Horváth Angelus: Több egy leveleskönyvnél
*
Befelé élt élet. Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből” 1945–1950. Összeállította és írta Suhai Pál. Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021.
„Soha, ha még bármilyen soká tart is számomra a fogság, Katikám, ne feledd, hogy számomra nincs más, csak a hazám és benne az én kicsi Családom.” Idősebb Suhai Pál fogságból hazaküldött leveleit olvasva olykor összeszorul az ember szíve. Ma már talán elképzelni sem tudjuk, hogy micsoda viszontagságokat kellett kiállnia egy fiatal rendőrnek, akit szinte csak a családja iránt érzett állhatatos szeretete tudott megtartani a nehéz időkben.
Suhai Pál hadifogolytáborba kerülése tulajdonképp jellemző történet a második világháború végének Magyarországán: a Vörös Hadsereg úgy próbálta tartani az előírt hadifogolylétszámot (mely eredetileg is azért volt olyan magas, mert tisztjeik nagyobb létszámú ellenséges erőt jelentettek), hogy tömegével hurcolta el a polgári lakosságot, akár a nyílt utcáról is. A málenkij robotra hurcoltak közül voltak, akik már a Szovjetunióba szállítás gyötrelmeit sem élték túl, akik pedig szerencsésen eljutottak célállomásukig, egy GULAG vagy GUPVI táborba, azokra végeláthatatlan nélkülözés és fizikai sanyargatás várt.
A könyv ugyanakkor elsősorban nem a lágerélet kínjait, szenvedéseit és mindennapos megpróbáltatásait hivatott bemutatni, hanem sokkal inkább egy fiatalember próbálkozásait, hogy a reménytelennek tűnő helyzetben is tartsa a kapcsolatot szeretteivel, s valamilyen módon hatást gyakoroljon életükre. Fia – aki szintén a Suhai Pál nevet viseli – állította össze apja leveleiből a kötetet, s foglalta keretbe azokat. Saját elmondása szerint édesapja elzártsága ellenére is „a kis család (…) élete iránti elkötelezettsége révén (…) az otthoni élet egyik alakítójává is válhatott és ilyennek mindvégig meg is maradhatott”. Jellemző például, hogy szinte egyik levelében sem mulasztott el kisfia nevelésével kapcsolatban – olykor finom, máskor viszont határozott – útmutatásokat adni. „Látom a fényképről, hogy szép erős és fejlett, tiszta a mi Palkónk – írta 1949-ben. Most már azt hiszem, nyílik az értelme, vigyázz, nehogy valamerre ferde és rossz képet kapjon a világról, légy vele szemben őszinte, és bíráld el cselekedeteit, hogy lássa, mi a jó és mi a rossz. Türelmetlen és ideges soha ne légy, Édes, vele szemben, de az erély meglegyen.”
A kötet több egy átlagos „leveleskönyvnél”: a nagyon szemléletes szerkesztői magyarázatok mellett helyet kaptak benne a jobb megértés érdekében más lágerlakók beszámolói, sőt történészi megállapítások is. Mindezekre többek között azért van szükség, mert a lágerlevél, mint „műfaj” nem sok lehetőséget adott arra, hogy a levélíró elbeszélje valós helyzetét, életkörülményeit, számot adjon gondolatairól, hiszen a táborból kikerülő leveleket tüzetesen ellenőrizték, s ha bármit is kifogásoltak bennük, többnyire megsemmisítették. Ráadásul főhősünknek – akármilyen nehezek is voltak körülményei, akármilyen kínokat is kellett átélnie – tartania kellett a hitet családjában, hogy túléli a megpróbáltatásokat és végül hazatér.
Hogy a sokszor virágnyelven megfogalmazott mondatok, az olvasó számára alig érthető, „belsős” üzenetek mégis értelmet nyernek, az a szemléletes kiegészítéseknek köszönhető. Kitérőnek nevezett, nagyobb levegővételű betoldásai rendkívül élvezetesek. Egy helyütt például édesapja hitéről elmélkedve írja a következőket: „»Vallásos erkölccsel«. Apám később, hazatérése után magát istenhívőnek nevezte, de templomba ritkán járt (…) Istenhitéről nekünk akkoriban nem sokat árult el, mélységét nem is gyanítottuk. Én is csak most, e levelek olvasása közben szembesülök vele. És még csak nem is idézőjeles »praktikumával«, nehéz sorsában kapaszkodót kínáló jelenlétével, noha a levelek némely sztereotip fordulatában ez is feltűnik. Ennél sokkal feltűnőbb azonban az istenhitét kísérő morális komolyság, néha egyenesen szigor. Az önmagával szembeni következetesség, amellyel az őt ért (számunkra a külső tilalmak miatt jórészt láthatatlan) hatások lelki benyomásait anyámnak írt leveleiben elemzi. Külső kényszereknek kitett életét befelé éli. Megpróbáltatásait másokkal szemben is elvárható erkölcsi tanulságokká, sőt követelményekké formálja.”
Másutt pedig a 20. század közepén még valóságosan létező nagycsalád szépségéről és édesapja életében betöltött fontosságáról olvashatunk. „»A messze távolból«: apám lélekben a fizikai távolság ellenére is családja, a Stienerek és a Reiczek tagjának tudta magát, ennek hitével viselte a nehéz napokat, talán ezért sem tudták felmorzsolni a fogság megpróbáltatásai. Ha elképzelem, hogy nincs e kapaszkodója, a távoli otthon melegének érzése, talán haza sem jöhetett volna. A nagycsalád élménye még nekem is emlék. Nagypapák, nagymamák, unokák, unokatestvérek egy rakáson: együtt sírtunk vagy nevettünk, együtt főztük a szappant, oltottuk a meszet. Együtt születtünk, együtt haltunk – és otthon. Ha van fontos tanulsága e leveleknek, túl a fogolylét szavakat sem igénylő üzenetén (…), ha van mondanivalója számomra ma és általában is, talán ez lehetne: a család nélkülözhetetlen szerepe, fontossága az ember életében.”
Ennél kifejezőbben talán nem is lehetne megfogalmazni, miért is érdemes kézbe venni a könyvet.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
