Marton Árpád: Az utolsó színek (versek)
•
A Tizenegyedik Duinói Elégia
Nagy Károly szénrajzaihoz
Menekülés ez. A dolgok
fölszikrázó szépségé-
nek átmentése, aminthogy
minden szépség lét-mentés
alakba, hangba, képbe.
Vagy éppen szénbe.
A bennük rejlő
titokzatos lényeg
végső reménye.
Mert hisz múlandók.
Éppúgy, ahogy te:
te, aki látod, és értük
ontod a könnyeidet,
mert minden múlik, és ami van:
lenyomata csak a másnak,
ami rajta nyilvánul.
Látképnek, fának, tájnak
lényege rejtett. Csak te tudod:
lombjaik hulltán mennyi titok
lesz pőre tényekké.
Sorvadó őszi avar. De a lomb
titkok tudója volt nemrég!
Holtában is többet mond
száz magyarázatnál,
a világot egybefogó
sémánál. Mert e képben
nem a látott: a mögöttes
nyilvánul szívbesajgón:
pasztellen, skiccen és
gyöngéd szénrajzon
az élet sóhajt, a nagy, néma élet.
Ő, ki tanúul hívott téged,
társat a semmire ítélt sorsban.
Akárcsak te: magát mondva
tűnik az örök-voltban.
Tájkép
Acélkék alkonyég előtt
ezüstlő zöld kalászmezők.
Lilába játszó fellegek.
A Lét az esten átremeg.
Az utolsó színek
Aranyport hint, szélvészt kavar
az Október. A rőt avar,
mint nyár tépázott rongya, szálldos.
Világvég-fényben ég a város.
A Nap vakult örökmécs most már.
A világ díszefosztott oltár.
Két tavaszesti dal
I.
Mint ófrancia metszeten,
sziluettként a tornyok
az alkonyégre nesztelen
filigrán csipkefodrot
igéznek díszül. Óarany
selyemlepel az ég.
Tavaszeste. Hat óra van.
Sóhajként leng a lég.
II.
A márciusi telihold
illúziókkal teli bolt.
Kirakatában ezer álom
libeg arany selyemfonálon:
bódító estek, kósza éjek –
nektárillatúak, mélykékek.
Az ég gyújt csillagtüzeket.
Mind egy-egy bűvös üzenet
egy ismeretlen, messzi tájról.
Szép életről. Könnyű halálról.
Amikor
Amikor meghalsz, az
is csak egy év lesz a többi között:
lángoló nyár, savanyú ősz,
zord tél, reménylő
tavasz. Semmit sem
számít, hogy nem vagy,
nem leheled be az
est illatát. Egyszer csak
nem leszel már, és ez oly
egyszerű képlet: nem lenni
könnyebb, mint lenni.
Talán éppen ezért.
Illusztráció: Nagy K.-szénrajz (fáziskép, közeli)
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
