Kovács katáng Ferenc: De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka [1]
*
Babics Imre József Attila-díjas költővel Kovács katáng Ferenc beszélgetett.
Kovács katáng Ferenc: Tapasztaltam, tudom, milyen, nem leányálom elvált szülők gyerekének lenni, ráadásul első generációs értelmiséginek. Milyen hatással voltak rád a gyermekévek? Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel, nagyszüleiddel? Mit örökítettek át a génjeidbe?
Babics Imre: Minden velem történt beszélgetésben, interjúban hangsúlyoztam, hogy gyönyörű gyermekkorom volt, most sem teszek másképp. Szüleim mindketten alsó középosztálybeli, sokgyermekes családból származtak, a hatvanas évek gazdasági fellendülésében igyekeztek olyan anyagi biztonságot és jólétet szerezni maguknak és gyermekeiknek, amely addig az évtizedig társadalmi rétegük számára elérhetetlen volt. Emlékszem, anyám a hivatali munkája után otthon harisnyaszem-felszedést vállalt: autóra gyűjtött. Jólétben éltünk, nekem és öcsémnek a válásukig (tizenhét éves voltam akkor) minden kívánságom teljesítették. Nem lehetek elég hálás nekik. Nyugodjanak békében.
Ami a nagyszüleimet illeti: apám apja 1959-ben öngyilkos lett, ahogy később megtudtam, magánéleti okból. Berepülő pilótaként túlélte a II. Világháborút, az orosz hadifogságot, de a magánéleti problémáival nem tudott megbirkózni. Apám anyjával nem is nagyon találkoztam, egyszer elvitt magához Angyalföldre, de olyan rosszul éreztem magam, hogy egy borzalmas éjszaka után a szüleim hazavittek. A másik ágon viszont nagyon sok szeretetet kaptam; rengeteg időt töltöttem anyai nagyszüleimnél, 8-9 éves koromtól, mikor már bátorkodtam egyedül utazni tizenhárom éves koromig minden hétvégét náluk töltöttem (szüleim öcsémmel a hétvégi telken, Biatorbágyon voltak), és persze a szünidőket. Nagyanyám a Magyar Kábel Művek Római-parti üdülőjének volt a gondnoka (nagyapám ugyanennél a vállalatnál osztályvezetőként dolgozott nyugdíjazásáig). Hatalmas kert volt az épület mögött nyárfa-fasorral, kétoldalt röplabdapálya, játszótér, kis medence, pázsit, virágágyások. A bejárat előtti salakos kocsifordulót vadgesztenyefák szegélyezték. Ősszel elégettük a lehullott leveleket, máig imádom azt az illatot, ahogy a vadgesztenye fényes termését is. Tartozott az épülethez a Dunán egy stég (végig a parton stégek minden üdülő előtt), onnan indultak az evezősök a Szentendrei-sziget mentén felfelé. Számtalan percet töltöttem el magányosan azon a stégen, a kirándulóhajók által keltett hullámokat osztályoztam (a Kossuthé volt a legnagyobb), a horgászokat néztem (soha nem fogtak semmit), álmodoztam. Ősszel és tavasszal volt a legjobb, mikor nem voltak vendégek, nyaralók. Egy magányos, sápadt, vézna kisfiú, amint a hatalmas, kihalt épület első emeletén az étkezővel közös társalgóban, ahol nyáron ötven-hatvan ember nézte a Táncdalfesztivált, egy esős késő őszi délután leül és egy fekete-fehér televízión megnézi a Újpesti Dózsa-Ferencváros labdarúgó mérkőzést egymagában: ez voltam én, s azt hiszem, valami ott maradt belőlem.
A gének? Nem hiszem, hogy a gének belső tulajdonságokat hordoznak: én pl. anyámtól örököltem ugyan a kék szemét, de az anyagiasságát nem. Az öcsémre mondhatjuk, hogy ő viszont igen, csakhogy mindketten májusban, a Bika jegyében születtek, ami földjegy, ezért hasonlítottak egymásra jellemükben. Mindig is nagyon jól megértették egymást.
Én viszont az Ikrek jegyében születettem, eléggé el is ütöttem a családtagjaimtól. Ha valami, akkor ez meghatározó volt egész életemre nézvést.
KkF: Milyen szerepet játszott életedben az általános- és a középiskola? Vártad a szeptemberi iskolakezdéseket?
BI: Én inkább a tanév végét vártam, azt a napot, mikor a táblára felkerült a VAKÁCIÓ! felkiáltójele. Nem szerettem iskolába járni, már akkor sem bírtam a kötöttséget. Olyannyira, hogy pl. ötödikben rengeteget hiányoztam, szegény anyám nem győzte írni az igazolásokat a gyomorrontásról, a megfázásról. A körzeti orvost nem tudtam volna átverni, nem is mentem hozzá, a szülőktől viszont három napig elfogadták az igazolást. Amúgy négyes-ötös tanuló voltam. Bár a reál tárgyak már akkor sem mentek nekem, a matematika óráktól kifejezetten rettegtem, de az oroszórától is. Az irodalom, a történelem, a biológia viszont kedvemre volt, azokat a tantárgyakat szerettem. Nyolcadikban biológia versenyt nyertem az iskolában, történelemből második lettem. A biológia tanárnő nagy bosszúságára történelemből mentem a kerületi versenyre, ahol bekerültem a legjobb hat közé (harmadik vagy negyedik lettem, emlékeim szerint).
A gimnáziumban angol tagozatra jártam, de ott már csak a reál tárgyakból tanultam és azokból is csak annyit, hogy elég legyen a ketteshez. Mondhatjuk, hogy lázadó kamasz voltam, a harmadik év végén ki is rúgtak a gimnáziumból. Nem illettem már abba a közegbe, hogy finoman fogalmazzak. Abban az évben váltak el a szüleim, dolgozni kezdtem, albérletben is laktam. Nehéz idők voltak, nem szívesen beszélek róla.
KkF: Mesélj kérlek a pályakezdésedről! Mikor kezdtél el írni és miket, s hol jelent meg az első írásod?
BI: Gyermekkorom óta verselek. Nyolc-kilenc évesen kezdtem el rímelgetni, nagyon szórakoztató volt, hogy mi mindent lehet kihozni a nyelvből. Élveztem, nem volt tétje. Aztán az ember kamaszkorában rájön, hogy a tartalom is fontos, és arról a korról is sok mindent lehetett írni. Onnantól már nem volt könnyű alkotni, egyensúlyba kellett hozni a tartalmat és a formát. Egyfajta kötéltánc volt, az ma is, legalábbis számomra. Tizenhat évesen írtam először és tizenhét éves koromban írtam utoljára szabadverset, vonzott a fegyelem, amennyire nem bírtam a kötöttséget a külvilágban, úgy törekedtem rá a szellemiek területén. Ez a kettősség kíséri végig életem, mint már írtam, az Ikrek jegyében születtem.
Ha jól emlékszem, először az Új Forrásba küldtem verseket tizennyolc évesen, egy nagyképű levél kíséretében. Ironikus, barátságos válaszlevélben utasítottak el. Igazuk volt. Aztán, mikor 1980-ban Szegeden laktam albérletben, személyesen vittem el a verseim a Tiszatáj szerkesztőségébe. Egy kopaszodó, harmincas úr vette át a kéziratokat, a szerkesztőségi titkárnő volt még ott. Mikor kívülről betettem az ajtót, hallottam, hogy nevetnek. Nem kaptam választ. Később a pécsi Jelenkornál próbálkoztam levélben, az akkori versszerkesztő, Parti Nagy Lajos barátságos hangon biztatott, tetszettek neki a dolgaim, kért még anyagot, erre én botor fejjel egy olyan képverset is elküldtem, amelyben az akkori prominens politikusok nevei is szerepeltek, persze, nem éppen magasztaló kontextusban. Naná, hogy nem közöltek, azóta sem jelentem meg a Jelenkorban. De azért töretlenül verseltem tovább. Csak éppen nem próbálkoztam sehol a műveimmel. Bíztam önmagamban, bíztam Istenben, talán segít valahogy. S valóban: még a katonaság előtt találkoztam Krasznahorkai Lászlóval, aki azokban az években tűnt fel, akkor már kimagasló tehetségnek számított. A gimnáziumi magyartanárommal, Kardos Péterrel mentünk el hozzá Szentendrére; ők már előtte is jóban voltak. Laci a barátságába fogadott, az ő segítségével jelent meg néhány haikum a szombathelyi Életünkben. Ez volt az első megjelenésem. Laci beszélt rólam Zalán Tibornak, aki még ebben az évben, 1986-ban bemutatott a Élet és Irodalom hasábjain. Így indultam el.
KkF: Költőnek készültél, vagy így hozta a sors?
BI: Én költőnek születtem. Így kell lennie, mert máshoz nem értek és nem is érdekel más. Ahogy Platón írta: «Minden tudás csak emlékezés». Ezzel tulajdonképpen a reinkarnációra célzott. Az én költői tudásom se más, mint emlékezés, ebben hiszek, így gondolom, de nem akarok meggyőzni senkit, nem szokásom. Találkoztam nagyon jelentős spirituális tudású emberekkel a későbbiekben, egyikük, egy alig ismert csoda, leírta az előző életeim: többször, pl. az ókori Kínában, vagy a középkori Spanyolországban is költő voltam, de olyan, aki nem teljesíti az akkori életére kimért sorsfeladatát, a karmáját. Ebben az életben mindezt rendbe hozom: mindent, amit kellett, megírtam, nem térített el célomtól semmi. Így aztán többé nem leszek már költő, aminek örülök: nehéz kenyér ez, ha valaki komolyan csinálja.
Mégis, micsoda hatalmas áldás a költői tehetség! Amikor a szavak szinte törleszkednek az emberhez! S én ráadásul egy olyan nyelven alkothatok, amelyen minden versformát lehet használni, a hexametertől a slókáig. Meglehet, ez a kárpótlásunk azért, mert a magyar nem világnyelv.
KkF: Ha figyelmesen olvas téged az ember, kiderül, hogy milyen nehéz munkákat vállaltál be a megélhetésért. Már ránézésre sem vagy egy irodaszék-koptató. Huszonévesen családot alapítottál, ez hogy formálta, alakította a további életedet?
BI: Mint írtam, tizenhét éves koromtól nehéz időszak jött az életemben. Apám újra megnősült, évekig nem láttam. Anyám egy kőbányai, lepukkant szoba-konyhás lakásba költözött a kilenc éves öcsémmel. Én a nagyszüleimnél laktam, akik a Római-partól Budaörsi útra költöztek egy kétszobás lakásba, mert a nagyanyám is nyugdíjba ment, el kellett hagyniuk a szolgálati lakást. Reménytelennek tűnt minden. Sok munkahelyem volt, kallódtam, nem úgy nézett ki, hogy lesz belőlem valaki. Nem érdekelt az anyagi boldogulás, korholtak is érte, bár egyre lemondóbban. Én csak jó verseket akartam írni, halhatatlan költő akartam lenni. Ez már akkoriban is nagy röhejnek számított, hát még ma. Az említett kőbányai szobában, egy kihúzható heverőn, hason fekve írtam meg az első jó versem, amely a Hét évszázad verseiben is szerepel. Címe: Sírfelirat. Nagyon elégedett voltam vele. Huszonegy éves voltam.
Ebben az időben ismertem meg a feleségem. A BUKISZ (Budapesi Kisállattenyésztők Szövetkezete) berkeiben voltam éppen lomtalanító (tulajdonképpen sittlehordó), ő raktáros volt ugyanennél cégnél, a telephelyen, nem messze a Mázsa tértől. Ja, hogy mi köze van a kisállattenyésztésnek a lomtalanításhoz? Semmi, csak éppen abban az időszakban nyakra-főre alakultak a melléküzemágak, végre már tudtak ügyeskedni az arra hívatott magyarok. Minket kettőnket ez nem érdekelt, egymásba szerettünk. Pár hónapra rá engem elvittek katonának, elég későn, már elmúltam huszonkét éves. A kortársaim többsége már leszerelt, de én szoc. problémásnak számítottam elvált anyám és gyermekkorú öcsém miatt. Építőalakulathoz kerültem, kiképzés után dolgoztunk, kaptunk fizetést a zsold mellé. A társaság nem éppen a felső tízezerből verbuválódott, csak egy példa: mikor Karácsonyra hazaengedtek minket, egyikünk nem jött vissza. Később kiderült, hogy letartóztatták, mert megerőszakolt valakit.
A katonaidőm alatt nősültem meg, tulajdonképpen a két hét szabadság miatt, hiszen úgyis mindenképpen elvettem volna a szerelmem. Leszerelésem után Dunaharasztiba, albérletbe költöztünk, a lányom is oda született 1985-ben. Továbbra is fizikai munkát végeztem.
KkF: Ideje, hogy a köteteidről is szó essék. Kérlek, hogy beszélj a 2000-ig megjelentekről, keletkezési, kiadási körülményeikről!
BI: Az első kötetem 1989-ben jelent meg a Magvető kiadónál. Mindez annak volt köszönhető, hogy ekkor már felfigyelt rám az irodalmi élet, és továbbra is számíthattam Krasznahorkai László segítségére, akinek ugyancsak a Magvetőnél jelentek meg ma már klasszikusnak számító könyvei. E helyütt meg kell említenem a könyv szerkesztőjét, a 2010-ben elhunyt Zsámboki Marit. Nagyon szeretett, nagyon bízott bennem, nagyon jó ember volt és kitűnő szerkesztő. A Kék Ütem Lovagrend címet viselő verseskötetért megkaptam a legjobb elsőkötetes szerzőnek járó Bölöni György-díjat (már nem az a neve) és a Jövő Irodalmáért Díjat (nem létezik már). A második kötetem, a Magyarok kertje már a rendszerváltás után, 1991-ben jelent meg a Magvetőből kivált Arcanum kiadónál, melynek a fentebb említett Zsámboki Mari volt a vezetője. Ezért a kötetért ‒ elsőként ‒ megkaptam az 1990-ben elhunyt kiváló délvidéki költő emlékére alapított Sziveri János-díjat. Ekkor már nagyban dolgoztam a Gnózison, így a következő kötet, a Két lépés a függőhídon két, a főműből való betétdarabot tartalmazott. Utólag nézve, egyfajta zavart csend fogadta, nem nagyon értették. Hiba volt megjelentetni, de akkor még dolgozott bennem a (külső) sikervágy. Negyedikként Ködkeselyűk címmel egy két színművet tartalmazó kötetem jelent meg, de erről többet inkább nem mondanék, mert életem egyik legnagyobb tévedése volt, hogy drámát írtam. Úgy tűnhetett, bárki értő olvasónak, hogy kiégtem. Ugyanakkor meg kell említenem a Szivárvány folyóiratot és kiadót, amely gondozta a könyvet. Az Egyesült Államokban élő, sajnos már elhunyt Mózsi Ferenc anyagi áldozatából jött létre, Zalán Tibor, Szűgyi Zoltán, Jankovics József voltak a fő munkatársak. Tudtommal nem kapott állami támogatást, noha hiánypótló szerepet töltött be a kilencvenes években, úgy mint napjainkban a Napút.
KkF: Kétezer elején valami történhetett, addigi pályádra nem jellemzően, 6 évig nem jelent meg köteted. “Babics Imre első három, remek kötete után elhallgatott, a nagybetűs irodalmi élet pedig gyorsan leírta” – írta Jász Attila. [2] Mi is történt valójában?
BI: Nem történt semmi, csak éppen kilenc évig írtam a Gnózist. Teljes mértékben erre az egy könyvre összpontosítottam, máshoz, egyéb kisebb művekhez nem volt se időm, se energiám, de kedvem se. Személyesen pedig soha nem vettem részt az irodalmi életben, én a visszahúzódó emberek közé tartozom, nem érzem jól magam nagyobb emberi társaságban, tehát nem terjeszthettem kávéházi irodalmi berkekben, hogy egy hatalmas művön dolgozom, várjanak türelmesen gigászi költői belépőmre. Egyszóval minden tekintetben az árral szemben úsztam, azt hiszem, ez tényszerű megállapítás.
Gondoljunk bele, a kilencvenes években vagyunk a vadkapitalizmus időszakában, amikor mindenki gründolási lázban égett, én pedig, ahelyett, hogy valamilyen területen legalább érvényesülni próbáltam volna, a kiadatás reménye nélkül belefogtam egy ekkora munkába. Nem tűnt épeszű ötletnek.
Az pedig, hogy az embert elfelejtik és leírják, ha nincs jelen folyamatosan az irodalmi életben, nem nagy meglepetés mifelénk. S egyébként is: miért kellene ezért neheztelni azokra, akik a maguk pecsenyéjét sütögetik és örülnek, ha egy fővel csökken a konkurencia? Szóval nem érintett a felejtés túlzottan fájdalmasan, számoltam vele. Úgy gondoltam, s gondolom ma is, hogy egy alkotó számára az igazi (belső) siker az, ha megalkot egy páratlan művet. Nos, nekem, talán sikerült, talán nem, majd az utókor eldönti.
Mikor befejeztem a Gnózist, azt mondtam a feleségemnek, hogy most valaminek történnie kell, mert ez az élet nem mehet így tovább. Túl sok volt az egyforma nap, mikor reggel elmentem úszni, utána leültem írni, és mással se volt tele a fejem, mint a Gnózis, pedig közben a családom is el kellett tartanom.
És valóban nagy fordulat jött: lehetőségünk nyílt vidékre költözni. Azóta is itt élünk Bakonyszücsön, bár már csak kettecskén (plusz öt macska és egy kutya): a lányunk már régen, az érettségije után visszaköltözött Budapestre.
KkF: 2007-ben a Hármashatár-heg című kötettel (versek, Napkút Kiadó) kanyarodtál vissza a könyvek világába. Többek között ez olvasható a könyv hátsó borítóján: “Tizennégy év verscsöndje után oromlik hát elő most könyvben a hegesedő hármasság: a haikuk pontossága, a formaszép hosszabb versek lüktetése s a játszi-komoly daloskönyv. Lemondás, távolságtartás? A szerkesztett könyvegész lapjain a tűnődő hitvallás komolysága a korokban gyérülőn i.sz. 3757-ben az időtlen lábnyomig ér…” Veretes, kötetolvasásra buzdító sorok. Mire is invitálnak? Mit nyújtasz ebben a kötetben az olvasónak?
BI: Nem gondolkoztam én ekkoriban kötetben, elfogadtam azt a sorsot, hogy írtam az íróasztalfióknak egy nagy művet (különben nem is fért bele az asztalfiókba, a bárszekrényben tartottam a füzeteket). De a költészet nem hagyott békén. Haikuk kezdtek formálódni bennem. A környezet is segített, hiszen nap mint nap jártam az erdőt, gyönyörű természet vett körül, szóval olyan erős benyomások értek, amelyek előbb-utóbb újra kihozták belőlem a költőt. Ezekből a haikukból született egy ciklus: a Pusztát kiállt szavak.
Aztán felbukkant egy ötlet: a jövőben bekövetkező apokalipsziseket megéneklő daloskönyv, egy elképzelt népdal-gyűjtemény, amely olyan emberek ajkán születhetne meg, akik ezeket az apokalipsziseket átélték. A címe: a. D. (vagyis anno Domini) viszont lefelé szedve is van egy másik cím: apokalipsziseink Daloskönyveiből. A ciklusban található i. sz. 3757 egyáltalán nem véletlen. Nostradamus próféciáiban szerepel ez az évszám, mint egyfajta végpont az emberiség történetében.
Amúgy máig egyik kedvencem ez a ciklus, sajnos, kevés figyelmet kapott.
A középső ciklusban szereplő hosszabb versek közül jó néhány a Gnózis betétverse, de ezt az olvasó nem tudhatta, mert a Gnózis hat évvel később jelent meg.
A ciklus címe: Életorom, szintén játékos ötlet, mondjuk úgy, fájdalmasan játékos. Olvastán egyrészt asszociálhatunk az életörömre, ami nincs benne, az ékezetek hiánya erről árulkodhat az értő olvasó számára, másrészt a férfikor delelőjére.
Miért a cím? Azon túl, hogy három ciklusból áll, és sok benne a lelki sérülésről árulkodó fájdalom, két személyes utalást is tartalmaz. Gyermekkoromban szüleimmel többször kirándultunk a Hármashatár-hegyre, ez is eszembe jutott címadáskor, továbbá az, hogy apám a hegyen lévő laktanyában töltötte a katonaéveit, mint lokátoros.
De nem volt reményem a kötet kiadatására, nem házaltam vele sehol, ez nem is szokásom. Végül Szondi György ajánlotta fel, hogy kiadná egy kötetem, így került nyilvánosságra.
KkF: Jász Attilával folytatom: “Egy kiadó szerencsére rá tudta venni a szerzőt, hogy műve – sok évnyi fiókban állás után – szélesebb olvasóközönséghez is eljuthasson. Bátor dolog. Bár a siker biztos. Csak nem a gyors, hanem a hosszú lejáratú érvényességé. És Babics Imre tudta ezt (is). Ezért nem kapkodott. De eljött a Gnózis ideje, megjelenik végre ez a hétköznapi apokalipszist ábrázoló mű.” [2]
Igazán nem akarok kellemetlenkedni, de jobb, ha a Gnózis című gigantikus munkádról rögtön az elején Pienták Attila lesújtó ⇒írására hivatkozom [3]: “Babics Imre nagyon akarhatott könyvet írni, meglehet, valamiféle opus magnumot, s bizonyára rendkívüli munkája fekszik a Gnózisban. Munkája teljes kudarcot vallott. És bizony – Babits megjegyzésére is hivatkozva – nem csupán az ő alkotói fegyelmezetlenségén, hanem kiadói melléfogáson is múlott, hogy ez a mű sajnálatos módon megjelenésre került. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2013)” Hogy élted meg ezt a csöppet sem jóindulatú, ráadásul a Kortárs online felületén megjelent kritikát?
BI: Miután Pienták már nem él, a személyével és a kritikájával nem óhajtok foglalkozni, legyen neki könnyű a föld. Ha lesz még ebben az országban valamikor tisztességes, nem érdekek mentén kialakult, ellenséges klikkekből álló, állami pénzekért lihegő irodalom, akkor mindketten a minket megillető helyre fogunk kerülni.
Mindazonáltal ezt a szöveget valaki vagy valakik megjelentették egy, az irodalomszeretők-értők által gyakran látogatott felületen, nyilván nem merő szórakozottságából. Hiába írta később a felülmúlhatatlan műveltségű és tényleg hozzáértő Szörényi László a Gnózisról, hogy «korszakos remekmű», hiába írta a néhai bravúrköltő, Csontos János, hogy nemzedéke csúcsteljesítménye, hiába szentelt neki magasztaló nagyesszét Búzás Huba, Hegyi Zoltán Imre, Füleki Gábor, írásaik már később jelentek meg, rögzült az első olvasat, Pientáké.
A világhálón a nevem melletti szócikk alatt kettővel most ott található ez az írás egy, még a hazai irodalmi életben is párját ritkító hitványság dokumentumaként. Remélem, érthető voltam.
KkF: Esszéjében Prágai Tamás sokkal árnyaltabban, tényszerűbben és elismerően szól a Gnózisról. S idéz is belőle egy izgalmas részt: „Könyvének nemcsak horizontja, hanem távlata is van: ´E jövőtől féltem az embert, és ez jó jel, mert szeretetre vall. A modernek meg nyalják ki a seggem. Akiknek őrültség az Egész akarása, azok nyomorultak, nem mi, magányos szárnykeresők. Lezuhanni ezerszer jobb, mint meg sem mászni a tornyot. Alul makogóké most a világ, az alulmúlóké. És az utódok szárnykeresőknek látják majd őket, s mi kihullunk nyomtalanul minden kreatúrák gondolatából… Kérdezem én: csoda, hogy valahány kimagasló eljut az Úrig? Hát hova forduljon? Mai költők ocsmány kis szövegéhez? Erőt csak erősek adhatnak, jellemtelen, undok kapcabetyárok és kakaógengszter-tömegek nem. Öreg kor, amelyben nincs helye hősnek. Kényelmetlen a hős közelében élni, a kisstílűek békéjére veszéllyel van. De lezárom a témát…´” [4]
Itt Te sem spórolsz a mai költőknek szánt fullánkos megjegyzéseiddel. Közel tíz év telt el a Gnózis megjelenése óta. Változott-e a líra világa – megítélésed szerint – azóta?
BI: Minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy az európai civilizáció alkonyán vagyunk. Nem azért, mert Oswald Spengler ezt száz évvel ezelőtt megírta, hanem azért, mert ez tény. Tapintható a szellemi hanyatlás. Ez a líra világát is érinti. A Napút versszerkesztőjeként kapok kortárs költőktől való fordításokat, de egyébként is igyekszem jelenkorunk irodalmát követni. Mit mondjak, nem túl biztató a helyzet. Szavak egymás után. Véleményem szerint a magyar költészet még mindig jó a világirodalomhoz képest. Önmagához képest nem jó, habár nekünk még mindig vannak nagy költőink. De a nagy számok törvénye alapján ennek így is kell lennie, hiszen nálunk a legmagasabb az egy főre eső költők száma, ezt már Robert Graves is megállapította. Csakhogy mifelénk nem elég, ha jó költő valaki, jól is kell önmagát menedzselnie, különben a közepes tehetségűek, de ügyesebben törtetők betöltik a helyét.
Mikor szerkesztő lettem, megdöbbentett, hogy milyen sok vers érkezik a folyóirathoz, én azt hittem, hogy nagyon lecsökkent a versírási kedv a létező szocializmus elmúltával, de nem. Még mindig nagyon sokan írnak, aminek nagyon örülök. Megdöbbentett, hogy egyszer még egy multicég középvezetője is kért tőlem véleményt, a verseivel kapcsolatban, ami azért örvendetes, mert egy ilyen embernek másfajta hobbijai is lehetnének. A másik öröm számomra, hogy egyre több nő (asszony, leány) versel. Vannak köztük nagyon jók is, más kérdés, hogy a nagyközönség számára ismeretlenek, mert csak a Napútba küldenek verseket, hogy miért, az nem tudom, talán mert nincs elég önbizalmuk.
Én minden szerzőnek azt írom, hogy szüksége van rá csodálatos nyelvünknek, bármily csekélyek legyenek is képességei. Nem a megjelenés, az alkotás a lényeg.
KkF: Ugyancsak az Irodalmi Jelen közli s vezeti fel Füleki Gábor írását a Gnózisról, mely “szerteágazó, alapos esszé, aminek segítségével utat találhatunk a rendszerváltás utáni időszakot bemutató, a mai magyarságról és a világról kíméletlen kritikát mondó szakrális nagyeposzunkba, a magyar irodalom egyik legizgalmasabb építményébe.” Írásában Füleki Gábor így érvel: “Nem mindennapi intenzitású olvasmányt vehet kezébe az olvasó. A könyv szövege líraian tömör, minden oldala, minden sora külön-külön emésztendő, akárcsak az ókori nagy eposzok mondatai. Ugyanis regénynek álcázott eposzról van szó. Már alcíme is árulkodik valódi mivoltáról: Gnózis-ének, azaz ének abban az értelemben, mint a Nibelung-ének vagy az Íliász. Ének a transzcendenshez. Modern hősköltemény, korunk jelenébe-közelmúltjába, a kilencvenes évek Magyarországának elsivárodó valóságába ágyazva.” [5]
Milyen felindulásból, és hogyan született a Gnózis?
BI: Abból az elgondolásból, hogy valóban akartam írni egy nagy művet. Akiben feszül egyfajta hatalmas bizonyításvágy az élet bármely területén, az tudja, miről beszélek.
Hogy mi lesz a sorsa, természetesen nem tudom. Annyi viszont már most elmondható kortárs szemmel is, vélem, hogy a koncepció legalább hatalmas, s az nem más mint a Nagy Piramis leképezése, a magam gyarló eszközeivel. Erre utal a Szfinx című vers (a Gnózis betétlapja), erre utalnak a csökkenő terjedelmű, a csúcsig szűkülő fejezetek. A szövegbetétek a piramisban fellelhető alagutakat, kamrákat jelképezik.
Talán mondanom se kell, hogy nem regényt akartam írni, mert én mint már fentebb jeleztem csak és kizárólag költő volnék. A Gnózis után már leírhatom: epikus költő. A Gnózis természetes olvasható regényként is, ha valakinek nincs füle a hexameterre, így legalább kettős olvasata van. Egy ezoterikus (eposzi ének) és egy exoterikus (regény). Nagy elégedettséggel töltött el, hogy értő kritikusok rájöttek az álcázásra, miként arra is, hogy a hatvannégy fejezet kezdőbetűi egy disztichont adnak ki. Ennyit a fércműről.
Mellesleg nagyon lassan formálódott ki bennem az egész koncepció. Így aztán először a szövegbetétek születtek meg. 1994-ben kezdtem írni magát a hexameteres szövegtestet.
Akkor már tudtam, hogy mit akarok, már megformálódott elmémben a piramis-koncepció.
A hatalmas szövegtest után a Gyarmati emlék készült el, legvégül pedig az Akna, a szonettkoszorú.
KkF: Tudvalevő, hogy a Gnózis után évekig nem írtál (egy sort sem?). De az is tény, hogy ez a 900 oldalas, óriás eposz 14 évig hevert a ládafiában, mire 2013-ban napvilágot látott. S ezután, mintha megeredt volna a “tollad”, évente jelent meg egy-egy köteted. 2015-ben a Sztármajom többszörös alkonyatban (versek, Napkút), Tűtükör (haikuk, Napkút, 2016), majd az Abrak a vadnak, ablak a vaknak – 77 vers (Napkút, 2017). Kezdjük a játékos című kötetek közül a csipkelődővel: Amúgy nem töröm már fejem e fajon: / voltaképpen minden ember csak sztármajom. Te biztosan nem vagy celeb, hisz ügyesebben rejtekező, visszahúzódó alkotót nagyítóval sem talál az ember. Valójában kik is ezek a sztármajmok?
BI: Nem szándékoltan vagyok én visszahúzódó, ez nem egy megjátszott modorosság a részemről, nekem egyszerűen ilyen a természetem. Már gyermekkoromban is ilyen voltam, mint fentebb utaltam rá, csendes, magába forduló kisfiú. S nem az emberek elől rejtőzködöm, nem félek tőlük, hanem a természet közelében óhajtok élni, így érzem jól magam, így bírom elviselni sorsom, a létem. Életem legjobb döntése volt, hogy vidékre, Bakonyszücsre költöztem, túl a mindenkori nehézségeimen, mintha egyfajta Aranykorban leledzenék. Pl. mikor a helyi, akkor még működő téesz melléküzemágát képező csontüzemben dolgoztam mint porítókezelő, időnként kimentem az udvarra, és elnéztem a Bakony legmagasabb csúcsa, a Kőris-hegy felé, s arra gondoltam, bármilyen kemény, mocskos munkát is végzek, megéri, mert ebben a látványban van részem, mert egy kéznyújtásnyira van az illatos erdő a gombáival, az őzeivel, szarvasaival.
De visszatérve kérdésedre: Hérakleitosz írta, hogy a majomhoz képest a legcsúnyább ember is szép. Ezt próbáltam kissé humorosan visszájára fordítani a Gyermektermészet című ciklus kezdő versében. Másrészt némileg ironizálva utalok az utóbbi száz évben feltűnt sztárkultuszra, tulajdonképpen kifigurázom ezt a celebvilágot. Egyre inkább túlkínálat van mostanában sztárokból, egyre kevesebb kell hozzá, hogy valaki azzá legyen. De nem túl fontos téma ez számomra, egyetlen költeményt áldoztam rá, amelyben arról van szó, hogy az erdő nyugodtabb lenne, ha lenne sztárerdész, sztárfavágó is, mert akkor azok inkább a sztárságukkal foglalkoznának az erdő helyett és a nem zavarnák az állatokat.
Amúgy meg, bár kromoszómáink alapján rokonaink az emberszabású majmok, mi emberek tényleg nagyon-nagyon különlegesek vagyunk. Darwinista értelemben a majmok közt sztárok.
De számomra még mindig rejtély az eredetünk.
K
kF: Haikuköteted, a Tűtükör egy karcsú kis füzet. A Fibonacci-számsor szerint sorakoznak címekkel ellátott haikuid, haiku-láncaid. Versszakszámukat tekintve a Fibonacci-számsor (1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34) szerint sorakoznak címekkel ellátott haikuid, haiku-láncaid. Az első részben visszafele, 34-től kezdve csökken, majd a másodikban ugyanaddig nő az egy-egy láncba tartozó versszakok száma. Aki ellenőrizni szeretné ezt a rendet, a Napút Online felületen megteheti. Segítségül ott egy olyan bevezetővel is felszerelted munkádat, ami biztosítókötél az olvasó kalandtúráján. Mit is kérdezhetnék, hogy ne legyen túlmagyarázva az egész…
BI: Mint tudjuk, a Fibonacci-szám fellelhető a természetben is, pl. sok virág szirma Fibonacci-szám, Fibonacci-spirálba rendeződnek a fenyőtoboz pikkelyei, az egyik kedvenc gyümölcsöm, a málna szemei stb. Mivel a haiku eredendően természetlíra, ezért adta magát a versforma, mondhatnánk. Csakhogy nálam, mint minden esetben, először a versek születtek meg. Abban az időszakban haikukat írtam, nem azért mert volt egy koncepció, a fejemben (sosem volt), hanem azért, mert valahogy ilyen versformává rendeződtek a fejemben a sorok. Ezek a darabok kapták a Csengettyűk csődlakóknak címet (éppen a győri Hulladékégetőben dolgoztam lenézett és alulfizetett munkaerőként, és a kollégáim se voltak az élet császárai éppen). Az egyik haiku születésére konkrétan emlékszem. Éppen a teherliftbe rakodtunk mindenféle hulladékot, hogy fenn az emeleten a kazánba kerüljenek, mikor leültem néhány percre pihenni és megláttam a lábaim előtt a döglött szöcskét. A tenyeremre tettem, az életvonalamra, és már meg is volt a haiku, benne van a kötetben.
Mikor már készen volt egy nagyobb adag költemény akkor jutott eszembe a Fibonacci-számsor, mint lehetséges rendezőelv. S akkor jutott eszembe, hogy visszafelé is meg kellene alkotni a sort, de másképpen, egyfajta tükröződésként. Így született meg az Ellenszérűn, ami csupa «Anti-» előjelű szóból áll. Ami a haikuírást illeti itt szakítottam életemben először és utoljára a természetlírával.
KkF: Abrakadabra, válaszoltad egy könyvbemutatón a 2017-es Abrak a vadnak, ablak a vaknak című kötetedre vonatkozó kérdés kapcsán. Csak nem erre a betűfogyasztós, kuruzslásra/gyógyításra használt amulettre gondoltál?
A B R A C A D A B R A
A B R A C A D A B R
A B R A C A D A B
A B R A C A D A
A B R A C A D
A B R A C A
A B R A C
A B R A
A B R
A B
A
BI: Ismerem ezt a formulát, de nem erre gondoltam. Azért adtam a könyvnek az Abrak a vadnak, ablak a vaknak címet, mert játékosan ugyan, de valóban utal az «abrakadabra» varázsszövegre. S az igazi költészet valóban varázsszöveg, ráolvasás, lélekgyógyítás. Ez ugyan meglehetősen konzervatív álláspont, mindenesetre én ehhez tartom magam, lesz, ami lesz. Ha még egy kicsit elmélyedünk magában a címben, akkor azt mondhatnánk, hogy a vadak azok az emberek, akik nem nem akarnak a fogyasztói társadalom biorobotjaivá és konzumidiótáivá válni, nekik táplálék, egyfajta abrak a költészetem, legalábbis reményeim szerint. Azoknak pedig, akik még nem látják át ennek a világnak a mechanizmusát, azoknak a vakoknak pedig ablak. Ablak egy tágasabb, éteribb világra.
KkF: A Kihallgat itt rekedt ikreket című kettős köteted 2021-ben jelent meg. Boldogh Dezső a Gnózis unokaöccsé-nek titulálta, s így írt róla a Napút Online felületén: “Babics Imre új műve két külön kötetből áll: a Kő ködön egy álmatlan éjszaka „itt rekedt emberének” monológja, egyetlen, mintegy nyolcvan oldalon keresztül kígyózó mondaton át, és néhány más ehhez kapcsolódó verssel, a Csendes esély sorozat pedig a letisztult, szemlélődő líra mesterdarabjai. Az előbbi alcíme egy egymás mellett érdekesen hangzó fogalompár – Fraktálepika, a másiké szintén sajátos szóalak: Pontlíra. Mindkét alcím kiválóan megragadja a bennük lévő, Babicsra mindig is jellemző játékos és metafizikai tartalmak lényegét.” [6] Bemutatóján már magam is jelen voltam. [7] Én tehát hallhattam válaszod, de osszuk meg az olvasókkal is. Kinek felkérésére, mennyi idő alatt, s milyen körülmények között keletkezett ez a “dobozolt” mű?
BI: 2017-ben vagyunk, Újmajorban egy tehenészetben dolgoztam. Ez a munkakör roppant fárasztó volt, nem csak fizikailag, idegileg is. Hajnali fél háromkor keltem, kicsit jógáztam, megittam egy kávét, majd beültem a céges furgonba, hogy körbeautózzam a környéket és felvegyem a munkatársaimat. Újmajor a házamtól légvonalban négy-öt kilométerre van, de én átlagosan nyolcvan kilométert vezettem a nagy bakonyi sötétségben, mert majd’ mindenki más faluban lakott. Muszáj volt sietni, mert hajnali ötre már a fejőházban kellett lennie az első csoport tehénnek. Fél négykor ért véget a munkaidő, de én csak utoljára, ötre értem haza. Volt két ilyen nappal, aztán két éjszaka jött, mikor is a munkanap vége nem volt időhöz kötve, akkor végeztünk, mikor az utolsó tehén is leadta a tejet és alaposan kitakarítottunk. Hajnal fél kettő előtt ritkán végeztünk. S utána persze még a szokásos autózás a vadak járta rossz utakon. Kész csoda, hogy nem gázoltam egyetlen szarvas, őzet, vagy nem szaladt belénk egy vaddisznó sem. Emellett végeztem a szerkesztői munkám és két kertet tartottam rendben. Amúgy mellőzöttnek is éreztem magam, nem volt kedvem írni. Ebben az állapotban ért Szondi György telefonja, aki megpályázott a nevemben egy NKA ösztöndíjat. Azért a pénzért kellett tenni valamit az asztalra. A hexametert választottam mint formát, mert az ment a legjobban nekem mindig is, tartalomnak pedig a saját életem, élethelyzetem választottam, nem azért, hogy panaszkodjak, bár ezt mindig megkapom kritikaként, hanem azért, mert azt ismerem a legjobban, így az a leghitelesebb.
KkF: Valami olyasmit is mondtál a nagyszerű tanulmányíró, s téged faggató Füleki Gábor apró részleteket is firtató kérdésére, hogy “a föld és az ég között lebeg a költői én s fogalmazza, vetíti papírra a gondolatait.” Tehát soraid egyszerre égi és földi javak?
BI: Lehet, hogy hihetetlen, de én soha nem kezdtem el úgy egyetlen verset, vagy nagyobb lélegzetű művet, hogy tudtam volna, mi lesz a vége, magyarul nem volt meg bennem a koncepció. Mégis készültek művek, mások által nagyra tartott művek.
Nos, én ezért hiszek Istenben tizenéves korom óta: minden megvan a transzcendens világban, azaz a platóni ideák igenis léteznek. S nekem ez a tapasztalatom, nem pedig csak az elképzelésem. S nem vagyok egyedül ezzel az eszmével. Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa mondta egy interjúban, hogy a dalok ott vannak a levegőben, csak le kell őket szedni. Nem biztos, hogy olvasta Platónt. Tehát minden ott van az éteriben.
S éppen ezért én az időt sem linárisnak gondolom (bár másokhoz hasonlóan így érzékelem), hanem már meglévő, megszámlálhatatlan lehetőségű történésnek, amelynek kibontakozása a mi szabad akaratunkon múlik.
KkF: Még a nyomdába indulás előtt elolvastam legújabb kötetedet.[8] Részlet belőle megjelent a Napút Online felületén [9], s a már említett könyvbemutatón is árultál el érdekességeket róla. A dezoxiribonukleinsav közismert magyar rövidítése, a DNS alkotja a főcím szavainak kezdőbetűit: Dérkristályok Növekvő Sóhajából. A belíveken, a négysoros versszakok tördelésében is felfedezhető az egymásba fonódó, jellegzetes spirálkonstrukció. Gesztusértékű forma csupán, vagy megmagyarázható szükségszerűség?
BI: Nem gesztusértékű, nagyon is fontos funkciót tölt be: a DNS kettős spiráljára utal, azt próbálja leképezni. A tördelést ennél jobban, ennél ráutalóbban nem lehetett megoldani, s hogy a nagyszerű Szondi Bence tördelőszerkesztőt idézzem: «Aki így nem érti, annak úgyis mindegy». Egyébként irodalmi értelemben a kör négyszögesítéséről van itt szó: úgy avantgárd a kötet, hogy egy több évezredes versformára épül.
KkF: Az ördög útját járva sosem találsz / sötét borostyánt, s lombja körül darázs- / és méhhadat, szorgalmasat, ám / ott van, ahogy sokezernyi kozmosz. E négy sornál szebbet nem minden utcasarkon lel fel az ember. Avass be bennünket e versformába, s hogyan haladtál e művön – sorról sorra – végig!
BI: Már évekkel ezelőtt volt egy elgondolásom, miszerint írok egy kötetet alkaioszi strófákból. Görög, elgörög, ez lett volna a címe, én legalábbis ezt nagyon szellemesnek találtam, arról viszont fogalmam se volt, hogy mi lesz a tartalma. Amúgy azért akartam alkaioszi strófákat írni, mert ezt még nem próbáltam, csak egy alkalommal, még tizenéves koromban, mikor Hegedűs Géza A költői mesterség című könyvéből tanultam a versformákat. Az a remek könyv sajnos eltűnt az évek során, úgyhogy az interneten néztem után a versképletnek. Kiírtam egy kis cetlire és kiakasztottam az íróasztalomra, hogy még mindig kéznél legyen, bevésődjön az elmémbe kitörölhetetlenül. Amúgy soha nem az íróasztalomnál írok, ott csak begépelem a verseket a számítógépbe. Általában egy kanapén üldögélve szoktam alkotni, magam alá húzott lábakkal, de a DNS fejben született, strófáról strófára, legtöbbször jógázás és kutyasétáltatás közben, továbbá az Ugodi Kőbánya területén, egy konténerben, ahol hétvégenként éjjeliőrként tartózkodom. Mint mindig, először a versek, egynéhány strófa született meg, aztán jött a koncepció, mint a fentebb említett platóni idea: DNS spirál formájában papírra vetni a bennem levő tudást és elképzelést a világegyetem teremtésétől az emberiség utáni Föld állapotáig. Miután ez személyes tudást tükröz és személyes elképzelést, ezért áll ott alcímként hogy saját részlet. S azért részlet, mert a kozmosz beláthatatlan és felfoghatatlan dimenziók összességében én csak aprócska láncszem vagyok. A strófák nem sorrendben születtek, csapongtam térben és időben, egyik nap baktériumokról, másnap csillagokról formálódtak agyamban a sorok. A legvégén állítottam össze a sorrendet, de most se érzem teljesen tökéletesnek. Magánhasználatra egyébként pointillista nagyeposznak nevezem a művem. S ha már tökéletesség: amilyen vékony kis kötet, olyannyira közelebb van a szívemhez, mint a Gnózis, a maga módján tökéletesebbnek érzem. Ki tudja, lehet, hogy a főművem.
KkF: A Napkút kiadónál “landoltál”, s ott is ragadtál 2007 óta. Tagja lettél a Napút folyóirat szerkesztőgárdájának. A nagyvilágtól elvonultan élsz, ugyanakkor a Napút szerkesztői társaságában Oslóban is jártál egy tapasztalatcsere, irodalom-diplomáciai látogatás keretében. Mi köt téged a Napút-hoz? Mit jelent számodra ez a valahova tartozás?
BI: 2011 januárján Szondi György telefonon felkért, hogy legyek a Napút versszerkesztője. Azonnal igent mondtam, egyrészt, mert megtisztelő volt a felkérés számomra, másrészt, mert titokban mindig is álmodoztam arról, hogy egyszer valahol versszerkesztő leszek, nem vicc, ezt még senkinek se árultam el, még a feleségem se tudja. Még mindig rejtély számomra, hogy Szondi György miért engem választott, de azt tudom, hogy az ezredforduló után ő az egyik legfontosabb személy az életemben. Ha ő nincs, akkor most nem lennének köteteim, nem készülne velem ez az interjú, nem kaptam volna József Attila-díjat, sem ösztöndíjakat, akkor én most egy vidéki magányban önmagát eltemetett, asztalfióknak verselő költő lennék. Nem lehetek elég hálás neki.
A Napút pedig tulajdonképpen Szondi György. Ő alapította, ő tartja fenn, főleg, ha az állam nem segít, az ő hatalmas szervezőkészsége működteti. Az utazásokat is ő szervezi. Én 2005 óta, mikor visszajöttem Ausztráliából, nem szeretek utazni, de egyetlen felkérését se utasítottam vissza és jól tettem, mert így jutottam el olyan helyekre, ahová egyébként soha nem mennék, így Oslóba is.
Anyagi okokból már megszűnt a Napút printelt száma, ami sajnálatos, mert hiánypótló kiadvány volt. A tematikus számokban olyan területeket érintett, mint semmilyen más fórum hazánkban. Az online felület ma is és folyamatosan sok költőnek biztosít publikálási lehetőséget. Számomra öröm, hogy segíthetek nekik, már csak azért is, mert tudom, hogy a legtöbbjük nem azért versel, hogy híres magyar költő legyen, hanem azért, mert megragadta a magyar nyelv szavainak varázsa és ki akarja fejezni érzéseit, tapasztalatait.
A Napút rendezvényein ritkán veszek részt, mert nekem nagyon fárasztó felutazni Budapestre, távszerkesztő vagyok, szerencsére ez ma már megoldható.
Ugyanakkor fizikai létemben továbbra is magányos vagyok, de ezt már megszoktam, sőt szeretem.
[1] (Benedictus de Spinoza: Etika, Gondolat Könyvkiadó, 1979. , 401. o.)
[2] (https://www.libri.hu/konyv/babics_imre.gnozis-2.html)
[3] https://epa.oszk.hu/00300/00381/00198/EPA00381_kortars_2014_12_26064.htm
[4] https://irodalmijelen.hu/2015-feb-8-0007/verstortenes-lelek-oromei-pragai-tamas-esszeje-babics-imrerol
[5] https://irodalmijelen.hu/2016-apr-20-0800/piramiskonyv-essze-babics-imre-gnozisarol
[6] http://www.naputonline.hu/2022/03/18/boldogh-dezso-a-gnozis-unokaoccse/
[7] (Országos Idegennyelvű Könyvtár 2021. november 16.)
[8] (Babics Imre: DÉRKRISTÁLYOK NÖVEKVŐ SÓHAJÁBÓL, Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest, 2022)
[9] http://www.naputonline.hu/2022/02/15/babics-imre-derkristalyok-novekvo-sohajabol-reszlet-2/
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fotójával
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
