerre; miközben a végleteket összekapcsoló színkontraszt („Ebony, ivory”) a jazz afrikai eredetét is fölvillantóan lobbant globális távlatot.

Ráadásul a folytatás tengeri horizontot nyit, vagyis a végtelen őselemi misztikumába tágítja a jelenetezést: „I fly high as the beat fills my bones / And sets me free, oh set me free / Join me baby / To the song of the sea”.

A szerelem – s általában bármely bensőségesen igaz emberi kapcsolat – mint játék és mint művészet fogalmazódik meg a dalban, az emberen túlra mutató érzelmi-esztétikai dinamika ettől válik mélyen emberivé. S attól a belátástól, hogy a létezés közös eksztázisai (az én–te viszonylatban megképződő önazonosságok) a halandóságot az időből kiszabadítják: „Nothing remains my love / The sun won’t always shine / Take my hand and seize the day / Let go this time // Nothing remains for too long / Let loose for a while / Take my hand and seize the day / Just you and I”.