Búzás Huba: EGY ÍRÓ VISSZATEKINTÉSE ALKOTÁSLÉLEKTANI VÍVÓDÁSAIRA

•

Valaki – joggal – azt kérdezte tőlem: egy öncenzúrája miatt több mint két évtizeden át alkotói némaságra kárhoztatott, majd a tekintélyelvek szellemi börtönrácsai mögül 1995 tájt kiszabadult lírikus, aki minden esztétikai nézetét és művét a „grand art”, a világirodalom legnagyobb nyilvánossága művészi értékrendjének ítélőszéke elé kívánná utaltatni, ugyan miféle indíttatás okán, miért fogott költőként eme „drámatriász” alkotásába? Miféle alkotáslélektani indíték hatására, mely önkifejezési ösztönön túli céltudatos törekvés megvalósítására irányuló belső parancsnak engedelmeskedve írta három év alatt e három izgalmas könyvdrámát: a Janus Pannonius, a Balassi Bálint lélekvándorlása, valamint a Zrínyi Miklós háborúi című tragédiákat? Hisz a lélektani, nyelvi hitelesség csapdáinak sikeres elkerüléséről nem szólva – lektorai legalábbis ezt állítják – mindhárom műve arról tanúskodik, hogy egyenként is tucatnyi történetíró több száz vonatkozó történettudományos megállapításait, adataikat kellett előzőleg egybevetnie, hogy megállapítsa: valójában mi és hogyan történt, mi az igazság? Ennyire fontosnak tartotta drámái történeti hitelességét, ill. valós történelmi önismeretünk erősítését?

Minderre mit válaszolhattam? Csakis az igazat: igen, ennyire fontosnak tartottam, ennyire fontosnak éreztem nemzettudatunk, népünk történelmi emlékezetének valós önismereti tényekkel gyarapítását. Mi okból és mi végre? Írásaimban nem egyszer utaltam arra, hogy különösen Juhász Ferenccel folytatott beszélgetéseink inspiráltak – az új évezred elején – eme „küldetésemre”. Kétszer (2005-ben, majd 2015-ben) is megismételte – négyszemközt kifejezetten! – nekem adresszálva szavait, hogy „minden átfogó, az ismeretek, törekvések szintetizálására képes, teremtő képzelőerővel rendelkező magyar írónak erkölcsi kötelességévé tenné új lírai tartalmak megfogalmazását, közvetítését; lírai kitárulkozásaink bátor nyelvhasználattal történő kifejezését; nemzeti epikánk, drámáink valós történelmi önismerettel erősítését, hogy irodalmunkat világnaggyá tehessük”. Utóbb e „küldetésre” felhívását szó szerint megtaláltam Versprózák című művének (Budapest, 1980, Szépirodalmi Kiadó) 124-125 oldalain. Amiből az következik számunkra, hogy régtől kezdve ő maga is szisztematikusan készült ebbéli feladataira.

Ez alkalmakkor egyszer sem említette, de e nélkül is tudtam, tudtuk, hogy beszélgetésünk tárgya voltaképpen Németh László „Magyar műhely” című tanulmányában (megjelent először a Kortárs 1957. szeptemberi számában) gyökerezik. Az ebben megfogalmazott ún. „bartóki modell” megvalósítása volt a téma. Hiszen Bartók Béla (1881-1945) korunk egyik nemzetközileg leginkább elismert, legeredetibb zeneszerzőjévé vált azáltal, hogy a XX. század kamarazenéjének a csúcsaira hágott föl: szintézisre emelte művészetében a kései romanticizmus (Liszt, Richard Strauss) muzsikájának vívmányait, az európai zene (Beethoven) hagyományait, s a népzenei motívumokat. Németh Lászlót – tudjuk – nemzetféltése inspirálta leginkább e „bartóki modell” felvázolására. A magyar írók elé feladatul kitűzött kulturális programjában világirodalmi léptékű és értékű művek alkotását jelölte meg célként, hogy a magyar irodalom ugyancsak e mód eljusson az elismertség azon fokára világviszonylatban, mint Bartók Béla eljutott a zenében. Juhász Ferenc mindezzel egyetértve szintén ettől remélte népünk legnagyobb szellemi vívmányának, a magyar nyelvnek korokon átívelő fennmaradását. Erre utaltam „Évszázadok feje fölött” c. esszémben (Művészetek Háza, Veszprém, 2021. 32-33. old.), valamint több helyütt vallomásaimban, pl. „A nemzet jövőképe európai” c. írásomban (EZREDVÉG, 2025/3. május-júniusi száma; irodalomtörténeti jelentőségű feljegyzés írók találkozásairól, 3-5. old.), amikor évekkel korábbi eszmecseréink során bizonyosodhattam meg arról, hogy a magyarok jövőben követendő történelmi útjáról azonos meggyőződéssel vélekedik: jövőképe európai. Megrendített, hogy második személyes találkozásunkat követően néhány héttel később (2015. december 2-án) váratlanul elhunyt. Ezzel „a bartóki modell” valamelyes megvalósításának dolgát szinte „szellemi hagyatékként” hagyományozta rám.

Mindez együtt adhatta a – lelki teherként is reám szakadó! – alkotói ösztönzést további teremtő erőim latba vetésére. Megalkottam az életem főművének tartott „Ég Föld Emberek” című lírai eposztrilógiát (2020), majd a XV., XVI. és XVII. századok magyar költő-géniuszai – líránk és epikánk megalapozói – életsorsának tragikus, drámai történeteit, e „drámatriászt” (2024); mindhárom alkotás során a ráció és jóhangzás követelményeinek is megfelelően érvényesítve a drámaírás arisztotelészi tradícióit, Lessing hamburgi dramaturgiája újkori elveit, valamint a modern dráma-szerkesztés (lásd: Dürrenmatt, Brecht, Becket) némely vívmányait. Végül „Elodázhatatlan ódáim” címmel négyszáz oldalon át megvalósítottam – korábbi lírai versesköteteimből (és kötetekben eddig napvilágot nem látott költeményeim válogatása nyomán) válogatott verseim gyűjteményes kiadását (2025). Ez utóbbi kötet egyik lektora – Ködöböcz Gábor irodalomtörténész – vélhetően ezek egybevetése során jutott arra a megállapításra, hogy e művek szerzője „a bartóki modell továbbgondolója”.

Természetesen a könyvdrámák tekintetében elengedhetetlen kívánalom, hogy további erre hivatott szaktekintélyek – színigazgatók, rendezők, dramaturgok, színművészek – mondjanak autentikus és megalapozott véleményt a színpadra állíthatóság dolgában a szükséges dramaturgiai átdolgozásokat követően. Kedvező értékítéletek esetén pedig cselekedjenek, hogy e művek akár külföldi színpadokra is eljuthassanak. A lírai eposztrilógia esetében az erre hivatott művelődéspolitikusok (minisztériumi tisztviselők, nagykövetségeink külföldre akkreditált kulturális attaséi, stb.) a kultúrdiplomácia hatásos eszközeivel, valamint a magyar PEN Klubbal is összehangoltan és célratörően szintén mozdítsák elő értékes műveink világnyelvekre fordíttatását, hogy azok eljuthassanak a világirodalom hosszabb könyvespolcaira, megmaradásuk biztosíttassék, hogy az alapvető célkitűzésnek megfelelően irodalmunkat valóban világnaggyá tehessük.

Összegezve: amellett, hogy irodalomtörténeti nézőpontból e műveket „hézagpótló” minősítéssel is illették kritikusaink, az önkifejezés természetes ösztönén túl a megírásukra serkentő legfőbb indíték valóban nem volt más, mint Juhász Ferenccel folytatott beszélgetéseink, amikor is a „bartóki modellre” utalásként elhangzott a magyar írókkal szemben támasztott halaszthatatlan követelmény: új lírai tartalmak megfogalmazása; lírai kitárulkozásaink bátor nyelvhasználattal történő kifejezése; nemzeti epikánk és drámáink valós önismerettel erősítése, hogy irodalmunkat világnaggyá tehessük.

Illusztráció: A Zrínyi Miklós háborúi címlapjának fh.