Szabó Aida (Jampa drolma): Mirha, Évszakaim (két versciklus)
*
MIRHA-VERSCIKLUS
Mirha könnye
(parafrázis)
„S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: „Leányom”,
s hozzá ő hogy „Apám”, így szól, nevet adva a bűnnek.”
(Ovidius: Átváltozások, 10. könyv. Myrrha [fordította:
Devecseri Gábor])
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.
Fogant varázs; vált sudár fává, ágai s lomb
terebélye fedte szennyes testét, lelkét,
takarta el tejtől duzzadó telt keblét,
s átkos érzés, titkon lopott éj gyümölcsét.
Mirha könnye-gyöngye záporként megeredt,
benne fürdött fertőben fogant gyermeke,
s emlékcseppben fázott, didergett gyökere:
Se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt
volt, mikor apja kezét nyújtotta felé,
kertje karcsú, zsenge liliomának.
Orcáján huncut mosolygödröcskék nyíltak,
pír égette testét, pír égette lelkét,
izzó parázs ébredt katángkék szemében…
hiszen rég kín, vágy férge rágott szívében.
Évről évre, éjről éjre a kísértő
horga tiltott álma fonalát sodorta,
nap tüze edzette, szorosra bogozta
– tövises ágboga sem téphette széjjel.
Egyszer egy éjjel, s még egy és még egy éjjel…
örvényszájú vágy vörös száját tátotta,
bűnös-bűvös fátylát Hold szarvára dobta:
vér vérével, mag a magjában virágzott…
gyertyafénye lobbant, bűnére világlott.
Erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom,
erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom!
kert fehér lilioma, kert vörös lilioma
se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.
Jaj, mit vétett, jaj, a rabolt buja éjek,
mézes csókok, édes bókok… jaj, mit vétett!
tiszta érzést, szűz szemérmét eltiporta,
hattyúfátylát bepiszkolta, bemocskolta.
Erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat,
erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat!
Kert fehér lilioma, kert törött lilioma
se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.
Űzte apja kínja, mély fájdalma, kardja:
futott, vonta öle terhét, kerge álmát…
könny, idő sem mosta-oldta szégyen árját,
élete, halála… s magát nem oldozza
soha, soha nem lesz irgalma… nyugalma!
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Mirha gyöngye, göröngye
Nap aranya bomlott, Nap aranya bágyadt,
Hold sarlója vonzott, Hold sarlója sápadt.
Kert vörös lilioma, kert törött lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Nyilallt rongyos énje, tette csintalan éjbe’,
bűnös-bűvös tettre tett felelt:
gyönyörök gyöngyét, édes-mérges terhet.
Vonta öle magját vérserkent lábbal,
gyöngygöröngy csipkézte aprócska bájjal.
Szaggatta testét, szaggatta lelkét
Aphrodité büntetése, zavart elme vétke,
hasztalan űzte, kéjbe vésett csapdák falták,
keringő gondolatkarmok sebesre marták.
Átkozta percét, mikor dölyfös büszkesége
feslett, de hajolt volna királyi vére,
vagy kitűzött sorsa már születése
előtt égiek kedvének játszi füze,
s hiába lángolt lehetőség tüze?
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
inalt, ajkán fohász, kardhegyek nyomán
merülő Nap mélázott, réten elárvult topán.
Úszott foszló fátyla, éjtekintetű bánat,
kopott sarló lengte be a derengő tájat.
Könnyben katángkék szeme, nyílott istenek kegye:
Nem járt alvilágot, nem maradt ember,
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt,
tüskés csalitban égő, dacos folt.
Fakó orcáján sűrű erdő karca,
borzas tél, árnylény… illat, fény rajza.
Titkát alkony rejtette, hajnal pírja sejtette,
ében haja lebbent, dereka reccsent,
sudár termet rücskös kéreg alatt lankadt –
Hold sarlója haladt, Nap aranya hamvadt.
Nyújtóztak, ágaztak gyökérré vált lábak,
súlytalan karok hatalmas, lengő ágak.
Nap aranya bomlott, Hold sarlója fogyott…
bokrosodtak lombok, gömbölyödtek dombok.
Nyögött, görnyedt, könnyre könny, csöppre csöpp…
törzs hasadt, szakadt, sajgó kínra kín fakadt,
kiáltás bennakadt, dajkaszó… hol maradt?
Fájdalmát Nap csokrozta, Hold szarva fodrozta,
esengő sóhaját fű, fa, virág… fölitta,
ám repült fáklyával liliomos Lucina.
ÉVSZAKAIM-VERSCIKLUS
Gyöngyös-pokol
(Évszakaim)
Pillám rebben, csobbanó lelkem ébred,
azúran ég csilingel, dala sarkall.
Szemzugomban foszló gyűrtsárga képek,
fut vetített jövőm, dereng… zeng hajnal.
Szúr, vág kinti létem, didergek, félek:
mennyi a tűzött út s szabad-akarat?
Gyöngyös-pokolban bolyongok, fény! lépek,
véd tettem… rózsán is elcsitul harmat.
Sziromeső hull, pitypangernyős árban
vörös Nap csalogat szilaj paripán.
Csillag-avar fakul, cserepes sebek.
Hómadár támad, őrt áll csöpp talizmán.
Élet ki-be jár csontosodó várban,
rozsdás-pókhálós erek, számot vetek.
Tipegő topán
(tavaszom)
Élők és holtak között kapu zendül,
csírában ok, okozat kerekedik,
génemben magyar, olasz ük-ük csendül,
szárnyas őrzőm vállamra telepedik.
Gyöngyös-pokolban liliomszál zsendül,
csetlik topán, csalitba keveredik,
harmatos ölben sziromlevél pezsdül,
tavak tükrén Hold kószál, cseperedik.
Vágy, hiúság, önzés turbózza vánkost,
nyoszolyámon ábránd fonja mákvirág
koszorúm – sárkányom várában pihen.
Hitek, tévhitek bokrosodnak ágon,
színes szavak himbálnak, mesevilág
tornyában jónak… és igaznak hiszem.
Harsogó kisén
(nyaram)
Egymást váltogatja rejtély, derengés,
dús álmokkal ébredések pörölnek,
ősképekből merítkezett teremtés,
de fenn s lenn zárakban kulcsok zörögnek.
Harsogó én-ek között én-kerengés,
illatorgiák, kékesték pörögnek,
tekergődző kobrák – itt nincs menekvés –
gazellatestű nyarakban csörögnek.
Enyém, tied és mienk – lármás harcok,
incselgő álmok, mákonyos virágok,
csillognak, vinnyognak lelkem karcai.
Sejtelmes poklokban elrejtett sanszok,
nadrágos, szoknyás szunnyadó világok
remegő ujjakkal falnak markai.
Bronzcsendemben
(őszöm)
Sárkányom lángját okádja, mélyednek
karmai, de nyakamra fonja karját,
csengőn kacag nefelejcsszemű gyermek,
éden gyümölcsök bíborozzák ajkát.
Lángokból tűzmadárként tudom tettem,
hiába csal voltnyár, igéi csalfák,
bronzcsendemben már létra sarjad bennem,
meg-megcsillantatja Teljesség sajkát.
Érzem: varjúültette vén diófám
kopács illatát, hangaágrezdülést
szarvasbőgéssel telt aranyló erdőn,
ártatlan elítélt kínját bitófán,
kísértő rajzát, emberpárzendülést…,
születést…, elmúlást, egy-egy út lépcsőn.
Pillámon hómadár
(tél jő)
Fáradtkék est pamutlábú árnyai
osonnak, kinyújtott kezem tapogat,
hallgatnak falak szemérmes ajkai,
virtuálisvalóról hull vakolat.
Fekete gyöngyök, göröngyök vádjai
tenyeremben görögnek, nem sajogat.
Többször nyílnak múlt, mint jelen karjai,
keselyűk jönnek, csipkézik napokat.
Kékbolygót hagyva vár sambalasereg,
Jézus, Buddha… Csinvat áll, Jama, vinnél!?
kiszakított időm, terem elmerít.
Holdbéli táj, halványlila kráterek,
pihék, pelyhek, rózsák… szirom pilinkél,
pillámon hómadár szárnya, beterít.
Szabó Aida (Jampa drolma) a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Mürrha (L. Garzi után – D. Fetti?)
Ezek is érdekelhetik!
B. Mihály Csilla: Átkarollak újra (versek) →
Halmai Tamás: A TŰ FOKA (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: lassan három →
