Kérdések egy rajzszénhez (Marton Árpád versei)

Vigasz

A táj fölött a távol
ég aranyfényben lángol.
Mint oltárkép. Mint szent ikon.
S e néma látványon titkon
egy messzi-messzi üzenet
szüremlik egyre közelebb.
Valami, amit elfeledtél,
míg tenmagadba temettettél.
Most hallgatag sírod felett
a régi dallam föllebeg.
Még él a szó! Még szól a dal!
S ha lelked százszor belehal –
árnyékán minden sírkeresztnek
Esthajnalcsillag fénye reszket.

Koncert-parafrázis
Maczelka Noéminak
és Altorjay Tamásnak

Fájón felzúg a zongora.
A szenvedélyek óbora
orkánként zeng a húrokon.
Bánat és öröm oly rokon,
akár e sok-sok ismeretlen,
kik révült és szent szédületben
ma messzi-messzi tájra szállnak,
s emlékei e régi tájnak
könnyként árasztják szívüket.
Szent áhítat, önkívület
árad a zengő zongorából.
Közel az ég, s a Menny se távol:
e hang-orkánra itt terem,
s a mennybe száll a nagyterem…
Száz ismeretlen zenét hallgat,
és szelleme zenének-dalnak
száz szív sebében felkiált,
s feledtet elmúlást-halált.

Kérdések egy rajzszénhez

Fa voltál? Állat? Ember?
Pórusaidban hány őstenger
irama vibrál a mába?
Miféle titkok ár-apálya
sodort át százév-milliókon?
Miféle precíz mérőónon
mérte ki léted miféle isten?
Mennyi homályon – mennyi nincsen
sodort az idő céltalan?
Gigászi múlt ez, és ha van
folytatása, hát mi végre?
Tónusként olvadni a képbe –
kontúrrá, árnnyá válni lágyan,
képzelt fa lenni képzelt tájban,
formázni múló öröklétet:
így elkerül majd az enyészet?