Próza

szeptember 1st, 2026 |

Hoicu történetei Maszugi mester előadásában (Erumu-ha művéből magyarul kihámozta Sziluko Ishuka*)

(*Szili István)

Hoicu felettébb kedvelte a misztikumot.

Miután ezt a tényt leszögeztük, tüstént fel kell tennünk a kérdést: vajon miért? Miféle nyomós oka volt rá? Sőt, ha jobban belegondolunk, még egy sor másféle természetű kérdést is fel kell tennünk. Persze, a kérdések feltevése is egészen sokfelé irányul, vagyis nem csak Hoicut kell (vagy kéne) megkérdeznünk, hanem például Homuroko szant is. Akik képesek rá, hogy mindezt még alaposabban végiggondolják, további kérdeznivalókat is megláthatnak, már itt a történet elején is, amikor még csak annyit árultunk el, hogy Hoicu felettébb kedvelte a misztikumot. No meg azt, hogy ez a tény nagyon sok kérdést vet fel. De a kérdések megértése azt is indokolja, hogy ne kapkodjuk el a dolgokat, hiszen annyi sok mindent kell még tisztáznunk. Ezért hát próbáljunk felülkerekedni a nyelvünk alá toluló kérdéseken, és hagyjunk mindent sorjában előtárulni, méghozzá úgy, ahogy azt a történet legjobb ismerője, a tisztes-szakállú Maszugi mester elmeséli.

Mindenekelőtt ismerkedjünk meg Hoicuval, aki a misztikum kedvelésén kívül egész sor másféle jellemvonással is rendelkezett. Például azzal, hogy magányosan élő, középkorú férfi volt, kilenc-tizedrészt tar fejjel, amit nem annyira az eltelt idő, mint inkább Hoicu éles borotvája idézett elő. Igaz, maradékul meghagyott hajában – ami Hoicu koponyáját kétoldalt övezte – már előtünedeztek az ősz hajszálak is, sőt olykor incselkedően lengedeztek a délnyugati tengeri szélben, de ezek nem zavarták, ezért gyakori hajborotválásai közben sem törekedett arra, hogy eltüntesse őket.

– A tiszta hó méltán díszíti a Shikuro-yuki hegyet – mondogatta elmésen ilyenkor.

Természetesen e jelek révén Hoicu már korosnak látszott, legalább is Toszibasi szemében, aki bármi másnak szerette volna Hoicut látni, mintsem öregnek. Ez teljesen érthető, mert Toszibasi egykor kurtizán volt, férfiak és nők közeli kapcsolatának alapos tudója és ragyogó karbantartója* (*A fordító megjegyzése: az eredeti szövegben nem a ’karbantartó’ kifejezés szerepel, de a tényleges szó magyarra másként aligha fordítható, ugyanis nálunk e tevékenységnek nincs körülírás nélküli, ám erőteljes szalonképes megnevezése.)

Toszibasi egyébként még szívesen fenntartotta volna kurtizánságát, de minden korábbi támogatója elhalt a Nagy Koreai Macskavész idején, és ő is csak úgy menekült meg, hogy összekuporgatott vagyonkáját a macskakarmolás elleni védekezésre, ezáltal élete gyenge lángjának megóvására fordította. Máskülönben Hoicu még nem volt öreg, és ha patakot kényszerült magából útjára engedni, mindig büszke volt rá, hogy az bőséges árvízi forrásként tör belőle elő. (Ami a szakavatott Toszibasi szemében más nélkülözhetetlen képességek meglétére is utalt.) Hoicu bizalmasainak néha meg is mutatta, hogyan és miként történik mindez, de a történet szempontjából ez most mellékes. Mégis, az a tény, hogy Hoicu, középkorú létére esetenként már korosnak látszott, bizonyos szempontból mégsem hagyható figyelmen kívül. A továbbiakban, ha az olvasó türelme nem fogy el az eseménytelenség követésében, bizonyára fény derül erre az akár titokzatosnak látszó rejtélyre is.

Nos, hősünk a lehető legelmésebben cselekedett, amikor Toszibasi gyakori közeledései ellenére (vagy talán következtében) végül is a magányos életet választotta. Amit az igazsághoz való közeljutás érdekében akár remeteségnek is nevezhetnénk.

Igen, Hoicu remete volt, ha nem is szentéletű, mint ahogyan azt általában az emberek a remetékről tudni vélik. Ő a remeteségnek a kellemesebb változatát választotta: elkülönült az őt zavaró körülményektől, de alkalmasint közel engedte magához a számára kívánatosakat. Így például bambuszpoharacskáját is szívesebben látta szakéval megtöltve, mintsem a veszélyes kiszáradásnak kitéve, amely állapot megrepeszthette a bambusz kérgét, és az ilyen pohárból a szake úgy eltűnt egy pillanat alatt, mint az ártatlanság hamva a megesett lány arcáról. Hoicu pohara nem is száradt ki soha, hála az őt gyakran meglátogató Iszikuszinak, a szake-főzés (és ivás) nagymesterének.

Hoicu egyébként már abban az időben is, amikor éveinek sorát még harminc ujjánál is kevesebben tudta megszámolni, jobbára nem tartozott senkihez és semmihez. Az emberek akár csókafiókának is nevezhették*, az ellen sem tiltakozott volna, mert szüleit nem ismerte. (*A fordító megjegyzése: Hoicu kakukkfiókát jelent, de nem túl gyakori férfi személynév is.)

Olyannyira nem, hogy még a nevét is a halászoktól kapta, akik az áramlatban sodródó csónakban találtak rá csecsemőként, ahol torka szakadtából ordított, mert már nagyon éhes volt. A halászfalu vészmadara, Minekiszo-mama azt állítva, hogy bajt fog hozni a rátalálókra, sőt az egész közösségre, azonnal vissza akarta vitetni a csónakot az áramlatba, természetesen a gyerekkel együtt. Az egyik fiatal anya azonban, aki éppen elvesztette a saját gyermekét, gyorsan befogadta, és megszoptatta. Amikor azonban a gyermek cseperedni kezdett, akadt egy-két Minekiszo-féle jóakaró, aki tudtára adta származása bizonytalan körülményeit, és azt is, hogy az ilyesféle „lelenc” nem kívánatos a tisztességes halászcsaládok körében. Így aztán Hoicu magányos maradt, félt az emberektől, még a jobbaktól is, mert azt gondolta, előbb-utóbb számon kérik tőle származását.

Hoicu tehát nem csak remete, de árva is volt, olyan árva, aki nem tudta, mikor is jutott árvaságra. Később azonban, felnőtté válása kezdetén az is felmerült benne, hogy valójában ő nem is árva, hanem egy kitett gyermek, ami persze bizonyos értelemben még az árvaságnál is rosszabb társadalmi helyzetet jelentett számára. Nem is igen feszegette ezt a kérdést, különösen, ha mások sem feszegették. Így tehát Hoicu azt sem tudta pontosan, hogy hány éves. Igaz, a halászok közül ezt még jó néhányan nem tudták, bár ezek csak azért, mert nem tudtak számolni.

A Hoicu-körüli rejtélyben volt azonban más is. Mégpedig az, hogy a cseperedő gyermekről hamarosan kiderült, hogy „rostával meri a tengerbe a vizet”. Legalább is sokaknak úgy tűnt. Ez pedig egyedül abban nyilvánult meg, hogy vadállathoz hasonlóan szüntelenül éhes volt. Ha ehető dolgot talált vagy látott, állatként vetette rá magát, és amúgy nyersen, véresen, vagy nyálkásan befalta az egészet. Egészen addig, amíg egyszer egy partra kivetett medúzát talált szétmarcangolni, ami annyira megcsalánozta a száját és az arcát, hogy már-már bele akarták tekerni egy gyékénytakaróba, hogy kivigyék a nyílt tengerre, ahonnan a faluba került. Hiretudo-mama azonban tett még egy próbát, nem is annyira a gyermek megmentése érdekében, mint inkább saját gyógyító képességei megerősítéseként. A part menti sziklákon termő sava-hanju nevű növény (Isogaster acidosum L. – szerk. megjegyzése) terméséből érlelt ecettel bedörzsölte a megsebzett felületeket, a gyermek szájüregébe pedig a saját szájából nádszálon juttatta be a kísérleti elixírt. És láss csodát! Hoicu jobban lett, sőt hamarosan meggyógyult. És nem csak a medúza csípésétől, de elmebéli betegségéből is, mert egy csapásra felhagyott a zabálva evéssel, sőt ettől kezdve vonakodott bármit is megkóstolni, amíg azt mások előtte meg nem cselekedték. A teljes igazsághoz még az is hozzátartozik (és sietünk is leszögezni, hogy itt most mindig a teljes igazságról esik szó), hogy Hoicu „elmebetegsége” idején sokkal inkább az „utca”* gyermeke volt, mint a halászcsaládé. (*Ezekben a japán halászfalvakban régen nem ismerték az utcát, hiszen még igazi házak sem voltak. A kunyhók közötti közterületet nevezzük itt kényszerűségből utcának.)

Akik maguk is csak ritkán ehettek, így hát érthető módon nem táplálták túl lelencüket. Nem csoda hát, hogy Hoicu gyakran kóbor kutyákkal volt kénytelen osztozni a neki szánt, vagy megszerzett falatokon. Ezért a kezét és arcát kutyaharapások tarkították, és ő is harapóssá-morgóssá vált, nagy félelmére a többi, szerencsésebb körülmények között nevelkedő gyermeknek. Voltak olyanok is, akik azt rebesgették, hogy Hoicu igazából egy cápa gyereke, akinek csak az anyja volt ember, és akit egy cápa-démon ejtett teherbe gyöngyhalászat közben. Ezért, emiatt tették csónakba gyermeküket a „szülők”, és bízták a sorsát a véletlenre. (Lehet, hogy ez a vélekedés nem is volt alaptalan, hiszen a halászok szájhagyománya szerint a cápák császára, Fuka-Komocsi úgy százévenként emberasszonyt rabol és ejt teherbe. A lehetséges utódokról azonban semmit sem tudtak.) Voltak, akik megesküdtek, hogy tudják is az anya kilétét, de a nevét véletlenül sem árulták el soha, mert a sógun a hamisan rágalmazókat – nagyon helyesen – rendszerint olajban főzette meg. Mások meg azt feszegették, hogy Hoicu szülei dúsgazdag kereskedők lehetnek, akik belátták, hogy a gyermek beteg, és rövid úton megszabadultak tőle. Beteg volt-e, vagy sem, csak annyi bizonyos, hogy folyton éhezett. Ez mindaddig tartott, amíg végre maga is halásszá nem vált, és gondoskodni tudott saját magáról.

Ahogy már utaltam rá, a történet biztos fonala a homályba vész, szemben azokkal az eseményekkel, amelyek Hoicuval azután történtek, hogy sok küzdelmes év múltán végre felnőtté vált. Ez pedig úgy derült ki a faluközösség számára, hogy Hoicu egy szép napon beédesgette a csónakjába a félárva és nincstelen leányzót, Picimuco-t, és a parttól jócskán eltávolodva megkérdezte tőle, volna-e kedve egyet vitorlázni. És, hogy Picimuco-ban az érdeklődést eredményesebben ébresztgesse, mindjárt meg is mutatta az égre meredő árbócot, amire a vitorlát fel lehetne húzni. Picimuco kötélnek állt, annál is inkább, mert már egy öregebb árbócot is látott, de az folyton elgörbült, ahogy erősebb szelek kezdtek fújni. Hoicu árbóca viszont nem, az még egy tájfunt is vidáman kiállott volna. A letyefetyi Picimuco persze egyszeriben elújságolta, hogy milyen jót vitorlázott Hoicuval, mire a többi szélfogó lány is egyre-másra ajánlkozott egy kis vitorlázásra. Hoicu nem tudta, mit is cselekszik valójában, csak annyit értett meg az egészből, hogy sanyarú életében eddig ez a legjobb, leghasznosabb dolog. A lányokra azonban egyszeriben féltékenykedni kezdtek az ifjak, el is akarták verni Hoicut, hogy elvegyék a kedvét, de a szép számú özvegy, akinek a tenger elrabolta a férjét, úgy gondolta, hogy a korábban megszerzett tengerészgyakorlatot fel lehetne újítani Hoicuval, aki e téren teljesen fáradhatatlannak és készségesnek bizonyult. Így aztán Hoicu hamarosan az özvegyasszonyok védelmét élvezve sérthetetlennek bizonyult. Úgyannyira, hogy amikor valakivel kievezett a nyílt tenger irányába, elismerően vették tudomásul az emberek, kinek is segít éppen a vitorlázási ismeretek felidézésében.

Szép és példás egyetértésben zajlott a dolog mindaddig, amíg Toszibasi (a későbbi ex-kurtizán) elő nem került. Nem tudni, városi létére honnan vette hírét Hoicu áldásos tevékenységének, mivel errefelé senki sem ismerte, így hát addigi létezését nem is jegyezte fel senki. Annál inkább azt a körülményt, amit a Hoicuval történt első találkozás után kezdeményezett. Eszerint a nehéz életű ifjú, aki a friss szelekkel történő vitorlázást már jól kitapasztalta, de a szélcsendet, vagy az orkánt még nem, szakértő gondoskodásra és tanításra szorul. Más szóval a félig-állat életmódból át kell térnie az emberire, amelynek megtanítására egyes egyedül ő képes. Ezért megtiltja, hogy bárki más is elcsábítsa Hoicut, legyen bár vitorlázás a fedőneve annak a dolognak, ami egy felnőtt férfi és nő között nap mint nap megeshet. Hoicu eleinte örült a kurtizánnak, aki olyan finomságokra tanítgatta, melyekre a halászleányok és anyáik álmukban sem voltak képesek. Mert amit ők cselekedtek, azt akár a kutyák is megcselekedték. Amit viszont Toszibasi tudott, már nagyon messzire vezetett ebből az egyszerű, halszagú világból. Először is a kurtizán elővette a samiszent, és lágy dallamokkal készítette fel Hoicu lelkét a másik lélekkel való találkozásra. Mind ez nagyon tetszett Hoicunak, úgy érezte, ő mindig is így szerette volna, dacára, hogy a végén a testek is találkoztak, és ez minden esetben továbbra is csak olyan volt, mint a kutyáké. Észrevételét meg is mondta a kurtizánnak, aki nagyon meglepődött. No, nem a kritikán, hanem azon, hogy Hoicu ilyen gyorsan eljutott erre a magasabb igényességi szintre. Toszibasi belátta, hogy Hoicunál megérett az idő a minőségi változtatásra.

Eközben a Hoicut elveszítő fiatal leányok, még inkább az özvegyek nem akartak beletörődni az őket ért veszteségbe. Kezdték a kurtizánt mindenfélével gyanúsítani, így többek között azzal is, hogy láthatatlan selyemszállal megkötözte Hoicu lelkét, szemébe vakság-port hintett, fülét betömte méhviasszal, és főleg azzal, hogy olyan ételekkel etette meg, amelyek kizárólag az ő illatára tették Hoicu orrát érzékennyé. Mi tagadás, ebben lehetett valami, mert az utóbbi időben Hoicu befogta az orrát, ha egy közönséges halásznő a közelébe merészkedett. A helyzet úgy elmérgesedett, hogy már nyílt fenyegetések is elhangzottak, és nem csak a nők részéről, hanem a fiatal férfiakéról is, akik elérkezettnek látták az időt, hogy Hoicun bosszút álljanak.

Ekkoriban történt, hogy a környékre érkezett Muritudo úrnő, a sógun testvérhúga, népes kíséretével, és ahogyan szokásban volt, magához kérette a falu asszonyait, hogy azok kipanaszkodhassák nála magukat. Ami azt illeti, a panasznap lehetősége nagyon is népszerű volt, mivel sok asszony szenvedett az ura közömbösségétől, ritkábban pedig túlzottan rámenős természetétől. Az ilyen hírben lévőket Muritudó asszony egyenként magához hívatta, és teljesen bizonyos, hogy azok ezt követően hosszú ideig semmilyen késztetést sem éreztek. Hogy mi történt velük ilyenkor, azt magukba zárkózva halálukig titokként kezelték. A mostani panasznapon természetesen az úrnő fülébe jutott Hoicu és Toszibasi kurtizán esete is. Mondanunk sem kell, hogy a tájékoztatás nem tőlük származott. A kurtizán minden esetre résen volt: Hoicuval olyan főzeteket itatott, amitől egy időre majd, hogy elolvadt az árbóca. Ezen aztán Muritudó úrnő eléggé elcsodálkozott, miután Hoicut magához kérette.

– Te lennél az, akit a falu özvegyei annyira hiányolnak? Te lennél az, aki egy tapasztalt kurtizánt is az ujjad közé csavartál?

Hoicu nem válaszolt ezekre a kérdésekre, mert maga sem tudta, mit történt vele, mivel a kurtizán a titokba nem avatta be. Egy biztos: nagyon megrettent a történtektől, és még inkább attól, hogy az úrnő emiatt bosszút áll rajta. Az úrnő azonban nagyon tapasztalt hölgy volt, és élt a gyanúval, hogy Hoicu bajának gyökerét a kurtizánnál találhatja meg. Ezért aztán már haza sem engedte Hoicut, hanem tudtára adta, hogy mostantól mindenhova vele kell mennie, és nyomban kinevezte az éjjeliedények első őrévé. Ez a bizalmas tisztség azt jelentette, hogy az éjszaka első felében Hoicu adhatta az úrnő rendelkezésére az éjjeliedényt, miután azt átvizsgálta, hogy nem tett-e bele valaki skorpiót vagy kígyót, mint az bizony még mindig szokásban volt, ha valakik valakitől olcsón kívántak megszabadulni. Hogy az úrnő teljesen biztos lehessen a dolgában, az őr köteles volt a kezét mindvégig az edényben tartani, amíg az úrnő a szükségét végezte. Függetlenül a szükség méretétől. Ezt a feladatot egyébként rendszerint eunuchokra bízták, és a hamiskás megítélés szerint Hoicu most eunuchként is viselkedett. Egy ideig! Mit volt mit tenni, Hoicu köszönés nélkül megvált Toszibasitól és Muritudo úrnő szolgálatába állott.

ㅤ☯︎

Élt egyszer a nyáreleji vad esőiről és téli nagy havazásairól híres Moshimoshi tartományban lévő Kometugi szigeten két gyöngyhalász. Pontosabban csak az egyikük gyakorolta ténylegesen a mesterséget, méghozzá a hagyományokhoz híven az asszony. Ismeretlen, vagy talán kínai származása miatt Kerekincsünek hívták, és már régóta együtt élt az emberével, aki a csónakból vigyázott a tengerfenéken tevékenykedő asszonyára. Ő volt Tutyimoto, a jámbor csónakos, akinek olykor még a tej is megaludt volna a szájában, ha a szigeten lett volna tej. Meggazdagodni sehogy sem tudtak (ugyan melyik gyöngyhalász-család is gazdagodott meg!), de megéltek valahogy, mert a szigetet tulajdonló kegyúr jóvoltából ezt-azt, főleg zöldségeket és kevéske rizst termeszthettek, a tengeren pedig annyi halat fogtak, amennyit csak sikerült. A megszerzett gyöngyöket az utolsó darabig a kegyúrnak adták, aki a legszebbeket kiválogatta, a többit visszaadta nekik saját értékesítésre. Télen, amikor az említett nagy havak lehullottak, együtt vacogtak bambuszkunyhójukban, mert fűteni csak a rizsszalmával lehetett. Hidegtől elgémberedett ujjakkal lyukasztgatták és fűzték a gyöngyöket hosszú-hosszú füzérekbe. Ezeket tavasszal értékesítették, amikor a viharok múltán már kievezhettek a Nagy Szigetre. Keserves munka volt a lyukasztás és gyöngyfűzés, szemrontó, hátgerinc-görnyesztő. Akadt olyan év is, amikor a kegyúr mohósága miatt csak kevéske gyöngyük maradt, így a pénzük is kevés volt, és még a tea is elfogyott. Ilyenkor a sziget vad növényeit fogyasztották, kettő-három is akadt, aminek leveléből vagy virágából teát lehetett főzni. Azt azonban még ők sem tudták, hogy az általuk legjobban kedvelt musiszagu nevű növény (tudományos nevén Vulvodora primissima Kobayashi) főzetét az ősi időkben misztikus varázslatoknál használták. Olyannyira, hogy a növény mindenfelé kipusztult már, kivéve itt a szigeten, amiről viszont Kerekincsü és Tutyimoto kivételével nem tudott senki. De hiába ismerték és fogyasztották a musiszagu főzetét (aminek, meg kell hagyni, eléggé különleges, majdhogynem erotikus illata volt), ha nem tudtak sem a varázslatról, sem a varázsigékről, sem a musiszagu régi nagy híréről.

Történt aztán egyszer, még az előző Fekete Föld Évét (Jikoku) háromszor kilenc csillagjegy fordulóval megelőzően, miután a tenger végre felmelegedett, Kerekincsü megkezdhette a kagylógyűjtést. Jó sok éve történt tehát mindez, ami azt is jelenti, hogy a két ember még fiatal éveiben járt, és gyakran tértek haza gazdag zsákmánnyal. Mint előrelátó gyöngyhalászok, akiket kegy-uruk szigorúan felügyelt, évről évre váltogatták a halászó helyeket, hiszen a valamire való gyöngyök növekedéséhez hosszú időre van szükség. Így kerültek ekkortájt a sziget nyílt óceánnal határos sarkába, ahol az erős áramlat miatt a halászat az átlagosnál is veszélyesebbnek bizonyult, és emiatt azt nem szívesen keresték fel. Most azonban a kegyúr egyenesen parancsba adta, hogy a kellemetlen partszakaszt kell választaniuk, mert az áramló víz nagyobb eséllyel visz egy apró homokszemcsét a kagyló testébe, ami erre föl köztudottan megsebződik, a kínlódó seb helyén pedig gyöngy terem. Természetesen ezt minden gyöngyhalász tudta, de azt is, hogy akit az áramlat elszakít, az soha többé nem ér el már semmilyen partot, legfeljebb valahol a mélységes, sötét tenger fenekét. Nem csoda hát, ha Kerekincsü nem lelkesedett az ötletért.

Jól felkészültek hát a feladatra. Tutyimoto új és hosszú kötelet vásárolt, amit duplán tekert Kerekincsü derekára, és a csónakhoz is odakötözte a végét, ha netán az áramlat Kerekincsüvel együtt kiszakítaná a kezéből. Attól nem tartott, hogy a felesége vízbe fullad, hiszen olyan sokáig bírta a víz alatt, mint senki más. A cápáktól viszont tartott, hiszen az óceán felé eső területen gyakran vadászgattak halrajokra, és, ha a körülmények úgy hozták, hát gyöngyhalászokra is. Ezért a csónak belső oldalán mindig kéznél tartott egy bálnaszigonyt, amit még bálnavadász apja hagyott rá, hátha a gyöngyhalászatot felcseréli végre a sokkal férfiasabb bálnavadászatra. Abban, hogy ez mégsem történt meg, nagy szerepet játszott a bálnák megfogyatkozása, ezáltal a bálnavadász mesterség egyre nehezebbé válása.

Kerekincsü és Tutyimoto már negyedik napja folytatták óvatos halászatukat a rosszhírű foknál. Eddig semmilyen nyugtalanító vagy veszélyes esemény nem történt velük. Igaz, Kerekincsü egyszer túl közel merészkedett egy hatalmas murénához, amit nem vett észre, de a felkavarodó vízben az nem Kerekincsü karját, csak a kókuszrost-zsákját kapta el, ami már tele volt kagylókkal. Akkorát roppantak a kagylók, hogy még a csónakban figyelő Tutyimoto is meghallotta. A zsák persze odaveszett, és még jó, hogy csak az.

Ezen a negyedik napon azonban olyasvalami történt, amit emberi ésszel sem elképzelni, sem megérteni nem lehet. Sietek előre jelezni, hogy senki sem halt meg, de ami akkor történt, az mindkettőjük hátralévő életét a halálukig meghatározta. Elmesélhetném akár röviden és gyorsan is, hogy mi volt az, de akkor nem szentelnétek neki kellő figyelmet, talán kételkednétek is a szavamban, esetleg kitalálásnak minősítenétek. Pedig Hoicu igaz története is éppen ebben az eseményben gyökerezik, ezért hát jól figyeljetek, hogy mostantól mit mesélek!

Kerekincsü és Tutyimoto, mint minden fiatal házas, egyre kíváncsibban várta, hogy Kerekincsü hasából mikor ad jelet egy új jövevény, kettejük nem ritka szeretkezésének hőn áhított gyümölcse. Várták, várták, már több éve várták, de az csak nem akart bejelentkezni. Olyannyira, hogy végtére is úgy határoztak, tanácsot kérnek Kutakodo anyótól. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki sem. Az anyó a falun kívül egy part menti kunyhóban élt, ahonnan gyorsan kimenekülhetett, ha netán a cunami nagy hulláma közeledett. Ilyenkor egy lépcsőn felrohant a magas partra és szomorúan nézte végig a falu pusztulását, melynek lakói csak nem hallgattak rá, és mindig visszatelepedtek a veszélyes övezetbe.

Kutakodo a gyakorlati módszerek híve volt, vagyis a szemrevételezésé és a vizsgálatoké. Először Kerekincsüt vette alaposan szemügyre. Zavar nélkül bepislantott az asszony két lába közé, meg is szagolta, piszkos ujjait pedig a résbe dugta. Kerekincsü pironkodott volna, de a fejére borított szukato (alsószoknya) miatt ez nem látszott. Most még jól megpökdöste a rés felső, dús és koromfekete gyepekkel benőtt táját, két ujjával meg is csippentette a közte lévőt, és kijelentette, hogy itt minden rendben van. Tutyimoto mind ezt látva legszívesebben kereket oldott volna, de már nem lehetett, mert Kutakodo anyó elkapta a szerszámánál fogva és hanyattfekvésre késztette. Láthatóan óriási gyakorlata volt már ebben. Tutyimoto csak egyféleképpen tudott reagálni az egészre: úgy, hogy férfiatlanul reagált. Persze az anyó jól ismerte már az ilyesfajta hozzáállást, és azt is tudta, hogy Kerekincsü nélkül nem boldogul, lévén már abban a korban, amikor egy dolog kivételével bármi eszébe juthat a férfiembernek egy magához hasonló nőről. És most éppen erre az egyetlen kivételre lett volna szükség. Kerekincsü tehát ébresztgetni kezdte Tutyimoto szerelmi készségét, ami, ha nehezen is, de végül is kötélnek állt. Ami azonban ezután történt, arra sem Kerekincsü, sem Tutyimoto nem szívesen emlékezett vissza. Az öregasszony ugyanis váratlanul fogatlan szájába kapta Tutyimoto szerszámát, és a szárát ráncigálva addig el sem eresztette, amíg az a magját ki nem öklendezte. Kutakodo csak erre várt. Leterített a földre egy megszárított, kisimított kerek lótuszlevelet és pontosan a kellős közepébe köpte a Tutyimoto magjával összekeveredett nyálát. Hatalmas, majd az egész levelet beterítő barnássárga pacni terült szét egyszeriben, és olyan bűzt árasztott, amilyet még egyikük sem érzett. Az öregasszony arcán ráncterelő gondolatok játszottak végig, hümmögött-dörmögött magában, majd kijelentette, hogy sejti már, mi a baj.

A baj pedig az volt, hogy Tutyimotonak úgy látszik, most ürült csak ki először a magja. Úgy, a maga teljességében, mert amit eddig tapasztalt, az a kevéske csak az út kitaposására szolgált. Most már csak az volt a kérdés, hogy miért. Az öregasszony két markába kapta a gyáván meghunyászkodni készülő szerszámot, és a kiürülés gátját kereste. Egy kemény csomó formájában csakhamar meg is találta, olyannyira, hogy még Kerekincsü kezét is rátette, ő is érezze.

– Ezen lehet segíteni, de akkor holdtöltétől holdtöltéig nem mehettek a tengerre, de még a közelébe sem!

Nehéz tilalom ez egy halászembernek. Kutakodo ezért szépen hazaküldte őket, hogy gondolkodjanak, töprengjenek, és ha elhatározásra jutottak, csak akkor térjenek vissza. A vizsgálatért egyébként egy jó minőségű gyöngyöt kért, méghozzá feketét. Talán mondanom sem kell, hogy a kegyúr beavatása nélkül.

A házaspár tehát gondolatoktól gyötörve hazatért és majd egy hétig alig szólt egymáshoz. Miközben majd szétvetette őket a belső feszültség. Végül egymásra néztek, és úgy döntöttek, hogy majd a halászati idény befejezése után keresik fel Kutakodo-anyót.

Ebben megnyugodva kezdték el annál a bizonyos veszélyes saroknál a gyöngyhalászatot, egészen a negyedik napig.

Ami látszólag ugyan úgy kezdődött, akár a többi. Csak gyenge szél fújt, a hullámok szokásos méretűek voltak, a víz átlátszó maradt, nem volt sem hideg, sem meleg. Az áramlás is a szokásos erővel sodorta a csónakot. Tutyimoto egy kicsit minden nap tovább haladt a part mentén, hogy újabb és újabb területeket fésülhessenek át. Végre megállapodott, kidobta mindkét horgonyát, amelyek kellő erővel tartották a csónakot az áramlatban. Felkészítette Kerekincsüt is a halászatra, aki meztelenre vetkőzött, majd a derekára erősítette a dupla kötelet úgy, hogy abból ne csúszhasson ki, és ne is szorítsa. Ezután egy ágyékkendőt csavart a lába közé, mert Kerekincsü csiklandós volt, és már megesett, hogy a kisebb halak játszadozni kezdtek, csipkelődtek dús szőrzetével. Amikor ezzel elkészült, a derekát övező kötélre akasztotta a kókuszrostból szőtt nagyszájú zsákot, magához ölelte az ugyancsak zsákba helyezett gömbölyű súlykövet, és belebámulva a vízbe, a mélységbe vetette magát. Tutyimotó, mint szokta, most is erősen figyelte, bár nem láthatta mindig jól, mert a fenéken meredező sziklák közé behatoló asszonyt a rajtuk lévő moszatok teljesen eltakarták. Ilyenkor a kevéske buborékra figyelt, no meg a tágabb környezetre, nem tűnik-e fel egy ólálkodó cápa.

Miután mindent rendben valónak talált, várta az asszony előbukkanását, hogy a kötél húzásával felgyorsítsa a felemelkedését. A rövidke idő gyorsan telt, és Tutyimoto egyre izgatottabb lett, mert Kerekincsü sehogyan sem akart előbukkanni. Türelmetlenségében meg is rántotta a kötelet, ami váratlanul és könnyedén előbukkant a vízinövények közül, de az asszonya nélkül. A látvány hihetetlen rémülettel töltötte el Tutyimotót, annyira, hogy majdnem, a vízbe vetette magát. Gyorsan felhúzta az áramlattól sodródó kettős kötelet, és rémülten látta, hogy azt elvágta valami. Igen, elvágta, nem pedig elharapta. Látott már cápák által elharapott kötelet: a ráncigálás miatt az mindig foszlós-rojtos végű volt, ez viszont egyenesen lemetszett végű, vagyis egy igen éles tárgy vágta el, talán egy sziklaél? De miért nem bukkan elő az asszony? Mi történt vele? Csak nem megsérült? Vagy beszorult valahová? Hányszor is figyelmeztette a barlangok veszélyére, amelyek beszippantják az embert, ahol a víz zavarossá, majd éjszakai sötétségűvé válik. A barlangból nincs többé kiút. Jaj, csak nem! Tutyimoto nem merte végiggondolni, mi is történhetett. Az agya lázasan járt, miközben magára tekerte a kötelet, előkapta bálnaszigonyát és a vízbe vetette magát. Rettegve, mégis magára erőszakolt igyekezettel merült alá a dús algaerdő sűrűjébe. Egyszeriben semmit sem látott, de érezte a testét körülsimogató növények csiklandó érintését. Aztán meglátta a homokos tengerfeneket, és azon Kerekincsü súlykövét, mellette pedig gyűjtőzsákját – ugyancsak köteléről levágott állapotban. Maga az asszony azonban nem volt sehol. Már fel kellett emelkednie, óriási erővel közdötte magát a felszín felé, és útközben egy képzeletnyi időre meglátott a sziklák között egy sötét nyílást. Felszínre érve azt hitte, menten megtébolyodik. Alig, hogy kilihegte magát, újra lemerült, egyenesen a vélt vagy látott nyílás felé. Ami csakugyan ott tátongott, nem messze attól a helytől, ahol Kerekincsüt utoljára látta. A nyílás barlangbejárat volt, de furcsa mód nem nagyon szívta befelé az embert, és a peremén lévő sziklák sem voltak élesek. Újra fel kellett emelkednie, és közben abban reménykedett, hogy Kerekincsü már a csónaknál vár rá. De a csónak üres volt, és a tenger is az: rajta kívül sehol és semmi sem ringatózott a hullámokon. Kerekincsü eltűnt, és az egyetlen észszerű magyarázat az lehetett, hogy a barlangban. Tutyimoto visszavetette magát a mélybe, újra a barlang felé úszott, figyelmesen vizsgálva minden útba eső sziklát, nem lát-e valamelyiken áruló nyomokat. Így fedezte fel az asszony ágyékkötőjét, ami súlytalanul lebegett a vízinövény-erdő rengetegében. Ezt végképp nem értette, de önkéntelen mozdulattal magához ragadta a fehér ruhadarabot, úgy úszott újra barlang bejáratához. Most is csak egészen gyenge „húzása” volt a barlangszájnak, olyan gyenge, ami semmiképp sem ránthatott be egy embert. „Kerekincsü talán elakadt útközben valahol, azért gyenge az áramlás” – ezt gondolta Tutyimoto, miközben szívszakasztó fájdalmával szinte mozdulatot sem tett, hogy a felszínre emelkedjen. Mégis felbukkant, és hangosan zokogva a csónakjába mászott, araszolva, mint egy vénember. Ott feküdt mozdulatlan, könnyei egyfolytában csorogtak és szipogva várta a megváltó halált. A nap már olyan erősen tűzött, hogy szinte égette, de még ezt is alig vette észre. Végül nagy nehezen felhúzta a horgonyokat, és az áramlatra bízva útjára engedte a csónakot.

Csakhamar jótékony, zsibbasztó álom szállta meg. Azt gondolta, vagy talán már álmodta, hogy éppen átjutott abba a világba, amiről még nagyon régen az anyja mesélt neki. Tágas és fényes világ volt az, ahol nagyon sokan éltek, mégis egymás számára láthatatlanul. Ha valaki mégis látni akart valaki mást, maga elé kellett idézni a lényét, és ha jól idézte, már ott is volt. Úgy tudta, legjobban akkor idézhető elő valaki, ha a mosolyára gondol. Tutyimotó most Kerekincsü mosolyát idézgette, és ebből az idézgetésből egy nagy ütődés és reccsenés ébresztette föl, rántotta vissza a szomorú, valóságos világba. Felült a csónakban, és egy ismeretlen sziget parti szikláit látta. A megtörő hullám újra egy sziklához csapta csónakját, félő volt, hogy rövidesen pozdorjává zúzza. Tutyimotót ez már nem zavarta, éppen újra el akart heveredni a csónak alján, amikor a sziklák közt fortyogó vízben egy asszonytestet látott tehetetlenül hánytorogni. Egy szempillantás alatt felismerte Kerekincsüt, és őrült módjára, mit sem törődve a veszélyes hullámokkal a vízbe vetette magát.

Ami ezután történt, azt éppen úgy nem tudom elmesélni, miként azt sem, ami Kerekincsüvel esett meg attól kezdve, hogy a tengerbe alámerült. Csak azt mondhatom el, amit Jókicsitől hallottam, az Iva-szigeti halásztól. Na és azt, amit sok kérlelésre végül is jóval később Kerekincsü és Tutyimotó elég zavarosan egyszer mégiscsak elmesélt. Halljátok hát!

Jókicsi előadása

Éppen az apályt vártam, hogy feketekagylót gyűjthessek. A tenger meglehetősen háborgott. A parttól nem messze, magasra emelkedő hullámok gerincén egyszer csak megláttam egy összevissza himbálózó csónakot. Úgy tűnt nekem, hogy gazdátlan. Az áramlat egyenesen a Nagy Pozdorjatörő-szikla felé vitte, ahol már annyi de annyi hajó és csónak összetörött. Mivel a csónakot gazdátlannak gondoltam, meg sem próbáltam elfogni, és partra vontatni. Túl veszélyes lett volna. Így csak a szememmel követtem, magamban számolva, hogy hányadik hullámnál zúzódik össze. Igen, mert az ilyen számok, attól függően, hogy párosak-e, vagy páratlanok, szerencsét vagy bajt hoznak az emberre. Még akkor is, ha „véletlenül elfelejti” számolni. Tapasztalatból mondom. Én tehát számoltam. Közben a parton igyekeztem a szikla felé közelebb jutni, bár ez maradéktalanul csak teljes apálykor lehetséges. Ekkor pillantottam meg valami mást is a vízben, amiről először azt hittem, hogy rosszul látom. Olyan volt, mint egy ember… mint egy nő… mint egy női test. Igen, egy meztelen női testet láttam a hasára fordulva, a hullámok kénye-kedvének kitéve. Arccal a víz felé fordult, az ilyenről mindenki tudja, hogy az bizony már halott. Mit is gondolhattam volna, mint, hogy a csónakból esett a vízbe. Néztem, néztem a testet, még számolni is elfelejtettem. Egyszer csak azt láttam, hogy a test megemelkedik, valami halszerű valami van alatta, erősen felemeli a testet, ami megmozdul, a karját előre nyújtja, belebugyborékol a vízbe, majd újra a visszahanyatlik, de csak egy kis időre. A test alatti valami újra meg újra kiemelte, hogy lélegzetet vehessen, miközben a szirtek között lavírozva egyre jobban megközelítették a partot. Annak is azt a rövidke részét, ahol egyetlen sziklát sem lehetett találni, csak fekete bazalthomokot. Hallottam már embereket megmentő delfinekről, és azt gondoltam, hogy most is egy ilyet látok. Ám ugyanekkor a csónak lendületesen nekikoccant egy víz alatt rejtőzködő sziklának, amitől megpördült, és kicsúszva az erős áramlatból a part felé vette az útját. Ekkor vettem észre, hogy egy ember van a csónakban, aki nyomban visszahanyatlik, mielőtt felém fordult volna. Ám a következő pillanatban újra felült, de nem engem vett észre, hanem a nőt. Ekkor őrült dolgot cselekedett, pedig már akkor én is kiabáltam, hogy ne tegye! Egy szempillantás alatt belevetette magát a száz meg száz szikla között fortyogó vízbe, és vélhetően úszni kezdett a nő felé. Azért mondtam azt, hogy vélhetően, mert attól a pillanattól fogva, hogy belevetette magát a tengerbe, többé nem láttam. Mintha örökre elmerült volna. Hiába kutattam utána a tekintetemmel, nem sikerült meglátnom. Így újra a nő felé fordultam, aki meglepetésemre már a fekete homokon hevert, méghozzá úgy, hogy csak a legnagyobb hullámok tajtékhabja érhette el. Még mindig nem tudtam a közelébe jutni, ezért figyelni kezdtem, mi történik vele. Ekkor pillantottam meg a férfit, akit ugyancsak az a delfinszerű valami emelt a hátára, és nyílegyenesen a homokos part felé úszva a nő mellé helyezte. Ekkor egy rövid pillanatra megláttam ennek az állatnak, vagy minek is nevezzem – a testét is: annyi bizonyos, hogy sem hal, sem delfin nem lehetett. Mintha valami öltözetet viselt volna, ami emlékeztetett az előbb mondott állatokra. De nem volt feje, nem voltak szemei, szája sem volt, csak egy orsó alakú valami a feje helyett. Keze sem volt, lába sem, uszonya sem. Úgy tűnt, fordultában egy pillanatra felém irányul, és ekkor én furcsa bizsergést éreztem a tagjaimban, aminek aztán, lásd csak, hogy nem hazudok, a mai napig látható következményei maradtak. (Jókicsi ekkor a lábszárára mutatott, amelyen hosszúkás forradások vörös csíkjai húzódtak.)

Aztán eltűnt a vízben, és azóta sem láttam. Hanem egy kis idő elteltével kezdett iszonyatosan melegem lenni, miközben akkora erőt éreztem magamban, mint még soha. Nem is tudom, mit cselekedtem, csak belegázoltam a vízbe, felkapaszkodtam egy hullámok ostromolta sziklára, ahonnan átugrottam egy másikra, és onnan is tovább, a parton fekvő testek felé. Azt kell mondanom, akkorát én még soha nem ugrottam, de azt gondolom, hogy más emberfia sem. A legnagyobb távolságra eső két szikla között legalább három csónakhossz is lehetett, és én helyből átugrottam, ráadásul a csupa éles kagylóval borított síkos szikláról.

– Ha nem restelli, holnap kimehetünk oda, és megmutatom. Nahát, ez is bizonyítja, hogy az a titokzatos elúszó valami engem elvarázsolt. Igen, igen, mondom máris, mi történt akkor, amikor elértem a parton fekvő mozdulatlan testeket. Mert újra mozdulatlanná váltak, akár egy kődarab.

– Először a nő fejét emeltem meg, hogy oldalra fordulhasson. Tudja, ilyenkor elég

sok tengervizet szoktak kihányni, olykor még az igazi vízbe fúltak is. Hányt is a nő rendesen, miközben a teste vonaglott és csuklásszerű hangokat hallatott. Végül abbahagyta és hatalmas sóhajtással nagyot lélegzett, kinyitotta a szemét és rám nézett. Ebben a pillanatban rémület futotta el, felugrott, mintha el akart volna szaladni, de nem volt hozzá ereje, azonnal összeesett. Ekkor látta meg a férfit, akihez közben én átperdültem, és őt is az oldalára fordítottam. Nagy nehezen ő is eszméletére tért. Ekkor feltápászkodva azonnal a nőt kereste, és amikor meglátta, hogy mellette fekszik mozdulatlanul, állati módon ordítani kezdett, és zokogva ráborult a nőre. Ekkor mindkettőjüket felemeltem (úgy látszik, tartott még a különösen nagy erőm) és a part száraz részére vittem őket, majd föl a kunyhómba. Addigra a nő is eszméletre tért, és az ordítást kacagás, sírás, kiabálás hangjai váltották fel. Hagytam őket, hadd örüljenek egymásnak. Visszaszaladtam a partra, hátha feltűnik a titokzatos megmentő, de csak a csónakot láttam viszont, teljesen sértetlenül, ugyancsak a fekete fövenyre kifutva. Ekkor világosodott meg bennem, hogy egy nagyon távoli szigetről való gyöngyhalász-pár sodródott a szigetemhez, hiszen itt csak egyedül én élek, a családom mindig a Nagy Szigeten tartózkodik. Az a másik sziget pedig több napi vitorlázásra esik innen. Gondoltam, visszamegyek hozzájuk, biztosan kiörvendezték már magukat, és megviszem a jó hírt, hogy a csónakjuk is megvan. Az igazat szólva egy kicsit faggatózni is akartam, meséljék el, hogy mi is történt velük. Közben a nagy erőm elszállt, gyengeség fogott el, a lábaim remegni kezdtek, és olyan álmosság tört rám, hogy leheveredtem a homokba és elaludtam.

Nem tudom, meddig alhattam. Biztosan legalább egy teljes napon át, mert amikor felébredtem, csak valamivel lehetett több idő, mint amikor elaludtam. Ugyanakkor a csónak már nem volt ott, pedig azt csak a dagály idején lehetett biztonságosan kivezetni innen. Azt is láttam, hogy nem a dagály vitte el, mert én szabályosan kikötöttem, ahogy illik. Felpattantam és a kunyhómhoz rohantam, amely megérzésemnek megfelelően már üres volt. A két jövevény, akiknek megmentésében én is részt vettem, köszönet és búcsú nélkül távozott tőlem. Legalább is akkor azt hittem.

Így végződött Jókicsi története.

Tutyimoto változata

Nem is tudom, mit mondjak. Minden olyan zavaros… mintha álmodtam volna… mintha egy rossz álomból felébredve arra gonol az ember, hogy csak rossz álom volt, de aztán mégis azt tapasztalja: nem volt az!

Az már biztos, hogy meg akartam halni. Kerekincsüt elvesztettem, nem volt hát miért, kiért élni. Hagytam, hogy az áramlat, vagy a hullámtörés elvégezze a dolgot. Úgy látszik, én hagytam ugyan, de az is biztos, hogy valaki… vagy valami… beleavatkozott a dolgomba. Nem merek erről semmit se mondani, egyrészt, mert semmi bizonyosat nem tudok, másrészt, mert Kerekincsü élve visszakerült hozzám. Az igazat megvallva, sokáig semmi más nem érdekelt. Nem is akartam semmi, de semmi másra gondolni. Miért él az ember? Hát ezért! Hogy legyen egy párja, akivel jóban-rosszban összetart. Amíg fennáll az összetartozás, addig érdemes élni. Ha már nem áll fenn, csak tengődés az élet. De sokan is tengődnek a világban! De én ezt sohasem akartam! Nem és nem! Nekem Kerekincsü volt a világ, még akkor is, ha nem született gyermekünk. Talán az én hibámból, bár én ezt nem hibának, sokkal inkább szerencsétlenségnek tartom.

Most, hogy mindketten megmenekültünk a pusztulástól, most kezdem csak észrevenni, hogy Kerekincsü gyermeket vár. A gyermekemet. Ám, amikor Kerekincsünek ezt mondom, elfordul tőlem, és sírni kezd. De nem árulja el, hogy miért. Én hát azt hiszem, hogy az örömtől. Mi mást higgyek? Mi mást? Ki merne másra gondolni? Ki akarna másfélét gondolni? Kerekincsü hallgat, egyre jobban hallgat. Már alig szól hozzám. Legfeljebb néz: két igazgyöngy szemével engem néz, és kicsordul a könnye. Nem tehetek semmi mást, de nem is akarok, én őt szeretem. Bár, mi ezt soha nem szoktuk kimondani. Csak a nyilvánvalósága szerint élünk. Várom, hogy Kerekincsü megszülje a gyermekünket. Akkor talán minden kiderül. Az is, amire most te gondolsz, és én szántszándékkal nem. Nem akarok semmi másra gondolni, mint, hogy a kisgyermek az enyém. Egy igazi kis Gyöngyhalász. Ahogy mi mondjuk: parugyofu.

Kerekincsü elbeszélése

A domborodó pocakú fiatalasszony (mint utóbb kiderült, három nappal szülése előtt) elég nehezen állt rá, hogy beszéljen. De egy kis szütyőnyi fekete gyöngy meggyőzte, hogy elmesélje az ő változatát. Csak arra kért meg, nehogy bárkinek is, különösen Tutyimotonak tovább meséljem. Ezt könnyen megígértem, hiszen a meséléshez nem volt kedvem, az írást meg sem Tutyimotó, sem Kerekincsü nem ismerte. Ugyanakkor a történet sokak okulására szolgálhatott. Ezt akkor még csak feltételeztem, de azóta biztosan állítom. Tehát a történet:

Semmi rosszra nem gondoltam, amikor lemerültem. Még barlangra sem, mert errefelé eddig egyetlen eggyel sem találkoztam. Az igazat megvallva a nehezékkő segítségével olyan gyorsan merültem, hogy nem is nagyon volt időm oldalra nézegetni. Inkább arra figyeltem, hogy az algahínár nehogy egy kemény sziklát takarjon, nem akartam a víz alatt szétloccsantani a fejem. Éppen belemerültem a moszatszövevénybe, amikor úgy éreztem, valami erősen megfog és beránt, bele a kőbe. Ami engedelmesen szétnyílt, majd gyorsan visszazárult. Olyan gyorsan történt, hogy átvillant az agyamon: mégis a sziklának ütköztem, és most ezt képzelem. Aztán elveszítettem az eszméletemet, és nem tudom, mennyi időre is, de biztosan sokra, amely időre semmiképpen sem emlékezem. Még azt sem gondoltam, most meghalok, vagy már meg is haltam, olyan gyorsan történt az egész.

Egyszer csak újra érezni kezdtem, de nem volt kellemetlen, a fejem sem fájt, sőt! Egészen vidám hangulatba kerülve éledeztem, legnagyobb meglepetésemre a víz alatt, gyönyörűséges, napsütötte térségben, ahol a hínár egy jókora területet hagyott tisztán és szabadon. A tengerfenék is jól látszott, és úgy csillogott, mintha gyöngyökkel lett volna kirakva. Később megtudtam, hogy így is van. Homok helyett igazgyöngyök borították az aljzatot.

Az is meglepett, hogy, bár a víz alatt voltam, nem gyötört a légszomj. Nem lélegeztem ugyan, mégis tökéletesen jól éreztem magam. Könnyedén tettem egy-két karcsapást, és átúsztam a tisztás felett. Majd mélyebbre merültem, hogy jobban lássam a gyöngyöket. Nagyon furcsának tűnt, hogy a szokásos tengerfenéki állatok és növények közül egyetlen egy sem került a szemem elé, mintha valaki átrendezte volna a színteret. Így úszkáltam egy darabig, az ámulattól megnémulva, amikor oldalról cápák serege úszott elő, olyan gyorsan, hogy még megrettenni sem maradt időm. Furcsán közrefogtak, de nem úgy, mint az embervadász cápák, akik körben forogva azonnal harapnak, ha az emberhez érnek. Ezek mintha óvni, védeni akartak volna. Az egyikük hatalmas méretű, négy embernél is nagyobb állat mellém sodródott, és testének finom, bár reszelős nyomásával tudtomra adta, hogy kövessem. A cápák alkotta gyűrűben nem is tehettem mást. A hínár felé úsztunk, ami szélesen szétnyílt előttünk, és az előbbinél sokkal nagyobb, fényesebb, a tenger minden kincse által ragyogóvá tett vízalatti porondon találtam magam. A közepén egy korallokból épült emelvényféle állott, teknőszerű kagylóhéjjal a legtetején, amiben emberarcú, ám haltestű lény nézett rám várakozóan. Úgy meglepődtem, hogy én is csak néztem. Ám az előbbi cápa megint mellémkerült, és érintésével meghajlásra késztetett. Erre a fekvő Halember – mert ki lehetett más? – kissé felemelkedett, és ő is meghajolt. Ekkor jól láttam, hogy a férfinemhez tartozik, mert testét bőrön kívül semmi sem takarta. Éppen addig volt ember, ahol az is nyilvánvalóvá vált, hogy férfi. Attól lefelé már csak halteste volt, de nem cápáé, és nem is más ismert nagytestű halaké. Az is lehet, hogy delfiné. Sőt, egészen biztos. Mindenesetre a pikkelyek hiányoztak róla. A feje teljesen emberi fejet formázott, a haja fekete volt, tincsekbe csavarva, akárcsak a ronin-harcosoknak. Ha igaz, még egy jókora teknőcfésű is bele volt tűzve.

A Halember felém intett a kezével, amire én nagy bátortalanul a közelébe úsztam. Ez azonban nem volt neki elég, tovább hívogatott, amíg csak közvetlenül a közelébe nem kerültem. Ekkor hirtelen a két mellemre helyezte a kezét, nem mozgatta, csak nyomta erősen, annyira, hogy már kezdett fájni. Ezért önkéntelenül megfogtam a kezét és megmutattam neki, hogy inkább símogatni kell. Tutyimoto is ezt tette, ha egymáséi voltunk, de ő becézgette is őket: a bal mellem volt a Fuji-san, a jobb meg a Tüskételen Tengeri Sün. De sokat is elbolondoztunk így Tutyimotóval! Úgy látszik, a Halembernek roppant megtetszett a játék, mert nem akarta abbahagyni. Én már untam, mert kezdett fájni, no, meg féltem is, hogy mi következhet még ezután, ezért újra megfogtam a kezét, hogy hagyja abba a símogatást. Ilyen kezet még soha sem érintettem. Még akkor sem, amikor gyöngyhalászat közben véletlenül egy vízbefúlt kezét érintettem meg, aki a moszatba gabalyodva várta a teljes elenyészést. Akkor azt gondoltam, ennél rosszabb érintés nem létezhet… de a halemberé rosszabb volt. Véletlenül sem tudom megmondani, miért. A kéz hideg és sikamlós volt, érintésekor még petyhüdt, de amint megmozdult, máris csontkemény. Mintha hiányzott volna belőle a csont, de ami villámgyorsan felmupálta magát, akárcsak a gömbhal. És ez a furcsa kéz egyszer csak a testemet símogatta, az arcomtól a lábam közéig. Itt, megérezve az én éjfekete algagyepemet, ugyancsak elidőzött. Neki nem volt ilyen, mindenhol csupasz volt, mint már említettem. Annyira lekötötte a szőrzetem tanulmányozása, hogy észre sem vette az én testem elváltozásait. Mert – bármilyen furcsa is, sőt hihetetlen – a taszítónak érzett kéz egyre inkább kellemes érintésűvé változott. Babrálása felébresztette bennem azt a nőt, aki ebben a különös víz alatti világban amúgysem én voltam, nem az a Kerekincsü, akit a víz felett Tutyimoto ismert. Nem, én itt egészen másvalaki voltam. A testem ugyan a régi volt, de belül már semmi de semmi sem. Mintha bogyók főzetét ittam volna, gyenge szakét, pálmabort – isten tudja, mit… Hagytam, hogy a Halember tovább cirógasson, annyira jól esett. Igen, ő volt Bora Kan, aki magáévá tett. Magam sem tudom, meddig édesgetett, becézett, símogatott, de egyszer csak belekerültem abba a teknőszerű kagylóhéjba, ahol rámborult, és megéreztem, amint jéghideg tagját belém tuszkolja. De csak addig volt jéghideg, amíg megérintett, ezt követően felforrósodott, annyira, hogy már majdnem fájt. Ettől kezdve a fájdalom és a legnagyobb gyönyör közti hullámok hegyén-hátán hajóztam, talán nem is voltam eszemnél, olyan nirvánába repítő érzéseket éltem át. Azt sem tudom, mind ez mennyi ideig tartott. Nekem úgy tűnt, hogy órákig, mert a víz kezdett szürkülni, a nap már csak a felszínen csillogott, sugarai a víz alá nem jutottak el. Mindeközben csendesség vett körül, a földi szeretkezés megszokott hangjai nélkül. Csak az bánt, hogy egyszer sem láttam Bora Kan arcát. Amikor végre bevégezte, finoman kicsusszant belőlem, de ez is olyan sokáig tartott, mintha férfitagja egy tengeri kígyó lett volna. Hol fért ez el bennem? Ezen töprengtem, de nem sokáig, mert a cápák újra megjelentek és átkísértek egy másik vízalatti “terembe”, ahol már olyan sötét volt, hogy mozdulni sem mertem. Hamarosan mély álomba merültem, és ebből csak az ismeretlen parton ébredtem fel, amikor az a halász felszedett bennünket és a kunyhójába vitt.

Amikor mindketten kitisztultunk és az örömünk is csillapodott, egyszeriben mardosó fájdalomként kezdett felélénkülni bennem a történtek emléke. Azt már az első pillanattól fogva éreztem, hogy Tutyimotonak, ha még egyáltalán látom, nem árulom el, hogy mi történt velem. Különben is, annyira örül a… gyermeknek. Igen, ez az, ami legjobban aggaszt. Azt mondom, gyermeknek, de ki tudja, mifélének! Olyan lesz mint az apja? Látni sem tudnám. Vagy teljesen hal lesz? Netán ember? Már nemsokára megtudom, de akkor vége az életemnek. Akkor Tutyimoto is megérti, hogy mi történt velem. Ha megérti is, de kész-e elfogadni? Nem, ezt nem élem túl. Nem hiszem, hogy túlélem.

Ennyit tudtam meg Kerekincsütől, közvetlenül azelőtt, hogy vágyott, mégsem kívánt „gyermekét” megszülte. Milyen szerencsés is voltam, hogy éppen ott lehettem, amikor a szülés megtörtént. És milyen szerencsés volt Tutyimoto, hogy éppen akkor a Nagy Szigeten tartózkodott. Orvosért evezett be, de a közelgő tájfun visszatartotta.

Azt hiszem, mindaz, ami ekkortájt történt, és csakis ez, Hoicu rejtélyének kulcsa. Történt pedig, hogy Kerekincsü vajúdása megkezdődött. Most éppen a saját szigetükön tartózkodtak, ahol rajtam kívül senki idegen nem fordult elő. Én sem őmiattuk érkeztem oda, mert nem is sejtettem még akkor, hogy közük lehet Hoicuhoz. A vajúdó asszony erősen szenvedett, mert még nem szült gyermeket, és bizony, már jócskán benne volt a korban. Tutyimoto megrémült, és bár minden jel a nagy vihar közeledtére mutatott, mégis nekivágott a Nagy Szigetre vezető jó félnapos útnak. Én ugyan nem sokat értettem a gyermekszüléshez, de az evezéshez sem, különösen a háborgó tengeren. Így aztán az asszonnyal maradtam, hogy legalább ne legyen egyedül. Estefelé végére kezdett jutni minden erejének, de akkor végre egy hosszú-hosszú „csomag” csusszant ki belőle, opálosan fénylő magzatburokban. Én már láttam újszülöttet, de ilyet még nem. Mert ez nem ember volt, hanem szörnyszülött! Amikor kiszabadult a burokból, máris feltűnt, hogy valójában emberfejű hal, vagy valami hasonló. Az asszonynak nem szóltam róla, mert igencsak odavolt, mintha még nem fejezte volna be az egészet. Nem is fejezte! Miközben egyre erősebben süvöltött a szél, és félő volt, hogy elviszi a kunyhó tetejét, egy hatalmas sikoltás kíséretében igazi kisfiúnak adott életet. Ezt tüstént megmutattam neki, de a másikat nem. Mégis azt, a másikat kívánta látni. Követelte, hogy mutassam meg.

– Tudtam, tudtam, – ezt dünnyögte szipogva, jaj, megszültem a Bora Kan gyermekét! Óh, én boldogtalan!

Odaintett magához és alig hallhatóan a fülembe suttogta:

– Tedd mindkettőt a csónakodba, és lökd el erősen a parttól. Ezt kell tenned! A többi nem a te dolgod! Vissza kell őket adni a tengernek!

– De hát az egyik ember! – próbáltam ellent vetni Kerekincsünek, de ő a fejét rázta.

– Nem az, ő sem az. Együtt növekedtek a méhemben… Nem és nem lehet ember. Nekem nem kell. Tutyimotonak sem kéne. Azt kell mondanunk neki, hogy a gyermek halva született, és beledobtad a tengerbe! Ezt kell mondanod! Soha nem járhat el a szád, mert ha Bora Kan megtudja, akkor végünk van!

Nem volt mit tennem. A két fickándozó-síró lényt a csónakomba tettem és belöktem őket a tengerbe. Bár csaknem akkora hullámok ostromolták a partot, mint cunami idején, most a víz mégis jócskán csillapodott, és az áramlás gyorsan kivitte őket a nyílt tenger felé. Tudtam, hogy bűnt követtem el, de azt is tudtam, hogy mégis ez a legjobb megoldás. Homályosan ugyanis azt éreztem, hogy Bora Kan szolgái tudják, mit is kell cselekedniük. Kerekeincsü végül is neki ajándékozta a halember-formájú gyermeket, a másikat pedig a gondjaira bízta.

Tutyimotó csak két nap múlva érkezett meg, orvos nélkül, mert az semmiképpen sem vállalta a viharban való hajókázást. Tutyimotó is úgy nézett ki, mint egy többhónapos hajótörött: a ruhája foszlányokban lógott róla, tele volt a teste kék-zöld foltokkal és vöröslő fekélyekkel.

Semmit sem szólt, csak sírva Kerekincsüre borult, és nem akart elszakadni tőle. Féltem, valami ostobaságot tesz, ezért felráztam, hogy ne keserítse Kerekincsüt, hiszen nagyon elfáradt és gyenge. Végre észhez tért, és nekilátott ételt készíteni, mert nekem az izgalmak miatt ez eszembe sem jutott. Azt hazudtam, hogy a csónakom a viharban odalett (ez nem is volt igazi hazugság), és pár nap múlva Tutyimotó visszavitt a Nagy Szigetre.

Hoicu ereje és vitorlázó képessége szép lassan visszatért, amitől Muritudo úrnő egyenesen el volt ragadtatva. Olyannyira, hogy hallani sem akart a Hoicu szolgálataitól való megválástól. Pedig korábban mindig ezt tette: a megúnt nagyétkűeket egyszerűen elbocsátotta. Most azonban ő vált nagyétkűvé, olyannyira, hogy még a hivatalos teendőit is hanyagolni kezdte. Erről persze a szolgálók pletykálkodni kezdtek, és nem csoda, hogy egy szép napon maga a sógun is meghallotta. Mivel maga-magát férfiként mindenkinél többre tartotta (könnyen tehette, hiszen minden nő hazudott neki), parancsba adta, hogy vezessék Hoicut a színe elé és mindenki szeme láttára tegyen magáévá annyi kurtizánt, amennyit csak bír. Hoicu is és az Úrnő is megrettent a hírtől, mert máris érezték a forró olaj szagát, amibe Hoicu akkor is belekóstolhat, ha sikeresen szerepel, és akkor is, ha sikertelenül. De az Úrnő nem azért volt éppen a sógun bizalmasa is, hogy ki ne eszeljen valami olyasmit, ami mindenkinek tetszik, és Hoicu is épségben marad. Tervét azonban még Hoicu előtt is titokban tartotta. Annyit azért megtett az érdekében, hogy bíztatta, ne féljen. Majd ő segít, ha szükségessé válik. Hoicu hitte is, nem is, hiszen jól tudta, a sógun senkire sem hallgat, különösen női szóra nem. Azt tesz, amit akar, mindenki a kiszolgáltatottja.

Hoicu vizsgáját a Hasu Hanára (Lótszvirág Napja) tűzték ki. Azért éppen ide, mert még a kisgyermek is tudja, hogy a lótuszvirág a szerelem jelképe, sőt serkentője. És hát a lótuszvirág kinyílásáig már nem sokat kellett várni.

Hoicu persze szeretett volna az Úrnő közelében maradni, de ezt nem engedték meg neki. Nehogy elvarázsolja, vagy más módon uralkodjon rajta. Egy kényelmes bambuszkalickába zárták, ahol a kívül álló őrök figyelmét semmi sem kerülte el. Hoicu most megtapasztalta, milyen is a rabmadarak élete. Még az étvágya is elment, pedig nagy szüksége lett volna a megfelelő táplálkozásra.

Egyik este aztán odament hozzá egy testőr, és közölte vele: holnap lesz a nagy megmérettetés. Van-e valami kívánsága? – kérdezte tőle a hivatalos ember, de választ sem várva máris visszaindult.

– Van, van, azaz, hogy lenne…, bizonytalanodott el Hoicu. A testőr mérgesen visszafordult, és rámordult Hoicura:

– Igeeen? És mi lenne az?!

– Hát csak annyi, hogy zavar ez a sok jövés-menés. Már aludni sem tudok. Éjszakára takarjatok be kalickástól egy lepedővel.

– Majd meglátjuk! – vágta hozzá a testőr, és a sógun elé sietett.

Megkétszerezték az őrséget, és Hoicut letakarták egy sötét lepedővel. Végre némi nyugalomra lelt, és magába mélyedve számba vette eddigi életét. Úgy sejtette, a holnapi nappal minden véget ér, ezért meg kell tisztítani a lelkét. Igaz, arra a következtetésre jutott, hogy őt már születésétől fogva csak rossz és rosszabb érte, kivéve talán a kurtizán és az Úrnő megjelenését, akik végre értéke szerint becsülték, és soha sem bántották. Lehet, hogy ez is baj, – gondolta, – az embernek mindenért, a jóért is fizetnie kell. De, ha rossz volt is az élete nagyobb része, most mégis olyasmi miatt hal meg, amit a legtöbb ember nem bánna, legalább is abban a pillanatban nem, amikor a dolog éppen a legjobb.

Hoicu beletörődött a megváltoztathatatlanba, és megnyugodva álomra hajtotta a fejét. Zavartalan, mély álmában észre sem vette, hogy egy macska osont be hozzá, nyakában egy kis csomagocskával, benne az Úrnő küldeményével. A macska lágy dorombolással és hízelgéssel hajnalban felébresztette Hoicut, és tudtára adta, hogy egy küldeményt hozott. Hoicut levette a csomagocskát és óvatosan kibontotta. A musiszagu levelek összetört pora volt benne, amit persze Hoicu nem tudott, sőt, azt hitte, hogy méreg.

– Az Úrnő meg akar kímélni a megszégyenüléstől. Így is, úgy is meghalok, jobb tehát, ha így, ettől a portól, a forró olaj helyett. Ezzel lenyelte a port, még a kis kapszulát is jól kirázta, majd üresen visszakötötte a macska nyakába. Hadd tudja meg az Úrnő, Hoicu tiszteletben tartja minden parancsolatját. Aztá lefeküdt az ágyára, mintha még aludna, és várta, várta a megváltó halált. Az pedig egyre közeledett: Hoicu érezte, amint ágyastól-ketrecestől a magasba emelkedik, már-már a ketrec tetejéig, azt feszegeti, szét is feszíti, és a palota mennyezetéig emelkedik. Az őrök, akik javában bóbiskoltak, nem értették, hogy mi történhetett, de fellármázták az egész palotát. Még a sógun is meghallott belőle valamit, és vérszomjas kedvvel rohant Hoicu terme felé, azt gondolva, hogy szökni próbált a jómadár. De még az álla is leesett, amikor Hoicut ágyastól a magasban látta, és aki az ágyáról tekintgetett a mélybe, és siránkozott, hogy szédülős, szedjék le már onnan. Sem ő, sem senki más el sem tudta képzelni, hogy ez miként lehetséges, pedig akkor már a csillagjósok is oda gyülekeztek, de hosszú hajuk vakargatásán kívül semmi értelmeset nem cselekedtek. Végre a szolgák hosszú bambuszlétrákon felmásztak az ágyhoz, de semmilyen erővel sem tudták megmozdítani. Akkor előkerült egy Másvilágot megjárt ember, és azt mondta, Hoicu éppen félúton jár a Másvilág felé, csak a palota mennyezete akadályozza, hogy odajusson. Ha sikerül kijutnia, akkor meghal, de ha visszatér, a további életben mindenkinél nagyobb hatalma lesz, és még a halál sem győzheti le. E szavak hallatán a sógun annak örült volna a legjobban, ha Hoicu ágyastól elrepül. Ehelyett azonban, nem kis mértékben a szolgák buzgóságának, egyszer csak nagy csattanással lehuppant a földre. A következő pillanatban Hoicu fürgébben pattant le róla, mint a legképzettebb ronin-harcos. Mélyen meghajolt a sógun előtt, és kijelentette, máris kész a próbatételre.

A szolgák máris rohantak a kurtizánokért, mások hozták az aranyos nász-ágyat, és a trónszéket a sógun alá. Bár még elég korán volt, Hoicu végignézett a szerelmi nők seregén, és azt gondolta, ideje nekifogni a dolognak. Ezért a sógun felé fordult, mélyen meghajolva, várta az engedélyét.

A sógun húzta az időt, maga sem tudta, miért, de aztán a rá szegeződő tekintetek súlyának hatására elvakkantotta magát:

– Kezdheted!

Az ágy két végén cincogni kezdett két-két samiszen és egy bambuszfuvola lágy, enyelgő dallamba kezdett. Jól jött ez a biztatás a kurtizánnak is, aki hírhedt volt a maga nemében, de nem csak a férfiak között. Úgy hírlett, a férfiakat nem is szereti, legfeljebb megkínozni. Most azonban, és ezen még a legnagyobb hozzáértők is elcsodálkoztak, alighogy Hoicu belekezdett a finomabb játékba, a kurtizán nyögdécselni kezdett, egyre jobban, és maga vezérelte Hoicut, hogy mit tegyen vele. Már ötödször is elalélt, de annyira, hogy csak segédei lótuszvizes locsolásától kelt erőre, és belefogott egy utolsó menetbe, aminek a közepén azonban rosszul lett: nem bírta a szíve a szörnyű megpróbáltatást. A közönség ajkán halk csodálkozás hangja morajlott, és a sógun (a közelében állók jól látták) szája széle rángatózni kezdett. Ő is jól ismerte ezt a kurtizánt, de bezzeg vele sohasem viselkedett így. Intett, hogy vigyék el, és Hoicunak cseppnyi pihenőt sem engedélyezve máris ágyba rántotta a következő kurtizán. Ő bezzeg rámenős volt, erőszakos, a férfiakat gyorsan célhoz juttatta, így kevesebbet kellett dolgoznia, hogy kedvére élhesse a maga életét. Hoicunál azonban megfeneklett az erőszak. Mert Hoicu olyan erősen kezdte döfködni, hogy szinte nem kapott levegőt. Ráadásul élvezte is a dolgot, és ezt megérezve Hoicu változtatott a tempón és a módszeren. A már sokat tapasztalt nő most olyan élményeket szerzett, amelyekhez foghatót még sohasem. Önkívületében kiabált, tépkedni kezdte Hoicu köntösét és újabb és újabb meneteket harcolt ki a soha meg nem kóstolt gyönyörért. A nézők szinte megrettentek, de maga a sógun is, aki rájött, a nők mindeddig becsapták, mert titkolták előtte, hogy így is tudnak szerelmeskedni. Dühös volt, mert úgy érezte, a látottakhoz képest nem kapott tőlük semmit. Hogy ő sem adott, az eddig még eszébe sem jutott. Végül ez a kurtizán is összeesett, rongydarabként vitték ki a teremből. A harmadik már okulni látszott az eddigiektől: finoman, szerelmesen közeledett Hoicu felé. Csak ezt ne tette volna! Olyan szívhez szóló ölelést érhetett meg, aminőt csak a kurtizán-mesékben hallott idáig, és jómaga kételkedett a létezésükben. Szinte ájulatban adta oda magát Hoicunak, tudva is meg nem is, hogy mit cselekszik, és, hogy kivel. Miután ő is úgy végezte, mint az előtte lévők, a negyedik kurtizán vonakodott Hoicuhoz közeledni. Mindenki látta, hogy Hoicu egy cseppet sem fáradt, bezzeg a kurtizánok csak, hogy meg nem haltak. De a sógun hajthatatlan volt, hiszen őmaga egy alkalommal öt kurtizánt is lecserélt, és nem állta volna meg, hogy ne várja ki, amíg Hoicu elfárad. Arra azonban hiába várt! Már a kilencedik szerelem-nő esett áldozatául Hoicu étvágyának, aki ráadásul a közönség soraiban ájuldozó úrnőkkel kezdett szemezgeti. Később persze azt mondta, hogy a saját úrnőjét kereste. Kereshette, mert az egy paraván mögül nézte végig az eseményeket, éppen azért, nehogy hatással legyen Hoicura. Mert azt még a sógun sem tudta, hogy a legerősebb hatás a hiányérzet.

Hoicu minden kurtizánt elintézett, meg még két önként jelentkezőt, akik azonban nagyon gyorsan elaléltak, hiába, közel sem volt akkora szerelmi gyakorlatuk, mint a kurtizánoknak.

A sógun arca már szinte feketére vált az irigységtől, de egyik okos tanácsadója eszébe juttatta a Másvilágról visszatért ember mondását, hogy Hoicu mostantól fogva halhatatlan. Kár lenne az olajért. Inkább emelje valami magas rangra, elvégre az ő uralkodását dícséri, hogy különös képességű alattvalói vannak. Hiszen Hoicu együgyű, a légynek sem árt, legfeljebb a nőknek. És a sógun hallgatott a bölcs beszédre. Bár Hoicu még mindig újabb áldozat után vizslatott, a sógun felállt, amire mindenki hasra borult.

Ékesszólóan előadta, hogy Hoicu a hírének megfelelően bizonyított, ezért ő, Moshimoshi Tartomány sógunja Hoicut a Szerelmi Ügyek főminiszterének nevezi ki. Szerelmi ügyekben tehát ettől kezdve ő az illetékes.

Nehéz szívvel mondott le a saját illetékességéről, mert valamennyi hivatali teendője közül ezt kedvelte a legjobban.

De, hogy Hoicura tereljük ismét a szót, kérdezitek-e még továbbra is, hogy miért kedvelte a misztikumot? Úgy-e, már nem?! Akor hát rajta! Folytassátok, amit Hoicu elkezdett! Folytassátok Ti, és fejezzétek be Hoicu történetét!

Illusztráció: Utagava Kuniszada