Radnai István: judit (versek)
•
judit
megszűnt idő és létezés
a teremtés feltört pecsét
elakadt szó és gondolat
az isten lehet így jelen
mint anyjához öntudatlan
gyermek simul láthatatlan
érezhetetlen jeltelen
a minden semmi küszöbén
kimondhatatlan esküvés
érintkezés áramkörén
a mindenség így megpihen
jóleső fájdalom
végtelen és dúlja a végzet megigézett
mint hullám csap át a volt és nem a holtak
nem ereszt mert nem eresztem meglátszik
a levélerezeten vagy áttetsző csontujjú
mintha istentől kaptam volna készen
mint teremtett társat vagy belénk kövesedett
hibákat a hordalékában az élet
sok minden mást is elénk görget
valamikor mint félbevágott szonettet
az álombéli tökéletlenséget
időfolyam
forró öllel fogadott a nyár
augusztus unja a szerelmet
mire véget ér számtalan felleg
száll esőtől ázott a határ
kacsokat hajt a szőlővessző
szüretig húzza a fürtök súlya
édes must forr a hordóban újra
sötét erdőbe visz útvesztő
elgondolkodik a színes lomb
várjon-e még a zúzmarás őszre
úgyis rozsdás avar lesz belőle
harangszó hallik vagy csak kolomp
a legelőről gulya ballag
sovány a legelő a dér veri
törik a csöveket a tengeri
érik a kóbor szél elhallgat
a nyár szerelme lepréselt emlék
kifordult barázda visz a nemlét
Illusztráció: könyvoldal préselt levéllel
Ezek is érdekelhetik!
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
Turbók Attila: Belső terek lázadása →
