Fodor Miklós: Árnyvilág felett is áthullámzó, lélekringató dalok

Tornai Xénia: Ideát (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)

Amikor a kötet címét értelmezzük egy bináris kód egyik felét látjuk csak: ideát. Ám az ideát feltételezi az odaát-ot. A kettő egymás nélkül értelmezhetetlen. Az ideát az itt-lét megnevezése abban a tudatban, hogy van (volt és lesz) egy odaát levő létállapot is. Ha az én-nek és a létnek ezt a kettősségét el tudjuk gondolni, akkor Tornai Xénia költészetének két pillérét megértettük. Az odaát a hagyományos érelemben vett isteni szféra. E szférát a költő döntően személytelennek érzékeli. Jellemzői: a végtelenség, a rejtekező háttérszövetszerűség, a teremtő-fenntartó karakter, nem érzékelhető, csak gondolható, sejthető, esetleg tudható. Az ideát mindazt jelenti, amit az érzékszervek felfognak. Az ideát maga a teremtett világ. Végtelen, transzcendens háttérszövet és érzékelhető világ egymásban létezik, az én amikor ideát van, akkor is tudhat az odaátról, és a költői látás révén fejét felemelheti abba a szférába, ily módon az idő és a tér végtelenségének részeként tudhatja magát. Ezt a fajta költői látást, mely tehát ideát-ban az odaát-ot, a világban a transzcendens istenséget gondolni képes, nagyban segíti a költői nyelv zeneisége, a szabályos ritmika ringatása és a csengő rímek, mint csipkék sorjázása. Tornai Xénia költészete nemcsak tudni akarja az odaát-ot, érezni is szeretné, és ezt az említett zeneiséggel el is éri. Transzcendens vágya mégsem elvágyódás, hiszen az érzékelt világban akarja a túlit. E vágy, e törekvés a harmadik pillér, mely dinamizálja a verseket. Ám ennek a vágynak van árnyéka is. Az árnyékot az ideát-nak az a karaktere hozza létre, melyet testbe zártságnak nevezhetünk. A testbe zártság a transzcendens végtelen tudatához képes cellaszerűséget, időbeli és térbeli szűkösséget jelent. A költői én olykor mintegy belezuhan ebbe a szűkösségbe, elveszíti a transzcendens ringatózást, ekkor sötét árnyak fogják közre, és kényszerítik önmagáért való küzdelemre. E küzdelemnek, mely kifejezetten ádázzá is válhat, tétje a megmaradás. Az épségben való megmaradást pedig az segíti, ha a transzcendens iránti igényről semmilyen kétségbeejtő lélekállapotban nem mond le az én, valamint ha azt is mindvégig tudatában tartja, hogy amit az árnyakkal való küszködésben megél, az csak kisebb részben személyes gondja, nagyobb részben a kollektív tudattalan kiirthatatlan emberi drámája, melyet ha költőien kifejez, akkor old önmagában és olvasójában egyaránt.

Az alkotás lélekállapota szent létritmikára hangolt

Milyen az a lélekállapot, mely leginkább jellemzi Tornai Xénia költészetét? Erre a kérdésre keresem a választ A fű hegyén című vers segítségével. A versnek négy fókusza van, melyet a következő mondattal foglalhatunk össze: Isten, a természet és a lélek érzékelt-érzett, sejtett-gondolt keretei között megtörténik a foganás, az ihletődés. Mindent áthat egy rendkívül légies zeneiség: szabályosan hullámzó ritmika (6/8-os trocheikus lejtés felütésekkel indítva mindig) és csengő rímek. A lélek érzékeli a természeti világba szövött égi eredetű Tervet, ez dalra fakasztja, és a dal szárnyán, a daloló költészet révén maga is az isteni szféra részévé válik. Ez korántsem valamiféle hókuszpókusz, hiszen a természet részeként az én is keresztül-kasul átszövött azzal, ami a Lét lényege.

Az esti fény, mi fenn lebeg a hullám taraján,
A harmatcsepp a fű hegyén, az álmos délután,
A néma köd, ha kél a hold egy őszi éjjelen,
Már benne szőve ott lapult a Tervben végtelen.

A tested adta cseppnyi tér, mi gúzsba mégse köt,
Felfogni ezt a perc-időt az érzék, mind az öt,
S a lélek-csendnek ős ölén kinyíló gondolat –
Az égiek bizalma fenn, közéjük ez vonat.

Az Isten az, ki benned él: te zenged ritmusát.
Szent lényege a Lét maga, mit lényeden mos át.
S e körfolyásban életed, mint suttogás, zenél:
Az ősi Tervnek részeként te vagy az út s a cél.

S ha új tavasz csicserg a fán, és nedves már az ág,
Ha zöld a sarj, s nyers földszagot lehel a hóvirág,
Ha nyílik arc, s a rózsapír befutja két felét,
A Terv bevált, a gép forog, és megfogant a Lét.

A lírai én, bár érzékeli a világot, mégis minden bizonytalan, álomszerű. Nyilván nem szándéktalanul éppen azt a révült, fellazult lélekállapotot éri el, mely a mélyebb, intuitív belátásoknak kedvez. Pontosan nem, csak nagyjából tudjuk, milyen napszakban vagyunk: „esti fény”, „álmos délután”, „őszi éjjelen”. Már inkább sötétségbe hajlik a lét, de azért a fény így vagy úgy tartja még magát: „lebeg a hullám taraján”. Rejtély, miféle hullámzásról lehet itt szó, mindazáltal a lélek állapota hullámzó, ez ténye e versnek, és általában is jellemzője Tornai Xénia költészetének. Mint korábban utaltam rá, a ritmika szabályos hullámzást ad itt is, és a kötet szinte minden versében. A hullámzás történése vízre utal, inkább nyugodt tóra vagy tengerre, mint folyóra. A lét metaforája is a hullámzás, mint egyfajta folyékony bölcső, hiszen a bölcső is ring, hullámzik. A ringatózás a lélek révületének segítője. Ebben az állapotban jelenik meg a költői én számára a személytelen transzcendencia, mely mindenek rejtekező lényege.

A „harmatcsepp a fű hegyén” kép Tornai Xénia művészi világának azt a – szintén lényegi – vonását mutatja fel, melyet nőies kifinomultságnak nevezhetünk. Ennek kifejezése csak zavartalan körülmények között lehetséges. Hiszen a természet zavartalansága kell ahhoz, hogy egy harmatcsepp egy fűszál hegyén megüljön, a lélek zavartalansága kell ahhoz, hogy ezt az én észlelje, és ahhoz is, hogy tollat ragadva költészetébe emelje. Ám épp e gyengéd figyelem által valami, ami kicsiny, jelentéktelen, időleges, a létezés teljes értékű részévé válik, sőt, ki is emelődik a költői fókusz révén.

A létezés, mely térben és időben végtelen: tervezett. A Terv az isteni, a szent szférából ered. Ember számára bár átláthatatlan, mégis sejthető, abban a révült-emelkedett állapotban pedig, melyet a vers hoz létre, már inkább tudható. „Már benne szőve ott lapult a Tervben végtelen” – olvassuk, és a szóhasználatból látjuk, hogy a szövés ősi-mitikus tette a terv léte és érvényesülése szempontjából lényegi. A lét nőiesen szövött-lét, mintha misztikus háttérszövet volna. Végtelen összefüggő rendszer, hálózat, mely azonban rejtőzködik az érzékelés elől, lapul, és csak megfelelően előkészített lélekállapotban tárul fel. A transzcendencia mérnökien rendezett („a gép forog” idézi a szerző Madáchtól a deizmus alaptételét a negyedik versszakban), ám ez csak költőileg formált, hullámzó-ringatózó lélekállapotban, félálomszerű érzékelés révén válik sejthetővé, sőt, tudhatóvá. Azt sugallja Tornai Xénia, hogy a lét mérnöki rendezettségének gondolata mintául szolgál számára: ezt ellesve igyekszik versszöveteinek túlnyomó többségét – a precíz ritmikát, a csengő rímeket és a használt versformákat tekintve – megszerkeszteni úgy, hogy ez a szerkesztettség az olvasó lelkét elringassa, és miközben ezt teszi, a művésziesen kifinomult, játékos, filozofikus, nőies szépség tartalmaival is telítse.

A jól szerkesztettség tartalmi szempontból is igénye a versnek és általában ennek a költészetnek. A vizsgált versben négy versszakot találunk. Az első a természeté, a másodikban megjelenik a világban-lélekző én, a harmadikban eljutunk a lét lényegéig, Istenig, a negyedikben pedig a megfoganás történése lesz a téma. A költői fókusz a második versszakban először a testre vonódik, melyet „cseppnyi tér”-ként mutat fel. Itt óhatatlan eszünkbe jut az első versszakban megjelenő harmatcsepp a fű hegyén – ez a fajta képi-gondolati előre és visszautalás szintén a szerző kompozíciós érzékét és igényét dicséri. Majd azt halljuk, hogy a test „gúzsba mégse köt”, melyből indirekt módon megsejtünk egy negatív lehetőséget, a megkötözöttséget, lefojtottságot, melyen ebben a versben túllép a költő, néhány versében azonban erőteljes és drámai képekkel bont ki (erről később lesz még szó). A lélek kicsinysége, testbe zártsága és feladata, hogy végtelenhez kötődő lényegét felismerje, gnosztikus ízű világképre vall. „Felfogni ezt a perc-időt” – ez volna tehát a lélek feladata, ezzel az inkább érzékelő, költőien szövetalkotó, mintsem a deizmusra jellemző, tudományos igényű értelmi tevékenységgel szabadul meg a térbeli és időbeli bezártság rémétől, és nyeri el a kozmikus teljesség élményét. A kifinomult érzékelés és a költői forma- és szépségigény együtt hozza létre a termékeny csendet a lélekben, és ez a termékeny csend válik „ős öl”-lé, azonossá a világ teremtő képességével, és szüli meg a létről szóló igaz képzetek felé való hívást-húzást: „a lélek-csendnek ős ölén kinyíló gondolat – / Az égiek bizalma fenn, közéjük ez vonat.”

A harmadik versszak Istenről szól, Aki – némileg ellentétben a már említett deizmussal –, nem vonul teljesen háttérbe, rejtetten személyes is marad, nem hagyja magára a létezést, hanem ritmikusan, szabályosan lüktető, jól komponált időfolyamként ringatja teremtményeit, különösen az erre érzékeny emberi lelkeket. Ebben a szakaszban mondatik ki az, amire korábban utaltam: „te zenged ritmusát” – a költői ritmikának van létbeni, isteni mintaképe. A létezés szent, tehát e ritmika is az. Ez a végtelen hullámzó hatalom veszi körbe a lényeket, tartja őket ringató hullámzásban, hatja-mossa át rajtuk magát. Ebből következően már az élet maga is zene: „e körfolyásban életed, mint suttogás, zenél”. Ennek a révült élménynek a lényege, hogy bár az én tudja, hogy cseppnyi térbe és időbe zárt a létezése, mégis mivel megnyílik a végtelenre, annak részeként is érzékeli magát, és ez utóbbi én-érzékelés vagy én-tudat a fontosabb számára.

A negyedik, lezáró szakasz képeit a megfoganás történése szervezi. Tavasz van. Emlékezzünk vissza, az első versszakban ősz volt és este. Az ottani képek az elmúlás melankóliáját idézték, itt feléledést tapasztalunk. A vers hátterében a meghalás és újjászületés örök-mitikus körforgása, mint létélmény sejlik. Erre utalt a „körfolyás” fogalma a harmadik versszakban (itt is tanúi lehetünk a metaforikus-fogalmi jól szerkesztettségnek). A kompozíció folyamata szerint elhagytuk a természetet, beköltöztünk a lélekbe, majd annak szent lényegébe, és most eljutunk magához a teremtéshez – mintha egy szent, termékenységi rituálén venne részt az olvasó. Csicseregnek a madarak, harmattól nedves az ág, földszag van, kidugta szirmait a hóvirág, és az emberi arcot is „rózsapír” futja be. Majd utolsó gondolatként ezt halljuk: „A Terv bevált, a gép forog, és megfogant a Lét.” Engedtessék meg az értelmezőnek, hogy talán némileg önkényesen, bár nem indokolhatatlanul belelássa mindebbe az ősi rituális nászt, melynek lényege a ritmika, a zengés, a ringatózás, a révület, a teremtés őstörténésének utánzása, végső soron a mag megfoganása: az Élet nagy körforgásába való belépés.

A mitikus-archetipikus túlvilági utazás lélekdrámáját idézi

Az Elnémult szavak című vers értelmezése

Mi történik a költői én-nel, amikor a fent elemzett kifinomultan érzékeny, zavartalan, létre nyitott, szakrális-rituális, ritmikus-ringatózó, daloló, szépségesen filozofikus-elmélyült létélményt nem sikerül megélnie? Ha a csend nem termékeny sugallat, hanem fenyegetően fojtó-bénító elnémulás? Ha a lélek hangulata szorongó fenyegetettség, megalázottság, hiábavalóság, szenvedés? Ha a szent nem eltűnik, hanem átalakul mitikus árnyakká, ha a természeti képek az ember és az élet kiszolgáltatottságát idézik fel? Ha az én-nek nem képes gyönyörűséggel átadnia magát a végtelennek feloldódva saját lényegében, mert a lét nyomasztó súlyával, mint egy gigantikus lidérc, rátelepszik? Ha elnémultak a szavak, akkor valami elnémította őket. Mi volna hát az erő, mely visszafog, lefojt? – merül fel a kérdés az értelmezésre vállalkozóban, aki úgy látja, a használt képek jelképes karaktere épp azt jelzi, hogy megnyugtató választ sem a költő, sem más nem adhat, legfeljebb a homálylást festheti fel intellektuálisan élesebb ecsetvonásokkal.

A költő arról beszél, hogy néma. Ez egy paradoxon. Úgy tudom feloldani, hogy azt mondom: elnémult az a fajta dalolás, melyet az előző versben elemeztem, és mely többségében jellemzi Tornai Xéniát. Sem szabályos ritmikát, sem csengő rímeket nem hallunk, nincs szent ringatózás a lét végtelen tengerén: „jelentésüket vesztett, csupasz hangtestek” vannak csupán, ám ezek is a lefojtottságot erősítik. Hogy ebben a lélekállapotban mégis megszólal az én, azt tekintsük egyfajta bravúrnak, elszánt csakazértis-áttörésnek azon a lebénultságon, melyet egy rejtélyes hatalom életellenes mágiája, mint mérget olt belé. „Nyelvem kiszáradt őshüllővé merevedett / szám csend-üregében” – halljuk a folytatásban. Az őshüllő képe rendkívül szerteágazó asszociációkat enged. Megjelenik az élet egy ősibb, mára kihalt állapota, megjelenik a mitikus alvilág, megjelenik a tudattalan mélység tele ösztönenergiával, kollektív vagy egyéni elfojtásokkal. Az én váratlan olyan erők karmaiban érzi magát, melyekkel szemben racionálisan szemlélve eltörpül. (Hadd utaljak vissza az előző vers test-képéhez, ahol ugyanígy kicsinységet, bezártságot észlelt a lírai én, ám ott ez mégis harmóniához vezetett a végtelenbe szövöttség tudata révén, bár megjegyeztem, hogy más irány is lehetséges volna.) A létenergia teremteni, pusztítani egyaránt képes – e versben a lélekpusztítás rémeivel küzd az én.

Tekintve, hogy a szavak elnémultak, hogy valamiféle hatalmas és pusztítani képes ellenerőt sejthetünk, felmerülhet értelmezési módszertanként a pszichoanalitikus elmélet. A mélylélektan meglehetősen drámai képet rajzol az emberi lélekről: úgy látja, az élethez szervesen hozzátartozó hatalmas ösztönenergiákkal az én az ő kulturális, társadalmi, morális-jogi, egyszóval túlrendezett világában meglehetősen nehezen boldogul. Kénytelen őket adott esetben elnyomni, el is fojtani, a tudattalanba száműzni, ahol azonban nem szűnnek meg, inkább elsötétülnek, és különféle nehezen értelmezhető érzéseket szülnek, melyek nehezen értelmezhető képzetekhez és cselekvésekhez vezetnek. Mindazáltal egyebek mellett éppen a művészetet is olyan módszernek tekinti az elmélet, mely segít ezekkel a nehezen azonosítható és kiismerhető energiákkal megküzdeni, mégpedig oly módon, hogy álomszerű képzeleti világot teremt, melyben feloldhatóvá válik az elfojtás ereje, ezáltal időlegesen vagy véglegesen megszüntethető a belső én-harapdálás. A lírai én nyelve ebben a versélményben megmerevedett, ám az őshüllő, mint hasonlat, feléledt benne. A merevedés egyfajta mágia hatása: kővé válás, tetszhalottszerű lebénulás. Ha mágikus, akkor isteni-démoni erő hatása végső soron, ebből kifolyólag szinte kivédhetetlen. Lássuk tovább, hogyan nyitja fel az én azt a rést, melyen keresztül az elsötétült életenergia a tudatba áramolhat.

A költői én azt a módszertant használja, hogy hasonlatokat keres és talál lebénult lélekállapota kifejezésére, és miközben ezeket a hasonlatokat felleli, mitikus konnotációjú képek, történések is előhívódnak a tudattalan mélyeiből. A vershős, miközben önmagáért küszködik, a mitikus karakterű képek révén egy általános, ősi, emberi létdráma közepében találja magát. Önmagáért való művészi küzdelme a mitikus vagy álomszerű torz alakok és érzések ellenében – mivel feléleszti az archetipikus mítoszvilágot – általános szintre emelkedik. Amikor ezt olvasom, „Süket termeimben bolyongok céltalan”, eszembe villan a mitikus labirintus, melyben, ha nincs életmentő fonala az énnek, akkor vagy belehal a kiúttalanságba, vagy elpusztítja a mélység szörnye, vagy hőssé válik, de ez sem menti. Az egész vers erről a hosszas küzdelemről szól, mely egészen a legutolsó mondatokig hiábavalónak tűnik, tragikus véget sejtet. Vakságról, süketségről olvasunk, és ez ugyanaz a lefojtottsága az életnek, a világhoz való természetes és szükséges kapcsolódásnak, mint amilyen a némaság. Mintha egy ősi, kegyetlen testi büntetés áldozata lenne a lírai én: mintha nyelvét levágták, fülébe forró ólmot öntöttek, szemét kiszúrták volna.

„Mellem közepén hegyek gyökereznek. / Évmilliók kihűlt tűzhányóinak súlyát / hordozom. Aszkétalábaim elfáradtak, / de terheim letenni képtelen vagyok”. Remek sorok, szemléletes kép, élesen drámai állapot. Vizsgáljuk meg elemeire bontva:

A „hegyek” hatalmas elnyomó erőt jeleznek. Ha a mellen gyökereznek, akkor ez a népi lidérccel analóg pozíció, csak nála mérhetetlenül hatalmasabb. A méret utalhat arra, hogy nem személyes eredetű a hatalom, mellyel az én küzd. Ki növesztette oda? Milyen okból, céllal? Nem derül ki a versből. Az ágens ismeretlen, rejtélybe burkolózó, ha rákérdezünk mégis, akkor egy homályos mitikus-démonikus képzethez jutunk, mely az életenergia elsötétülése, bezárása nyomán keletkezett.

A „közép” számomra a szent középre utal, mely a teremtő hatalom helyszíne, megnyilvánulási lehetősége. A tény, hogy a hegy éppen oda nőtt, oda gyökerezett, azt jelzi, hogy „tudja”, ott lehet a leghatékonyabb a mell tájékán, a szív közelében. A szívet, az élet motorját akarja lebénítani, nem elégszik meg az érzékek kiiktatásával.

A „tűzhányó” a gigantikus erőforrás képe. Megjelenik az időtávlat egyéni szinten mérhetetlen tudata. Az ábrázolt képek azt sugallják, az én gyenge, az én eltörpül az ellenében felsorakozókhoz képest. Mégsem adja fel, állja a sarat, hordozza a lelki terhet. Ősi, mitikus képzet az is, hogy a főhős (az én) hozzá képest mérhetetlenül nagyobb fenyegető hatalmakkal találkozik, ám ha nem menekül el, végül mégis ő marad meg, a képekről kiderül, hogy csak képek, melyek végül elveszítik erejüket – kiderül, hogy a fenyegetés nem valós, csak képi és verbális, ha nem ijed meg a hős, csak időlegesen érhetik el lebénító hatásukat. A tűzhányó hosszú idő óta működésképtelen, kihűlt. Ez a frusztráltság és a fenyegetettség újabb kifejeződése. Talán éppen a hegyek temették be a tűzhányót. Ha e képekből lelki történést olvasunk ki, akkor azt mondhatjuk: érthető, hogy valamely erő betemette a kitörni akaró hatalmas energiákat, hiszen azok pusztítóak is lehetnek, ám ennek igen magas ára van, amit az én fizet fájdalomérzettel, rossz közérzettel, hiábavalónak, ámde végtelennek tűnő küszködéssel.

Az aszkétaság képzete az életenergiák, ösztönök természetes világba engedése helyett a szellem, az alkotás felé terelését jelenti. Szublimálásnak mondja a mélylélektan. Az aszkéta ezt szent ügyként éli meg, mert amit korlátoz és terel, az a teremtő hatalom, mely eredetileg mindent – testet, szellemet egyaránt – teremt, az aszkéta azonban a testi energiákat is a szellemiek felé tereli. A lírai én e versben fáradt aszkétának érzékeli önmagát, aki egy feloldhatatlan ellentmondást hordoz: letenné terheit, de nem képes erre. Itt ez puszta negativitásnak, értelmetlen szenvedésnek tűnik még, a vers végén azonban kiderül, hogy ez egy a világért is végzett lelki rituálé, szenvedéstörténet, melyet, ha végigcsinál az én, akkor nemcsak magát szabadítja meg a „világ salak”-jától.

Összegezve a vers első szakaszában kettős frusztrációt látunk. Egyrészt az életenergiák visszafogását, melyet egy ismeretlen hatalom végez, másrészt ennek a visszafogó hatalomnak, mint tehernek a letevésének lehetetlenségét.

Néhány mélyértelmű költői képet emelnék még ki, miközben jelzem, hogy e vers értelmezését szerintem az segíti a leginkább, ha mitikus túlvilágjárásként értelmezzük, hasonlóan a Tibeti Halottaskönyvhöz, felhasználva a nyugati, jungiánus értelmezést, mely szerint a lélek túlvilági utazása valójában a kollektív és személyes tudattalan birodalmán való átjutást jelent, melynek célja, hogy az én a lélek archetipikus energiáival találkozzon, köztük olyanokkal is, amelyek elnyomottak, elfojtottak, emiatt eltorzultak és látszólag veszélyt jelentenek az én-re. Egy efféle utazás jungiánus célja az, hogy az én integrálja árnyékait, elfogadja őket, mint énjének nem kívánt, de szerves részeit, továbbá találkozzon a kultúra által háttérbe szorított, alulértékelt, kollektív energiatartalmakkal, archetípusokkal, elfogadja ezek létét is, mégis megmaradjon épnek, sőt, növelje stabilitását e találkozások után. Hogy mennyire nem magától értetődő a lelki épség megőrzése, azt a következő sorokkal szemlélteti a vers: „A mezítlen papírlap fehér lilioma néma / sikollyal menekül tintám gyalázata elől”. Mezítelenség, liliom, sikoly, gyalázat – összerakható lenne a szavakból egy szeretkezés is, mely azonban gyalázatot hordoz. Mintha az írás akarná megerőszakolni a lelket. A menekülés képe-tette felveti a kérdést, valójában ki menekül és mi elől? Több válaszkísérlet is adódhatna az eddigiek alapján. A legadekvátabb értelmezés szerintem az, hogy az írás által történő tudattalan tartalmak felélesztése elől menekül a szűzies-gyermeki én. Úgy érzi – joggal –, hogy a saját és a kollektív tudattalanból feltörő rémek és negatív érzések beszennyezik tiszta lelkét, miként a tinta a tiszta papírlapot. A beszéd kiáradása a tinta kiáradásával analóg. És ebből a felhasznált szavak jelentései alapján egy férfiúi kiáradásra is asszociálhatunk. Mely elől az én, mint nőiség, mint fehér, szűzies liliom, menekül. Egy elfojtott szexuális bűn szavak mögött rejtőzködő hatása adja az elemzett-értelmezett kép felkavaró erejét. Ez az értelmezés, bármennyire elrugaszkodottnak tűnik, teljes mértékben beleillik a mitikus gyökerű jungiánus, pszichoanalitikus karakterű értelmezésbe.

„A felmagasztosult beavatás égi / kegyelmére vár. / Nem akar megalázva beszennyeződni”. A lélektani túlvilági utazás, a rémképekkel való találkozás és a lelki szenvedés túlélésének ez a mondat ad esélyt. Ugyanis a kísértés az, hogy az én a feltoluló képeket, és az általuk okozott szenvedéseket valóságosnak fogadja el, illetve úgy tekint magára, mint aki egyedül van a túlerővel szemben, úgy tekint utazására, mintha nem lenne vége, mintha nem lenne sehol ajtó a kilépéshez. A felmagasztosulás, az égi beavatás, a kegyelem fogalmai, valamint a szilárd akarat, mely a beszennyeződésnek ellenáll az, amit az utazónak utazása során mindvégig meg kell őriznie lelkében ahhoz, hogy ne szedjék szét a saját és a kollektív emberi világ démonai. Állapotát a passzív, kifelé tehetetlen várakozás és eltűrés jellemzi. A kegyelem fogalmát, jelenségét, ha komolyan veszem, akkor a halálos ítélet versus megkegyelmezés drámájában értelmezem. A kegyelem ugyanis eredetileg a halálos ítélet alóli felmentést jelent a bűnös én számára. Mi lehet itt a bűn, illetve mi lehet az a kollektív emberi bűnösség, amit magára vesz? Ez döntő kérdés ugyan, de a versből nem látom a választ rá. Ebből arra következtetek, hogy a hangsúly nem a konkrét bűnökön van, hanem az általuk keltett bűnérzeten, mely valóban a lélek fojtogatójává válhat. Hogy itt a személyes bűnérzetnél messze tágabb kérdéskör lendült játékba, azt a következő képpel tudom alátámasztani: „és minden / pillanat engem feszít a megváltó keresztre”.

Hosszan tudnám elemezgetni, értelmezgetni, különböző asszociációs lehetőségeket mérlegelve a rendkívül érzékletes, mitikus hátterű, álomszerű lélekeseményeket. Ehelyett álljon itt egy szűkszavú összefoglaló a további történésekről: A belső hangok, neszek iszonyatosan felerősödnek. „Az ítéletnap harsonáinak rivalló orkánja / dübörög dobhártyáimon.” Megtépázzák az én döntéshozó központját, aki passzívan tűri hányattatását: csapódik „érckehely belsejének”. A szavak virágai letörve. Lenyűgözöttség, lebénultság, ketrecbe, cellába zártság, a szabadság és az erő hiánya jellemez. Őrület kísért: „képek őrült kavalkádja”, mely az ént romba döntéssel fenyegeti, az alvilági rétegeket feléleszti, és minden ellenállás dacára felnyomja a tudat felszínére. Féregről és kísértetről esik szó. Káosz, ellentétek egyidejű jelenléte jellemez: ébren álmodik, alvás közben nyitott a lírai én szeme. Lelki értelemben szakadék fölött táncol: veszélyben érzi magát saját tudat alatti világa felől, félő, el is nyelődik. Egy lehetséges, de meg nem élt sorsút-szál köszön be nagy energiákkal követelvén jogát a létezéshez: „vándormutatványosok”, „kötéltáncosok” cirkuszi világa: a porond. Melyet olyan közönség néz, melyben az érzelmek gátjai felszakadnak. „Zokogó társaság retinába égett negatívja / lebeg”. Megragadja az ősrobbanás, hisz maga robbanna, de nem tud, mert valamiféle mágikus fátyol kordában tartja. Mérgezettség, „záptojásszag”, „üresség”, „rothadó lélek” érzései kísértik – a felvillant, de el nem ért beteljesedés érzelmei.

A vers utolsó öt sorát érdemes töretlenül idézni. Ezekben a sorokban az én értelmet ad az eddigieknek: leszögezi szilárd hitét abban, hogy a némaság egyszer feloldódik, és ennek épp az az ára, amit itt képzeletben, érzésben, költői módon ábrázolt: a megélt és kifejezett szenvedés mindazért, ami a lelket egyéni és kollektív bűnök terheként nyomja és fojtja. A „világ salakjá”-tól való megtisztulás a költői én számára és bárki számára elsődleges fontosságú. Ennek a szent-gyógyító feladatnak a mágikus-rituális körébe lép be e vers, általa a szerző, Tornai Xénia, és mindenki más is, aki e verssel elmélyülten foglalkozik.

„De eljön még a perc, midőn lepecsételt
ajkaim ismét felfakadnak, és vércseppjein
felsírnak majd a túlhordott igék.
Ám előbb a világ salakját kell fogaim
közül kitermelni végre.”