Ferenczy Balázs: Emlék (Két vers)
(diófák)
Úgy tapadtunk egymáshoz,
mint koldus ajkához a kenyér,
mint aszályban tengődő föld
az árokban futó vízhez.
Tiéd volt a csend, a fájó hátad,
enyém a rajta lüktető tenyér.
A diófák a kertben
halkan bólogattak.
Így van ez –
jönnek-mennek korok,
néha egymásra találnak mégis
szakadt ruhájú,
kifosztott vándorok.
(emlék)
Bükkfák szürke gyökere nyúlik a hegy belsejéig,
Kérges kezükbe fogják a szívet, óvatosan.
Sötét és világos, vállt-vállnak vetve
kúszik a törzseken fölfelé, a koronáig.
Áthatol rajtam a hajnal, a füvek felett elnyúló
keskeny pára, s az idő.
Határaim elvesznek a mában,
emlékeim korhadt omlatagok,
hangyák hordják szét, csöndben,
mint arcodat,
s kezed érintését, mely valaha
vállamra hullt.
Sirályok ülnek a folyón,
lomha mozdulatlanság.
Szárnyuk fehér ívet húz, amint felemelkednek,
lábuk sárga színe nem látszik a víz fölött.
Ferenczy Balázs a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
