Gálla Edit: Felhők
Barokk felhőfodrok gomolyognak:
a várhegy koronája, borúcsipkés baldachin
a Szentháromság szoborra feszítve.
Vértanúk kínjain
egyensúlyoz az ég. A vonagló testek
egy mozdulattá kövültek, egyetlen
felránduló tekintetté.
Bearanyozták a gyilkos
nyílvesszőket, a töviskoszorút,
a halálangyalok rózsaszálait.
Az élettelen itt mind magasba tör.
A város úgy terjed a hegy körül,
mint mélységes árok, nyirkos,
élőket elnyelő gödör.
Idelentről a felhőmennyezet sem látszik.
Kipufogó puffancsok
kanyarognak tunyán,
az aszfalt fölött pár ujjnyira, fáradt
autóbuszok nyomán –
ezek sem jutnak messzire, körjárat
mindegyik. Toprongyos bakancsok
igyekeznek a vasútállomásra,
majd várnak türelmesen.
Helyi melósok, koldusok,
iszákosok krákogva, leendő és meglett
leányanyák, mindig szerelmesen,
az érkező szerelvény felé lesnek,
melyre nem szállnak fel sosem –
a szegénynek elég a remény,
az elkent dátum lejárt jegyen.
Itt csak idegenek ismernek kijáratot.
Tekervényes szóösvények,
cuppogós lépcsők,
fondorlatos utak, kertelő sövények
vezetnek biztosnak tűnő magaslatokba.
Inognak végül egymás
vállain állva: egyszer csak nincs tovább, nincs más
hátra, mint lekötelezve
a többi törtető súlyosságát tartani.
Elérhetetlen magasban a felhők
lassan ölelkeznek, gabalyodnak:
összekulcsolt, óriás kézfejek.
A halódó szentek halvány mosolya
arany visszfény a felleghegyen.
Ha így akarja a menny, legyen, legyen, legyen.
Illusztráció: Felhők (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
