Tamási Orosz János: Csak nézem Tompos Kátyát
mint látomás suhant át a fák
alig rezdülő szikár ágai alatt
lassan oldódott fel a tisztáson túl
végül áttűnt alakja de hiánya
mint hegycsúcs súlyos ködök
alatt ott maradt és ma is ott van
kertjeink örökködében fakuló
álmok felfénylő fehér vásznain
ma is ott van ifjúságunk karcos
zúzos kópiáin ma is ott van s ha
távozik majd velünk távozik ha
végleg bár a film megmarad
de ha gyertyáink csonkig égnek
a kert csak kert marad a hiány
hiánya s minden más változik
ahogyan változott akkor is egy
másik színpadon foszlott a való
jelenéssé vált halott apát s egy
halott világot siratva a vállán
súlya az örökkévallónak ott ült
magányba roskadva holnaptalan
múlt de ő csak ment teregette
némán a vérrel mocskolt szenny-
idő gyalázattá hasadt kárpitját
hinnénk személyes gyásznak
hinnénk csak méltóságos pusztu-
lásnak de az a testtartás akkor
többet jelentett a létezés a lét
örök terhévé vált az a gyász
a gyász vált magzattá benne
viselős lett általa a lelke tudja
már kihordja megszüli végül
eltemeti mint egy átsuhanó
látomást a Napba tekintő fák
mert minden magzat megváltó
lesz és minden megváltás csak
halált hozó madár
ilyen az ha zuhanás közben
törik ketté egy fénysugár
s megáll mert megdermed minden
az idő mint táltos vágtatott
de most hőkölve áll
por alatt és köd fölött
két hátsó lábát a múltba
süllyesztve és tapodva azon
a két mellső a semmibe rúgkapál
eltört a fény ketté nyílt a tér
és nincs honnan és nincs hová
recsegő színpadon ripacsok
hada játszódik vélünk komédiát
így élünk ma itt s mi
így halunk ma itt tovább
te átsuhantál mint egy látomás
vágyjuk angyal légy
virrasztó hófehér szárnyakkal
borítson ránk emléked új csodát
vágyjuk csoda légy
fürösztő harmat angyalsuhanás
álmokat ébresztő rétjeink fölött
emelj fel kivont szíveddel
az őrült kert őrült szirmai alól
mert haldoklik most a világ
hegyeinkről mint
hosszú ősz hajfonatok
zúdulnak alá a gleccserek és
jaj mily ostoba rím ez itt
tükreik előtt illegetik maguk
az áldomásra egyre szomjasabb
szülinapos fegyverek
csillagot néznék most holdat
de túl sötét az éj s még messze
s talán nem is lesz hajnal
már nem is lesz hajnal sohamár
s ne is legyen vöröslő fénye
kiömlő vér az ég
gyógyíthatatlan sebeinek vére
csalna közénk új feltámadást
új hitet új reményt
fülünkbe szörnyűket vallva
de nincs honnan és nincs hová
eltört a fény ketté nyílt a tér
de kit érdekel feljön-e a Nap
ha lépésszámlálónk ezernyi
csillag s egy holdsütötte sáv
mert minden magzat megváltó
lesz és minden megváltás csak
halált hozó madár
szakad az eső ömlik a könnyzápor
odafentről s odafentre már
egész nap mint kövek
zúdultak ránk a cseppek tombolva
lehet áradás jő omlanak gátjaink
a sodrás előtt a semmibe roskadnak
így kell lennie csak így lehet ezt
megérteni s felfogni igazán
minden könny a fájás verejtéke
a fájdalom csak fogantatás
a fájás nem múlik egyre sűrűbb
s minden mi új
egy magzatnyi gyász
s az a gyász a lélek magzatburka
s az özönvíz a lélekáradás
mert annyi kínt az ég sem bír el
előbb utóbb meghasad szíve
s minden könnyünk kínunk fájdalmunk
alázúdul elöntve időnket
s elhalkul abban a szívhangsuhanás
verődünk a hullámhegyek között
a sodrás erős tehetetlen kapkodunk
vélt kapaszkodók után hogy
Dunának Oltnak egy a hangja hogy
az Ér éltet az óceán vár de
mindörökre a Donban állunk
kapkodva vélt kapaszkodó után
uszadékfa pörög kimosott koporsó
félig süllyedt csónak
kinyílt bőrönd beletapadt babák
a billegős szék a régi szalmazsák
torral terített tölgyfaasztal
viszi a könnytenger sodorja az ár
kezünk kapkodva fogódzna
de nem ér el semmit
csak halottaink utolsó szavát
örvénytemető húz egyre közelebb
mindent magához
hullámzást hullámsírt áradást partot
ahonnan jöttünk beomlott egészen
ahová mentünk nem öltött alakot
csak ígéret volt szófia beszéd
locsogás elkorhadt múltról
ébredő jövőről
csahos kutyák csaholtak
rendet s falainkra szegeztek netten
egy szegetlen törvénybőrt
és most sodor sodor az ár
sodródunk együtt is egyedül
figyeljük ki tanul meg úszni
a megúszhatatlanban s ki az ki
végül vagy inkább elmerül
mert minden magzat megváltó
lesz és minden megváltás csak
halált hozó madár
te átsuhantál mint egy látomás
nem szívott magába az örvény
hullámzás hullámsír áradás
megbomló innenső megbomló túlpart
akart volna de magához hívott
az egyetlen titok az egy a csoda
hívott esdeklőn mert félt
mert fájt benne a szorongattatás
a süllyedő színpadon meglátott Isten
és elvitt haza
elvitt haza hogy meséld el azt a verset
dúdolj halántékának altatót
s mert fél esténként takard be
és ne engedd hogy hajnalig
szomjazzon
csillagot néznék most holdat
de túl sötét az éj s még messze
s talán nem is lesz hajnal
már nem is lesz hajnal soha már
ez a csönd ez a csönd most
egy hatalmas katlan és minden
zsámoly térdeletlen maradt de
suhansz fölöttük mint egy látomás
és felfénylik már szinte egészen
felfénylik a holdsütötte sáv
Illusztráció: »A gyertyák csonkig égnek« (fd. fáziskép a Márai-filmadaptációból, 2005)
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: égövi megfelelés →
Németh István Péter: Tavaszi mozaik (haikuk) →
Fenyő szól (Török Ági versei) →
