Bereti Gábor: Átkelés a függőhídon
Átkelek a függőhídon.
Előttem is, mögöttem is, egy-egy világ.
A völgy alattam, minden lépésnél elragad.
Sötétlő, sziklás horpaszából nyársak nőnek,
ezüstös bükkök törnek az ég felé.
Szárnyakká táruló karokkal
olykor elszállok felettük.
Testem fekete a napsütésben.
Apró szikrákat vet, ahogy
megérintem a csúcsok fémes leveleit.
Amit gondolok,
mintha fegyverropogás volna, mert
szavaim a fényből árnyékba születnek.
Mögöttem fehér foltokká olvadnak az
emlékek, s fennakadnak a hídkorlát meg-
megránduló tüskéin. Mintha
leölt üstökösök csóvái volnának,
lebegnek, integetnek a szélben.
Megint megkapaszkodom.
Lebegve indulok.
A keskeny deszkákon már nincs visszaút.
Illusztráció: Átkelés a függőhídon
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
