„…csak a Méhes álljon ragyogón kitárva”

•

Toldi Éva

Mécs László, a vándorprédikátor

„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld… Fényt hagyni magunk után!… E fiúkért valaki felelős… Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a Mérték tönkrement / senki, semmi meg nem ment!…”

Ezen idézetek a 130 éve született premontrei szerzetesköltő, Mécs László emlékezetes sorai, melyek még életében szinte szállóigévé nemesedtek, s aktualitásuk egy cseppet sem fakult meg napjainkra. Lírája különösképpen a trianoni határok által elszakított, s a Nyugatra vagy a tengeren túlra emigrált magyaroknak volt vigasztalója a legnehezebb időkben. Verseivel egybeölelte a 20. század poklaiban szétszóródott népünket s vallotta: „Lehetünk szétvágva harminckét határba / s hordhatjuk a mézet közös kaptárba / csak a Méhes álljon ragyogón kitárva / új határok felett minden égi tájra…” A Méhes-szimbólum, mely a gyermekeit egybeölelő anyanemzetet jelenti, máig ható szállóigévé vált.

Mécs Lászlóban páratlan tehetségű költőt, előadóművészt és lelkipásztort is tisztelhettünk egyszerre, aki lelkigyakorlat értékű előadókörútjaival élte meg küldetését nemcsak szülőföldjén, hanem a nyugati magyarság körében is. Számára a felvidéki sors jutott, az elcsatoltság tehetetlenségi indulata, a határon túlra szakadtság árvasága. Verseinek témáját is ez a történelmi, érzelmi állapot determinálta, és az a szándék, hogy utat keressen és mutasson a ’hit fegyverével’. Mint egy magyar bárd – utalva Arany János útjelző versére: „beálltam bárdnak béna fülek között, / szívemből nagy dudát csináltam, / s balzsamokat dalolok koromnak…”. (Üzenet a Milói Vénusznak) Máskor, a végvárak históriáját megéneklő, a török időkben harcra lelkesítő krónikás, Tinódi Lantos Sebestyén utódjának vallotta magát, amolyan ’vándorprédikátornak’: „Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára / figyelt már Patak vára / Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára / a magyar vágyaknak voltam a futára”, írta Kóborló elődöm c. versében.

Mécs László 1895-ben született Hernádszentistvánon, már kora ifjúságában megélte/átélte az első világháborút, Trianon traumáját, később a fasizálódó Magyarország erkölcsi züllését, az első bécsi döntés értelmében szülőföldje, Felvidék visszakerülését Magyarországhoz, majd végleges elszakítását, megélte a második világégést is, a csehszlovák és a magyar kommunizmus megaláztatásait, a Benes-dekrétumok elfojtó, likvidáló törekvéseit, s megélte a békepapi korszak hiteltelenségét, 1956 reménységét és a forradalom keserves eltiprását, s úgy halt meg, hogy tulajdonképpen még az alagút végét sem láthatta – csendben, szinte elfelejtetten s bizonyos értelemben megalázottan is. Politikai vonatkozásban mindenképpen…

Családjából a szerénységet, egyszerűséget hozta magával, a szegényekkel való együttérzést, segítőkészséget. Eredeti neve Martoncsik József, a ’Mécs’ nevet csak 20 évesen vette fel. Mondják, aki maga választ nevet, bizonyos értelemben vallomást tesz lelki gyökereiről. Egyik rendtársa ezt úgy értelmezte: nevével azt akarta mondani, ’szelíd mécs vagyok, nem fáklya’. S persze gondolhatunk az Oltáriszentség előtt égő örök lángra, örökmécsre is e választásban. 1914-ben kérte felvételét a premontrei rendbe, 1918-ban szentelték pappá Jászóváron, majd a kassai premontrei gimnáziumban tanított, később nagykaposi plébánosi diszpozíciót kapott. Már gimnazista korától az irodalom kedvelője, 1923-ban adták ki első verseskötetét Hajnali harangszó címmel. Ekkor kezdte meg előadókörútjait is, melyeken verseit maga mondta a hallgatóság forró fogadtatása közepette. Szinte özönlöttek felkérései, előadói meghívásai egyre táguló körben a Kárpát-medencében. Lírikusi és papi szolgálata szinte összeforrt. Verseivel evangelizált, mint „fehér barát”, „vándor-lantos, Krisztus seregének igrice” (ahogy magát aposztrofálta) az elszakított országrészeken. Küldetésének alapeszméje a keresztényszocialistáktól képviselt gondolat volt: a megalázottakkal, megnyomorítottakkal való szolidaritás, a szociális igazságtalanság felmutatása. Hirdette: az új, a jobb élet reménye, útja a történelmi igazságszolgáltatás is az isteni törvények követésével, az ember önmagát jobbító törekvéseivel érhető el. A jótékony szeretetet nemcsak hirdette, hanem maga is gyakorolta. Már nagykaposi plébánosként ötven rakás fát vásárolt, és azt odaajándékozta a szegényeknek. Együttérzése szokatlan volt az akkori félfeudális társadalmi miliőben, de még az egyházi környezetben is. Legendák maradtak fenn arról, hogy tevőlegesen is hogy segített minden betérőnek, aki kenyeret kért a plébánián, s hogy egy szegényembernek egy alkalommal még a saját cipőjét is odaadta télvíz idején. Költői estjeinek bevételét pedig rendre templomok, iskolák, kultúrházak építési költségeire ajánlotta fel. Vallotta: az Evangélium igéi nevezhetők szociális üzeneteknek is, Istentől a közjóra sarkalló erkölcsi útmutatásoknak, intéseknek. Előadóestjei egymást érték, 1935-től már Nyugat-Európában is, háromszor járt Párizsban, meghívták a Benelux-államokba, francia, német, belga irodalmi folyóiratok foglalkoztak estjeivel, s hamarosan francia nyelven is megjelentek verseskötetei.

A második világháború után induló szocialista érában azonban megkezdődött Mécs hazai politikai-szellemi elhallgattatása, az irodalmi életből való likvidálása. Magyarországon nem jelenhetett meg verseskötete, nem publikálhatták folyóiratok verseit. De az emberek jó emlékezetében s a nyugati világban még megőrződött szuggesztív egyénisége, munkássága. A háború végén a költő előbb Csornán talált ideiglenes otthonra premontrei közösségében, majd a bencéseknél Bakonybélben, végül pedig Pannonhalmán lelt igazi szerető otthonra, s ott adhatta át lelkét végül 1978-ban az Ég Urának.

•

Mécs László

A pisztrángok példája

A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában és kicsit vadultan,
rugalmasan, ragyogva, frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.

őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó zuhogókon,
szirtek között, a vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván,

a Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hízlaló, tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusuk! Ők az ormótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csókkal elérjék,
s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,
— de a Faj meghalt benne: hulla!

A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük – átok!
— Pisztráng-lelkű Pajtás, előre,
a Forrás-álmú hegytetőre!

Illusztráció: M. L. (fd. fotó: a Pannonhalmi Bencés Apátság Archívumából)