Mrázik István: Magány 2.
Sétáltam az olvadó jégtől ázott betonpocsolyákban,
figyeltem a fák ágait, az omladozó házak vakolatsarkait,
a fekete árnyat és a hófehér égboltot. Pusztulás képe égeti
a szemeim, ürüléktől piszkos-poklos a jégtündér ruhája.
Esteledik, a színek vörösbe, majd a kék és szürke misztikus
keverékébe fordulnak át, újra sötét lesz minden. És gyilkos.
S mikor újra nappal lesz, felsejlenek az ágak között a haldokló
Nap sugarai, vérszomjasan fogyasztják a tél maradványait.
Csíp és szaggat a levegő, megbabonáz, beléd bújik, elhiteti
veled, hogy a forró nyár hírnökeként érkezett meg, pedig
azért jött, hogy mérget csepegtessen testem minden sejtjébe.
Víztenger állja az utam, kerülni túl sok idő, átúszom vagy
visszafordulok. Sárba és vérbe és olvadt jéglébe vagy
állati végtermékbe torkollik kínkeserves utam legszebb
része, s én csak megyek, meg nem állok, vissza nem nézek,
csak a fák kormos kátrányszínére koncentrálok, csak a fű
méregzöldjét taposom, csak a pad pállott festékrétegét
tapintom ujjaim begyével, érzem a világot, mi körülvesz,
ha olvad a tél, mikor kiengedik a tavaszt pincefogságából.
Eggyé válok a földdel, rohadó falevél leszek a porban,
vízzé válok, úttörő, féktelen, pajkos vízzé válok a járdán,
levegőként szilárdulok meg egy rákos tüdő füstszellemeként.
Köpet leszek majd, az útpadkán végzem, mint egy
agyonérlelt áfonyarágó. Ebéd leszek, mit a fűbe okádsz
egy zűrös hajnalon, mikor a Hold sem fénylik, sem a csillagok,
mikor a bogarak sem zajonganak, s a kutyák nem jajonganak,
mikor nem kattognak fogaskerekek zaklatott elmék polcain,
mikor nem égnek lépcsőházfények és nem zúgnak kéken
a romlott tévékészüléken érlelt mobilgenerációk. Akkor érzem
majd, hogy egyedül sétálok a kihalt utcák mocskában, egyedül
egy kiskutyával, egy apró, tiszta lélekkel. Akkor érzem majd,
nincs másom, csak a szabadságom, a vágyott borvirágom,
csak a fa, a fű, a föld, a levegő, s a Hold van velem, mindenem
elvesztettem, a hitem, a hazám, az anyám, az apám, mikor már
semmi sem lesz. Olvadnak majd a fák, és áznak a vasbetonszerkezetek,
ázik a lábam alatt a talaj, hegyomlás indul a pad mélyéről.
Mikor egyedül leszek, érzem majd a hideg kés pengéjét
a torkom legmélyén, a vágyott Halál legvégén érzem majd,
hogy szakít széjjel a szánalom, a bánatom nem múlik,
csak a magány ágaskodik fölém, mozgatja a testem, parancsokat
küld, kést ad a kezembe, szorítom, ellenkezni nincs kedvem.
Nyisszanás, villanás, csak a vörös tócsa jelzi a magányt, átölel
fekete testével, beleolvadok a szörnyű emlékbe.
Mrázik István a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
