Hegyi Zoltán Imre: Fekete tollak
Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)
“Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…”
(Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)
Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.
(Nemes Nagy Ágnes: Madár)
Telihold, tízezerszeres nap és
úgy ér, mint egy csőrbökés.
Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön,
a fényben élesebb, ha nincs öröm.
Tollak suhogó árnyéktere
gúnyt recseg. Repülj, gyere –
árnyékolnak a varjak
hogy ne akarjak.
Hogy mégse akarjak.
Vége van. Az estélynek az ünnepélynek
a díszfelvonulásnak a május elsejének
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
ez a másnap.
Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova – de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet – a mást
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Rikolt ha szólnék.
Vége van. Ugyanaz a facsart lepedékes
önzés ismétlődik – csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.
Kifordult a földből. Látod. Kinőtt
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban –
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül – a húsunktól kövér.
—————————————————————————–
Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a megkönnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is – azóta halott?
Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?
Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért veszem kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül – ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?
Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?
Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat –
tényleg hurcolom magamban a holtat?
—————————————————————————-
Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.
Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt a tollnak ha álma van –
omlik. Hangtalan.
Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel –
hogy elhiszel.
Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.
Kontúrtalan.
Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.
Illusztráció: Fekete tollak (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
