Miért írok… ? (Iancu Laura, Halmai Tamás, Tőzsér Árpád)

Iancu Laura

Írok. Miért kérdezed?

Miért írok? Átugorva megannyi választ, amiben mindössze annak a bevallását fogalmaznám meg, válogatott, ámde egyforma ürességű bölcselkedéssel, tehát amiben mindössze annak a megvallását fogalmaznám meg, hogy miért nem tudom a kérdésre a választ, és valamiképpen a lényegre szorítkozva, azt mondanám: Írok. Miért kérdezed? Mert való igaz, hogy előbb írtam, minthogy tudtam volna, miért teszem. Sőt. Anélkül írok, hogy tudnám, miért teszem. De ez a tudatlanság nem úgy tudatlanság. Honnan tudja a búzamag, hogy földbe kerülve, mi a dolga? Hogy előbb fű legyen, majd növesszen kalászt, benne tízszeres termést, s majd kezdje az egészet elölről, de sohasem egészen ugyanúgy, ellenben mindig ugyanazért? Honnan tudja? Ki mondja meg neki? Senki. A magban magában van meg minden információ (a „kód”), ami hajtja a fejlődés, a növekedés, a változás útján. A senki neve tehát: Törvény. Miért volna ez másként az ember esetében?

Meglehet gyermeteg teória, úgy képzelem, amikor az ember számára fölkínálják az evilági létet, az ember nemcsak az életre, hanem a történetére is kimondja az igent. Az én történetembe benne volt az írás is. Már akkor benne volt, mielőtt kimondtam volna rá az igent. A választás azonban kölcsönös volt. Miért gondolom, hogy ez ilyen egyszerű és ilyen bonyolult egyszerre? Azért, mert érzem az író és az író, az írás és az írás, a mű és a mű között a különbséget. Érzem, írom, de ez az intellektus tevékenysége, nem az érzelmes ösztönöké. Nincs két egyforma alkotó, nincs két egyforma ember. Ez felettébb gyanús.

Olvastam valahol, hogy egy szerzetes azt találta mondani teológus beszélgetőtársának, hogy: a teológus a szenthez képest művirág. Utánozza a virág formáját, színét, de nem áraszt illatot és gyümölcsöt sem hoz. Szellemes igazságtalanság. De érezve írás és írás között a különbséget, érezni lehet azt is, hogy a Miért írok? kérdésre a választ az idő adja meg. Persze, írhattam volna azt is, hogy a választ (ítéletet?) a Törvény mondja ki.

Halmai Tamás

Az írhatnámságról

*****„A gyertyák házában élek.”
**************(Ajlik Csenge)

(Út)

Azok helyett írok, akik helyettem élnek.
Hogy ne legyek egyedül.

(Igazság)

Szabadítani, szelídíteni.
Világot, világosságot.
Magamagát az ember.
És az emberben a nem-ember.

(Élet)

Nem írok.
Íratik.
Eszköz vagyunk, hogy beszéljen a rózsa.

(Záradék)

[Kontár ezermester]

Egy egész élet, amit el kell akkor
engedni, legyen másé az aranykor.

Előbb szavakra bízni az emléket,
majd túlélőkre fényt a hajnal végett.

De addig: újrakezdeni ezerszer
az egyetlent, mint kontár ezermester;

elférni élők közt, csak kicsikét.
Amíg kiférnek számon az igék.

Tőzsér Árpád

Miért írok?

A választ itt most valóban Ádámnál kell kezdenem: mikor első ősünk evett a tiltott fa gyümölcséből, a gyümölccsel együtt nemcsak tudást és halált „evett”, hanem szabad akaratot is.

Az ember, mai tudásunk szerint, az Univerzum egyetlen olyan létezője, amely, éppen tudásánál fogva, szembe tud helyezkedni a Mindenség ún. finomhangoltságával. És kezdettől fogva szembe is helyezkedett, minek következtében ma már ott tartunk, hogy lassan nemcsak az Ember, hanem az Emberiség lehetséges halálával is szembe kell néznünk.

(S ha a Biblia nyelvén akarnám folytatni a válaszomat, azt is mondhatnám: a Teremtő csaknem 14 milliárd évig, azaz az „ősrobbanás”, kvázi a teremtés óta tűri az ember hepciáskodását.)

Aki ír (s tehetséges is), az alkot, tehát teremt, s ezzel is Isten riválisa – történjen ez bár szándéktalanul.

Én ezt legtöbbször úgy élem meg, hogy az írással megszüntetem, vagy legalábbis elviselhetővé teszem a született magányomat, szorongásomat. Ha írok, minimum ketten vagyunk: én meg egy másik én. Az egyik a teremtő, másik a teremtett.

S ha az író igazán tehetséges, az alkotással részben a „halálnak halálával halsz” isteni rendelést is kijátssza, hiszen műveiben túléli a halálát.

De az én másik énem nem csak így életképesebb nálam, sokkal nagyobb a teherbírása is. Főleg a bajaimat, a testi lelki kínjaimat illetően.

Van Fernando Pessoának egy kis remeke, címe Autopszichográfia. Az első versszaka így hangzik:

A költő nagy színlelő.
Oly jól ért a színleléshez,
hogy csak színleg érzi ő
a kínt, mit valóban érez.

****(Fordította: Somlyó György)

A versnek, tudom, van más olvasata is, de én ezt a strófát is csak úgy tudom értelmezni, hogy a költő alkotás közben legalább két ember (lásd, mint fent!), s én (mondjuk az én-1), kilencvenegy évesen, ha írok, rápakolom a bajaimat, az öregségemet a teherbíró én-2-re, s így legalább a versírás idejére megszabadulok vénségem nyavalyáitól, hisz azok közepett tkp. írni sem tudnék.

Azaz: az idős költő is olyan jól ért a színleléshez, hogy legalább versírás közben csak színleg érzi a kínt, mit valóban érez.

Uff!, szóltam. S remélem, mondtam is valamit.