Csáji László Koppány: Az aranyszív (Mohács 500)

– Mondja, mire kíváncsi, fiatalember! Miről meséljek?

– Azt mondták a faluban, hogy bármiről tud…

– Bármiről nem mesélhetek, csak valamiről.

– Néprajzkutató vagyok, engem főleg az érdekel, hogy régen hogyan voltak a dolgok.

– Na, de mennyire régen?

– Mennyire régre emlékszik?

– Mindenre, amire tudok. Tudja, az emlékezet olyan, hogy kapjuk is, adjuk is, néha épül, néha oszlik, legalább annyira érezni kell, mintsem biflázni. Az emlékezet attól függ, mit tartanak az emberek érdemesnek arra, hogy tovább meséljék. Mi az, amit át tudnak érezni, fontosnak tartanak, mert hozzájuk szól. Olyat, ami nem érdekli őket, hiába is mondanánk nekik, egyik fülükön be, a másikon ki. Arra meg kár az időt fecsérelni. Az emlékezet nem egy egyirányú folyó, sokkal jobban hasonlít a lábtengóra. A labdajátékra, amire már alig emlékeznek.

– Úgy érti, hogy nem egy irányban adódik át, amit a régiektől tanulunk?

– Tanulunk, hallunk, megérzünk. Az ember úgy eteti az emlékezetet, mint a kovászt. Ez az egyik irány. Aztán néha megkeleszti, hogy a körülötte élők egy jót egyenek belőle. Saját tésztát gyúr belőle. Újrakölti. Ez a másik. A kovász alapját mindannyian kaptuk valahonnan. Ki tudja mióta etetik, élesztik és hogyan adják tovább. Az ember mindig kíváncsi volt arra, hogy mi van a világban és ha érdekesen mesélik, még arra is, ami hajdanán volt. A jelen és a múlt ezer szállal fonódik össze, nincs meg egyik a másik nélkül.

– Akkor hát meséljen valamiről, ami itt van, de összeköt valami régivel!

– Mire kíváncsi?

– Mindjárt kitalálok valamit…

– Látom, hogy töprengve forgatja karikagyűrűjét… Netán friss házas?

– Igen. Két éve házasodtam.

– Nos, akkor mesélek valamit a karikagyűrűjéről, amit még biztosan nem tud.

– Az nem lesz könnyű. Ezt én csináltattam, direkt ilyenre.

– Egy életem, egy halálom, én bizony mégis mesélek magának valami olyasmiről, ami ott van a kezén, és nem tud róla: sőt, visszarepíti vagy ötszáz évvel ezelőttre.

– Csak nem valami időgép van rajtam, néni?

– Ne nevessen, fiatalember! Minden kötődik valami hajdanvolthoz. Az is, amiről sosem hinné.

– De én ezt alig több mint két éve csináltattam, az eljegyzésre. Teljesen új.

– Hát, ide figyeljen! Egyszer volt, hol nem volt, ha visszafelé folyna a Duna, bizony tengernyi víznek kellene visszamenekülnie a források apró lyukacskájába, hogy elérjünk ahhoz a réges-régi évhez, amikor a maga gyűrűjének ez a bennem most előbukkanó története elkezdődött. És ez csak egy a sokból.

– Ötszáz évet, azt tetszett mondani?

– Nagyjából. Élt akkoriban egy fiatal szerelmespár: Lali és Marcsi. Bár király és királyné voltak, méghozzá itt, Magyarországon, őszintén és őrülten szerették egymást, igaz szerelemmel. Amikor Szulejmán szultán irtózatos haraggal Magyarországra tört, az ifjú Lajos király először sikerrel vette fele a harcot vele.

– Sikerrel? Ezt honnan tetszik gondolni?

– Arra gondolsz, hogy a koronázása előtt már elesett Nándorfehérvár, és eladtak több százezer magyart az isztambuli rabszolgapiacon, és a Szerémséget feldúlta, kiürítette a török?

– Meg Mohácsra…

– Ne szaladjunk ennyire előre! Most nem a tananyagról fogok mesélni. A király barátja volt egy ferences szerzetes, Pál atya, aki a Száva mellett, egy hajdani hatalmas római város közelében tönkreverte a beözönlő hatalmas török sereget. Ki gondolt ekkor még Mohácsra? Örömünnepet ültek Magyarország szerte. Úgy tűnt, hogy van remény, bár Lajos király tudta, hogy a török nem adja fel, és hamar visszajön. Még hatalmasabb sereggel. Ezért levelet írt Európa minden keresztény uralkodójának, sőt, még a Német Lovagrend nagymesterének is. Olyan szívhez szóló leveleket, oly erős hazaszeretettől áthatva kérte a magyar király a közeli és távoli uralkodókat, hogy küldjenek kisebb-nagyobb hadtesteket, hogy az újabb török hadjárat hírére sokan eljöttek. Még angliai íjászok is, de a lovagok szintén elküldték legtöbb vezetőjüket és legjobb harcosaikat. Mátyás óta nem látott, hatalmas had gyűlt össze Lajos király zászlói alatt, mégis eltörpült Szulejmán tengernyi katonája mellett, akik a hetekig tartó esőben rendületlenül vonszolták észak felé az ágyúikat. Olyan nagyok voltak ezek a tűzokádó szörnyek, mintha guruló hegyek lennének. Vagy noszogatásra váró sárkányok. Haladtak felfelé, mint a vérmérgezés a szív irányába. A túlerőben lévő török sereg ellen a legnagyobb bátorsággal állt ki Lajos király serege. Ó, a török táborral szemben mily’ maroknyinak tűnt ez a hadsereg, amire Budán még azt mondták, hogy évtizedek óta nem látott méretű. De a csata előtt még történt valami fontos dolog, amiről a történelemkönyvek nem írnak…

– Mi történt? Ármány? Cselszövés? Baljós jel?

– Dehogy. Miután Lajos reggel elindult a hadiúton dél felé Budáról a hadsereggel a Duna jobb partján, a szerelmes királyné utána lovagolt, és késő délutánra utol is érte őt. Még egyszer meg akarta csókolni és magához ölelni szerelmét. Így is tett. Percekig el sem eresztette, utána pedig adott neki egy aranyláncot, rajta egy arany szívvel. Ahogy kinyitotta a szív-medált a király, bele volt gravírozva Lajos profilja balról és Mária arcéle jobbról. Egymásra néztek a medál két oldalán. Viseld ezt, szerelmem, és vezessen vissza hozzám! – mondta remegő hangon a királyné. Ígérem! – helyezte nyakára a láncot a király – A nap minden percében hordani fogom. Majd elváltak egymástól, lopva hátra–hátranézve. A folyó kanyarulatában Mária még megállt, és tekintetével követte a távolodó sereget, élén a délceg, húszesztendős királlyal. Néhány nap alatt elértek arra a gyászos helyre, amit azóta minden magyar sóhajtva ejt ki, és úgy hívunk: Mohács.

– …és hogy volt a csata lefolyása?

– Fiam! Mi itt halászok és nem hadászok vagyunk. Csak arra emlékszem, hogy késő délután eleredt az eső, visszanyomta a földre a küzdelem ordításait, a haldoklók kiáltását és a fojtó füstöt. Meg az ágyúk lőporszagát. Bár a hangok sejtelmesen átszivárogtak a felhőkön, a látóhatár leszűkült. A felázott talajba néha szügyig merültek a lovak. Kürtök, dobok és ágyúdörgés. Aki nem látta, az is tudta: a török gyalázatosan mészárolja a magyar sereget. De nemcsak a magyarokat. Odalettek a németek, a csehek, az angol íjászok és a német lovagrend mesterei is. A vértócsákat nem engedte megalvadni az eső. Vitte a vörös áradást a halál gennyes bűzével szerteszét. Hallom azt a hörgő, fuldokló sikolyt, érzem az elsötétülő tájat beborító keserű, gomolygó koromfátyolt. Még most is megcsikordul a fogam alatt.

– De hát ott se volt, néni! Hogy érezhetné a foga alatt?

– Hogyan is tudnék emlékezni, ha nem érezném, látnám, ízlelném? Aki igazán visszagondol arra a letaglózó, véráztatta napra, az mind oda kerül egy súlyos, alig múló pillanatra. Nem kell hozzá tanulás, csak a szívünk, hogy meg tudjuk érezni, milyen mérhetetlen kín robbant szét akkor. A királyné napok óta nem tudott aludni, és azon az estén egyszer csak fojtó szorongás kerítette hatalmába. Azonnal az istállóba szaladt, hogy lóra kapjon és férje után menjen, de hűséges szolgái finoman lefogták és sírva kérték, ne csináljon bolondságot. Azzal semmit sem változtatna meg, csak még nagyobb bajt okozna.

– De mi köze mindennek az én aranygyűrűmhöz?

– Csak várja ki a végét, kedves fiam! Maguk mind olyan türelmetlenek. Megtudja azt is. A királynőhöz másnap este ért el a hír, hogy nemcsak a csata veszett el, de a király is. Mintha a szíve fagyot lüktetett volna a testében szét, a királyné dermedten állt, úgy érezte, hogy forró érzelmei egyetlen pillanat alatt változtak át jeges, megkövesedett béklyóvá. Tudta, hogy a szívét soha, de soha nem fogja már meghódítani senki, mert ő holtáig őrzi ura szerelmét. Biztatták, hogy Lajos csak eltűnt, lehet, hogy csupán fogságba esett, és ki tudják váltani. Az is lehet, hogy bujkál valahol. Mária azonban pontosan tudta, hogy a férje ott fekszik valahol, messze. Holtan. Álomba sírta magát, és úgy érezte, hogy repül, száll a felhők között, keresve elhunyt férje testét. A király egyik vitéze elárulta: ő úgy látta, mintha egy megáradt patak mocsaras lapályán tűnt volna el a király. Keressék meg! – parancsolta a királyné – Ha kell, ássák fel az iszapot, csapolják le a folyókat, de hozzák el hozzám férjem drága testét! Így is lett. A királyné leghűségesebb emberei a király keresésébe kezdtek. Megálltak a török által feldúlt Buda váránál, majd folytatták útjukat a Duna mellett délre. Egy októberi napon rátaláltak egy parasztra, aki azt állította, hogy ő temette el a királyt. Meg is mutatta az uralkodó díszes ruháját, amit óvatosan levett róla, megőrzött, és az egyszerű sírhantot, ahova elföldelte. A király felkutatására indulók arca felderült, hogy megtalálták Lajos királyt, és menten el is komorult, hiszen így már bizonyossá vált, hogy meghalt. De vajon a király tetemét találták–e meg?

– Azt írja az interneten egy történész, hogy a sajátos fog–elváltozásáról és a pecsétgyűrűről azonosították a tetemét.

– Ne nyomogassa a telefonját, fiatalember, én a valóságot mondom, nem azt, amit a történetírók írnak. Hiába is keresi az emberi sorsokat a lapokon, ott csak nyüzsgő adatokat és viaskodó véleményeket talál, de az emberek igaz történetét aligha. A pecsétgyűrűjét – az ellenség megtévesztése érdekében – a király másnak is adhatta… Fogának elhajlásához hasonló lehetett másnak is. Azonban nyakában ott függött a lánc, a hőn szeretett királynéjától kapott aranyszívvel. Valóban ő volt az. Mielőtt a testet Székesfehérváron újra eltemették volna, visszavitték a láncot a medállal együtt a királynénak, aki magához ölelte, és zokogott, zokogott, egészen addig, amíg a székesfehérvári ravatalon meg nem látta urát, és el nem temette tisztességben. Aztán úgy döntött, Istennek szenteli életét. Soha többé nem házasodott meg, pedig még évtizedekig élt, sőt, kormányzó is lett valahol messze északnyugaton, a tenger mellékén. Kérő is akadt bőven. Végül Spanyolországba került, egy kolostorba. De a láncot az aranyszívvel mindvégig hordta, és naponta kinyitotta; visszaemlékezett szerelmére, aki most a túlvilágról néz rá, és várja őt. Mondják, hogy csodás módon a királyné portréja vele együtt vénült, öregedett meg, vonásai elkoptak, de Lajos arca mindvégig fiatal maradt.

– Igen, látom, itt azt írják, nézze csak a telefonomon, szóval azt írják, hogy negyed évszázadig volt Mária királyné a Habsburg kézen lévő németalföldi tartomány kormányzója. De az aranyszívbe gravírozott portrékról nem írnak semmit. Mária valóban haláláig hordta a szív alakú aranymedált. A tudósok csak ennyit tudnak. És azt, hogy a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy olvasszák be, és keverjék aranyérmék aranyába, amit osszanak szét a szegények között. Ezt mindenki tudja. A ChatGPT pillanatok alatt kikeresi az adatokat.

– Igen. Így történt. De azt hol találja meg, fiatalember, hogy az ötvösök is megkönnyezték a medál történetét, amikor megtudták, mi a feladatuk vele. Úgy beszélik, hogy még a megolvadt aranyérme legapróbb cseppjei is szívecskét formáztak. A porszem nagyságú cseppecskék is. Amikor a többi aranyhoz hozzáöntötték őket, egy aranymíves könnycseppjei az olvadt fémbe hulltak, és az ott lévők az olvadt arany felszínéről felröppenő gőzben mintha meglátták volna az egymáshoz sírig hű szerelmeseket, ahogy a túlvilágon megölelik egymást. Az aranyérmék persze elkészültek, a szegények megkapták és elköltötték őket; így elkerültek Európa minden szegletébe. Aztán ahogy a királyok sorra meghaltak, az országok neve megváltozott, az aranyérméket is mind beolvasztották, újraöntötték, így a sok újraöntés miatt mára minden azóta készült arany ékszer vagy aranytárgy tartalmaz egy leheletnyit abból a szépséges, szomorú arany medálból. Az aranyszívből. A tudósok úgy mondanák: néhány atomnyit. Márpedig az atomok miért ne őriznék a történetüket, ahogyan az emberek?

– Azt tetszik gondolni, hogy az atomok is gondolkodnak, éreznek?

– A fotónegatív sem érez, mégis őriz egy emléket. A papír sem él, mégis őriz egy írást. Ami igazán fontos, az valahogy bevésődik a világba, még ha az emberek látszólag el is felejtik. Gondolja csak el! A maga ujján, a gyűrűjében is ott van néhány aprócska aranypille abból a medálból, amit Lajos király viselt szerelme zálogaként. Igen, a maga jegygyűrűje is része ennek a nagy egész körforgásnak. Őrizze tehát úgy a szerelmét, ahogy Mária és Lajos tette, és emlékezzen néha napján arra a szerencsétlen sorsú két fiatal szerelmesre. Hát, az én mesém ma csak eddig tartott. No, fiatalember! Ne könnyezzen, csak szaladjon haza feleségéhez és ölelgesse meg!

– Ó, bocsánat, elfelejtettem bekapcsolni a diktafont. Elmondaná még egyszer?

– Nem. Jegyezd meg!