Ady-pályázat | Tisztelgő versek
A Cédrus Művészeti Alapítvány a költő halálának 100. évfordulója alkalmából 4 kategóriában pályázatot írt ki. Az elbírálás után a díjazott művek mindegyike, valamint a közlésre kiválasztott alkotások nagy része a folyóirat ma utcára kerülő számában olvasható. Hogy olvasóink — ha úgy döntenek — egyszerre ismerkedhessenek az írásokkal, megkezdjük itt is a többi pályamű közlését, elsőként a tisztelgő versekkel. (A szerkesztőség)
Aknai Péter: Ady Endre emlékezete [Hommage á Ady Endre]
Kísértesz mióta találkoztunk, de ha belegondolok ez
nem nagy truváj: tudtad, hogy így lesz, élted millió gyökerű,
valahol találkozunk, nincs választás, csak a muszáj.
Az emberek meghalnak, a Herkulesek élnek.
Beszéljek hozzád, meséljek? Ugyan minek.
Úgyis tudnál mindent. Érted az egészet.
Mit mondhatnék innen? Hogy nem változott semmi?
Hogy még mindig sok a senki, gnóm, nyavalyás, a talmi?
Hogy soha még jobban nem vitézkedtek komp-ország katonái?
Hagyjuk ezt: a te hősöd sem állta a harcot, mi jut hát
az egyszeri lénynek? A remény biztosan marad.
Hogy élnek bennünk tovább a hó alatt csírázó magvak.
Debreczeny György: elszürkül minden
kollázs Ady Endre verseiből
jogunk van minden fényességhez
a bús csodáknak ligetében
itt Budapesten csúf az élet
a csontváz-isten néz és nevet
én pap vagyok de pogány pap pogány
éjem és sorsom egy mély katlanában
démonok űznek csúfot velem
kopottak búsak betegek
elszürkül minden itt az utcaporban
igazad süket fülekbe harsog
már ránk szakad a bús vak este
várj új lovagot újabb ezer évet
én eljöttem ide betegnek
szállani szállani szállani egyre
magtalanul bölcsen keserűen
én a csókot befejeztem
mintha már nem is volnék
mint őszi tarka virág-halom
s a reggelre fogom rá könnyeimet
komédia minden csak komédia
szomoruak gyülekezetében
ma már tudom hogy nem nagy csoda élni
hangomat a semmi igya föl
pedig teremtés volt a lelkeinkben
Dombi Tinódy László: Ady Endre emlékére
Méhes fölött, ezüst űrben
szétszóródott életlapok.
Üldögélve olvasod,
múltba repít, amit látsz,
s ringatnak a gondolatok.
Most csillagúton jársz az égen.
A félelmednek régen vége.
Csönd-herceget már legyőzted.
Nem kell szólnod,
mosolyoghatsz, ha új dal éled.
Most visszatérsz a kis faludba.
Elszenderít lágy ölelése,
s álmod visz az örömbe.
Tanyák között a havas réten
lovas szánod siklik veled.
Lelkedről a hó leolvadt.
Istennek integetsz.
Nem kerget már senki,
elmúlt a sötét éj.
Mögötted az erdő,
és hallgat a kürt rég.
Tündér Ilonád, aranyhajú széped,
fogolyként verdes varázs zárta térben.
Megriadt lénye nem talál a fényre.
Téged hív esengve.
Indulj királyfi, szabadítsd ki gyorsan,
száz éve szenved magára hagyottan!
Ébredj fel, megjött a tavasz,
köszöntse sarjadó mag-magad
megújhodó erővel,
hős éltű őseink
hittel küzdő szép utódait!
Ma ők figyelnek arra, hogy mit üzensz.
Értelmük issza minden szavad,
mert igazak és érző szívűek.
S konok vágyad, majd bennük él tovább.
Fülöp D. Dénes: Ma ezt mondaná Ady Endre
„Már nem félsz,
ha figyelnek,
szabad vagy és konok,
ők hazudnak naponta szemedbe,
akiknek a szekerét tolod.
Berendezték a nagy bábszínházat,
bábuk kellettek,
s mi lettünk azok:
önként-elítélt pénzkapirgálók,
kicsinyes, beidomult rabok.
Nem alusznak jól
a bérelszámolók sem,
több profit kellene,
s pénz-zuhatag,
a lelkiismeret rövidzárlata miatt,
a jó szándék végképp elapad.
Mire jók az üveg-gömb paloták,
fényes reklám-özön,
s a nagy banki betét?
Ha a fejekben sötét van,
butító, mélységes sötét.”
Gavallér János: Sírj, Nagy-Isten!
Fagyos tél után. Olvad a hó.
Az ugaron ocsú-magányban
Hunor és Magor sarj kóborol.
Versenyfutás kóbor agarakkal.
Csillagok útja, az út: Magány!
A mélybe kúszik a nyers gyökér.
S nem folyt elég vér. Elárulták.
Oldalbordája, a vörös menyét,
kitépte a szív méregfogát.
Vetett, csak vetett, Mammon-ármány.
Kacsingat Új Hold. Pislog az éj.
Ezer évek figyelték szavát.
Hitték kihalt. Mégis Él a vér.
Nem hordozza más az idők szavát.
A múlt, visszhangzik, egy hazug világ.
Megsüketült tán a Kárpátok!
Jajgat! Ó, jajgat! Isten fia.
S némán hazug a sunyi indok.
Jajgat és, ha hallod Nagy-Isten,
hát sírj! Sírj! Haldoklik gyermeked!
Kis Kálmán: Ady
A szíve kiugrált a mellkasából.
Igazságokat villámlott agya.
Az égnek lendült, s botorkált a sárban.
Szavaitól fénylett az éjszaka.
Dülöngélve a nagyvárosi éjben,
bár szép gyönyörre, föl, a mennybe vágyott,
buja kis nőcskék ölébe zuhant,
s vérrózsát csókoltak rá a leányok.
A fajtáját átkozta és siratta,
brutálisan kimondta azt, mi fájt.
Az egykor büszke, most koldus magyarból
vizionált hőst, fenséges királyt.
Lázadó volt, a sorssal is vitázott:
az indulata kalodákat tört szét.
Sereg nélkül ha Istenhez hanyatlott,
örvendeztek az irigy, buta törpék.
Dacolt az Úrral, de ott ült a balján,
poéta Krisztusként egy volt vele.
A boldogtalan világmindenségben
szakrális ragyogás költészete.
Mádi Beáta: Ady emlékét őrizve
I.
„Párizsba tegnap beszökött az Ősz”,
kerestem de itt hagyott, hideg zajjal
jött a tél és a múlt belefagyott.
Életet lehelnék belé, ha
zúzmarás lesz is szakállam
a Szajna part részegen
kanyargott mikor megálltam.
II.
„Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán”
karcosan simította a szél borostám,
szomorú halk hangon szomorút suttogott
a színes falevelek vitték-vitték kergetve
kavarva, amit hallani még nem akarok,
hisz vágyam hajtani a holnap szekerét
félnék, ha lábamnál ülne egy madár
még írnom kell, még sok mindenről írnék!
III.
„kis rőzse-dalok” lobogtak
egykor ifjonti keblemben, s nem
született költő még, ki oly hevesen
ostromolta Istenét, hogy ő miért,
miért kell majd egyszer elmenjen?
IV.
„Arról, hogy meghalok,” sűrűn zokog
ezer gondolat, zsibong és színig fejem,
versek százai kerengnek, zsongnak bennem,
ez életem, s feléledt a feledett múlt:
J’aime Paris, les belles femmes, l’amour.
V.
Éjjel születtek a kusza gondolatok,
töprengve „Ballagtam éppen a Szajna felé”,
a dél már úton talált, várt a távoli hon,-
reményed szerint ezernyi szót papírra vetni,
de múlt egy ősz, vitt a hideg tél, s a marokból
már nem tudtál, nem tudtál kiszabadulni.
Maros Gabi: Ady él
Hőzöngés
bujálkodás
duhajkodás
vad indulat
mely csontig mar
felkavar
és magával ragad
sodor egyre lejjebb
egyre beljebb
a lényeghez
a felszín alatt
és tombolva
őrjöngve
dübörög
a zsigerekbe.
Nincs vissza út
már más vagy.
Hallod és tovább adod
az új élet szavát
mely nem alkuszik
nem tettet
de felforgat mindent
ami hasztalan
igazságtalan
és felesleges.
Dübörögve tör előre
mint pusztító hullám
-cunami talán-
de rombolása
teret nyit
az újnak
az igaznak
az egyetlen
jövőbe mutatónak.
Lázadj,
ha lázadni kell
üss,ha így vívhatod ki
igazad.
Kicsinyes
földhözragadt életed
cseréld le
a szabadon száguldó
szépséges eszmékre.
Hozd le ide
a sáros,kátyús
szürke létbe
Fertőzz meg velük
minden földön fetrengőt
mert ez az egyetlen esélyük
az életre.
Tombold ki dühödet
szavaid ostorával
ébressz új hitet
forró leheleted lángja
perzseljen fel mindent
mi ennek gátja.
Szorító öleléssel
vond magadhoz
ki mer új életért
hittel harcolni
szerelemmel szeretni
átlépni a múlton
és ha kell
bele is rokkan
de tovább halad
utat mutat
töri az ugart
és mer acsarkodni
nem magáért
hanem egy új
jobb hazáért
fáradhatatlan..
A szavak máshogy csengenek
agyadba maródnak
elbódítanak
sírásra fakasztanak
tettekre sarkalnak.
Új kapcsolatban
új értelemet nyernek
felszabadítanak
megszabadítanak
rabságba tartanak
de ura leszel életednek
végre.
Hát fogadd el
ezt az ajándékot
hörpints fel
keser-édes borát
mert általa
tiéd a világ
Itt az idő
a pocsolyából kitámolyogni
a szakadt ruhát ledobni
ha kell csupaszon,pőrén
útra kelni
új,jobb jövőt építeni
vágyból,akaratból
könnyből,tudásból
dacból
világot rengetni
dübörgő szívvel
kapukat döngetni
jussod elvenni
emberhez méltóbban
élni.
Tombolj hát orkán
tisztítsd az utat
melyen
a diadalmas jövő
halad!
Rákos Olivér: Hát ne legyünk…
Gyáváknak szülték az életet
és születtek gyáva alakok,
felemésztik őket a kételyek,
indokra nem keresnek alapot.
Ellepik a Földet az emberek
és elföldelnek mindent, mi szép.
Jönnek és mennek a szerelmek,
múló nász ez, egy héjazenész
dögevő dala, gyávák himnusza.
Merjük viselni keresztjeinket,
mert mindenki önmaga Krisztusa.
Én nem vállalom fel a magányt:
gyáváknak szülték az életet
és gyáváknak szülték a halált!
Serdült Laura: Őrizd meg az emlékem
Már nem írhat a kezem,
Nyisd ki hát legszebb kötetem.
Már nem dobban a szívem,
Soraim közt az élet.
Világot én bejártam,
Mint új zöld ág érkeztem,
S lelkedben versek felé
Új Szerelmet csempésztem.
Már nem írhat a kezem,
Nyisd ki hát legszebb kötetem.
Már nem dobban a szívem,
Soraim közt az élet.
Nem tudom hogyan, meddig
Emlékeztek még reám,
De itt hagytam nektek mindent,
Őrizzétek hát tovább.
Tábori Katalin: A hó is őriz
Most tél van, és mindig rád gondolok
Merre jár a lelked? Didereg?
Vagy nyugalmat talált a hótakaró alatt
A hideg fagy ellen?
Mi mindig itt vagyunk körülötted,
Hogy helyetted emlékezzünk a versekre
Melyek hideg folyókban
És forró ölelésekben kelnek életre
Te már csak az álmodban meséled őket
De lapok helyett,
Mi a szemünkben őrzünk téged
A lelkedből kisarjadó virágot
Saját álmomig őrzöm
Mikor én is elalszom
Fáradt fejemet melléd lehajtom
És együtt, tovább álmodunk
Taizs Gergő: Habok zsokéja
Hommage á Ady Endre
Jobbra-
balra, oda-vissza, vissza
oda, fel és alá, jobbra-
balra csapódás, becsapódás.
Hol keleten,
hol nyugaton, végső soron
mindig a magyar Ugaron, fanyar
uralom. Poeta prophaeticus,
te zabos, eltévedt muszáj
Lovasok új irányadója!
A halottak élén most
úgy zeng minden elfeledett,
száz évbe temetett örök
sorod, mint pattogó ostorok:
„Viszkózus végzetünk tengerén
a két part közé rekedt reményt
mentsd ki, te mentsd ki!”
Erős vár vagy, Ady building,
s mint Humus hungaricus, így szólottál:
„Szervezz nyersanyagból szerves
pépet, jövőképet, népet komposztálj!
Jobbra-
balra többé sose, sose
sodródj, kompország!
Végzetünk viszkózus tengerén
harc a Magunkkal, a nemzetért.
Új vizektől se félj: habár ellent-
mondás, paradoxon, hogy a föl-
földobott kő csak úgy lehet lesüllyedő,
ha súlytalan.”
Tóth Endre: Valahol a Nagykörúton
– Ady Endrének –
Istent kerestem akkor éjjel
Vak ködben mélázva múlton:
Tán ismertem, de nem emlékszem.
Ám egyszer csak megláttam őt
Valahol a nagykörúton.
Pont úgy nézett ki, ahogy írtad:
Lámpás meg nagy harangkabát.
Közelebb mentem, hogy lássam őt,
Érezzem az Isten-szagot…
De csak szemétben guberált.
Mocskos volt borzolt ősz szakálla,
Szemében harcokat láttam.
Ismerős riadt-bús tekintet…
Majd intett öreg kezével,
Arcomba nézett, s megálltam.
Időtlenné váltak a percek,
S én nem bírtam moccanni se.
Hozzám se szólt, csak tovább nézett,
Törpe lettem, ő óriás,
Mint gyermeknek a szentmise.
Szólni akartam: „hé, mit bámulsz?”
Vagy valamit, mi továbbvisz.
De sehogy sem jött a számra szó.
Keresett ő is, ahogy én:
Valakit, aki benne hisz.
Majd kotorásztam a zsebemben:
Egy százast vagy egy szál cigit.
De csak mobilom húztam elő,
Felemeltem, rámutattam,
Hátha felhívna valakit.
Mintha elmosolyodott volna,
S így szólt: „Azt hitte, lehúzom?”
Majd lassan, szomorún elindult,
S én ottmaradtam egyedül
Valahol a nagykörúton.
Tóth Gusztáv: Halak visszaesnek
Parittyás-fényként
röppennek a halak
oldalast tükrözve,
gátat ugranak, és
visszaesnek…
Garasos-híd, Ady Park…
Körös-parti örök sétány
öröklét a szerelemnek.
Ó, kellene egy parány lehelet
Átugrani a gátat
Adyként neki a vágynak,
a nagyvilágnak…
De mint múzeumának
tehetetlen kövei most a vágyak
mind, mind lezuhannak;
ember, ki felérne hozzád
most lezuhanna, mint
tehetetlen sziklák.
Nagyvárad, 1974. augusztus 16.
Zolotay Bence: Kaján vég
Nagy úr voltál, Kelet hars gőgje
Lenézőn villongott felém.
Jaj, én voltam az Élet csődje,
Rokkant lélek, akit a Sors
Nem hordozott a tenyerén.
Irigyeltem pompás kaftánod
S tüzet lehelő paripád.
Suhanva roptad ékes táncod:
Szirtakit nem járt senki úgy
Azóta, borissza barát.
Hős voltál vénülő szememben,
Liber atyám nemes fia.
Az emlék most is visszarebben,
Ahogy holtrészegen neked
Meg sem kottyant az orgia.
Ittad rundjaid egymás után:
Így múlt rá dúvad napra nap.
Láttuk, ahogy a nap kél sután,
S már gördült le szekere: ez
A következő pillanat.
Lanttal kezemben könyörögtem,
Több kortyot torkom nem bír el,
S Halál habzik gyöngyös sörömben,
S te hátba vertél: „Csak még egy
Utolsó stampót, siheder!”
Hiába esdekeltem, szómra
Fülednek botja se felelt.
Hiába mondtam, az a strófa,
Mely pennám alól hömpölyög
Kenyért ad, napi eledelt.
Új rímmel kell a rímre csengni,
És ahhoz józan elme kell!
„Meg kéne magad emberelni,
Hogy rímed mámor szítsa fel:
Tintád majd így is remekel!”
Zúdítád rám a zord iccéket,
S zengett érces baritonod.
A rím a körmeimre égett,
Alélt lett a poétika,
S vérbe fagytak a verssorok.
Ziláltan majd a csárda-lóca
Alá bukott le tetemem.
A májam szívta bor-pióca,
S szívem tapodta lópata:
Pejed patkója vérmesen.
Aláröppent az éj madárja.
Nyeregbe kaptál: „Ég veled!”
Lovad tüzes mazurkát járva
Szökkent a holdba, s így űzéd
Ezerkettedik éjedet.
Tízszer tíz év telt ím azóta.
Daliás hátad meghajolt.
Megvénített a tor s a nóta,
És az éj-űző rabóta
Bokádra béklyót lakatolt.
Avítt lett lantodon az ének,
S burnusszá fakult bíborod.
Rímeidre már a szirének
Sem ütnek rímes szólamot.
Atyám, a dalod megkopott!
Gigászi fenség, tényleg porba
Zuhant rettegett nimbuszod?
Jaj, nincs esély már, hogy dalolna
Eget dörgő orgánumod,
S zengnének dithüramboszok?
Jaj, rossz így látni, mivé váltál,
Mivé tett Delíriumod!
Elemésztett a Láz s a vandál
Tivornyák végtelen sora
S mámorból csikart himnuszok!
Agg apám, sors-űzött Kubla kán ,
Itt a vállam, karolj belém!
Vezetlek, s Láz-álmok alkonyán
Utószor megrészegülünk
A Lebuj hűs leheletén!
Igyál, uram, húzd meg a kelyhet:
Lelked ettől erőre kap!
S kobzodon majd új dalok kelnek.
A ritmus őrült táncra hív,
S nem nyúlunk el a pad alatt!
Megrepedt az éj, jött a hajnal…
Így zárul véle a mese:
Megfáradt lelke nagy morajjal
Mardukba szállt s a pad alatt
Kihűlve szent porhüvelye.
Illusztráció: Ady Endre
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
