Halmai Tamás: Az ismeretlen Rilke
*
Rainer Maria Rilke: Csillagközi évek
(Ford. Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest, 2022)
1
A Szonettek Orfeuszhoz (2013) és a négykötetes Levelek (2014) után Báthori Csaba újra gazdag fordításkötettel hozta eszméletünkhöz közelebb Rainer Maria Rilke géniuszát. A Csillagközi évek a költő 1907 és 1926 között született verseiből és verstöredékeiből válogat, mások által jobbadán még nem érintett szövegeket invitálva anyanyelvi horizontunkra – bő négyszáz oldalon.
A kiadvány különös érdeme és érdekessége, hogy a magyar olvasók előtt alig ismert, francia nyelven született versek is (a maguk könnyedebbé finomított formakultúrájával) a gyűjteménybe kerültek. És Báthorira vall az a megoldás is, hogy alkalmanként több fordításváltozatot helyez egymás mellé – ízelítőt nyújtva a honosítói műhely szép dilemmáiból. Ennélfogva kevés, ha azt mondjuk, „hiánypótló” műről van szó: a hiátust teljességre cseréli ez a könyv.
2
Miféle Rilke-portré rajzolódik elénk? A szonettek az Orpheusz-szonettek patinás létköltészetét, a félszabad gondolati költemények a Duinói elégiák poétikai kultúráját idézik meg; de mindahány versforma és alaki kezdemény a modern líranyelvi lehetőségekben új korszakokat megalapozó művészre mutat vissza. Az „ismeretlen” Rilke a már kimeríthetetlenné olvasottal rendezi szorosabbra szövetségünket.
A természeti benyomások meditációvá mélyített szimbolizmusa e költészet minden rétegén végighúzódik. Emellett feltűnő a szerelmi szólam meg-megerősödése – igaz, ez a szerelem inkább a létteljesség áramaiba kapcsoló eszméleti minőség, semmint személyközi mentális tünemény.
A szövegfolyam elégiko-ódai tónusára jellemző, hogy sosem a kétségbeesésre ösztönző tragikumot célozza: inkább a dolgok titkos életét faggató komolyság testesül meg benne. A tér, a hang, a kert, a csillagok; az angyalok, a rózsa és a kéz: csupa olyan sorsmotívum, mely a nyelven áttetsző metafizikum felé fordítja tudatunkat, egy tárgyiasuló pátosz forró ambíciójával, lényegigénylő terjeszkedésével.
Ez a líra újragondolja a keresztény hagyományt, és újra a napnyugati létfilozófiákat is; a gyakran kérdező retorika egy csodákra nyitott habitusról tanúskodik, amint a bibliai parafrázisok és a boltozatos grammatika is.
Kiváltságosan jellemző szöveghelyet szinte képtelenség volna kiragadni, olyannyira jellegzetes mindahány sor és szólam. Ha találomra ütjük fül a könyvet: itt fragmentumok (pl. „Míg imádkozik, arkangyalt teremt magának”) és dalformák (Esti dal), ott nagykompozíciók (A rózsatál) és versciklusok (A rózsák stb.) fogadják az olvasót. Az epigrammatikus ráismerések közül csak egyet citálok ide – ebben a tiszta közép ontológiai ethosza mint embertani igazodási pont jelenik meg: „Nem a végső, hogy legyőzzük magunkat. / Csak hogy csendben, a centrumból felizzva, / még kínban, haragban is tudjuk, mi a tiszta, / s mi a gyengédség, mely végül igazgat” [Nem a végső, hogy legyőzzük magunkat].
Az istenek „a természet másik oldalán” [Sok istent sejtve], a „minden / titkok előtti édesség” (Mellére vonja Mária feltámadt fiát) vagy a „földöntúli mérték” [Nem teljesség, az minket szomorítna] egyaránt egy kifülelt harmónia létmódját érzékíti; s a szentenciás következtetések is értelemadó szándékkal válnak egyszerre vigasszá és világossággá: „Páratlan minden.” (Éjszakai séta) – „Szabadba vetül a világ.” [Ámulj, nézd] – „minden úton van hazatérés” [Nyíltabb a vidék: minden úton van hazatérés] – „de minden Létnek van illeszkedése” [Tiszta agyagot adj, oh, föld].
Az angelológiai kérdésfelvetés a türelmi alapállás indokait tisztázza: „Nem azért vannak-e angyalok, / hogy örüljünk a várakozásnak?” [Hogy én, halálomtól elfajulva]; a világ emberre szabott embertelenség képét ölti: „Mert mi vagyunk, bár összetörtek, / a világ ragyogása.” [Mária kedves, a kínod] – „Mégis bennünk lappang az élet titka, / és nem az istenek közelében” [Mégis bennünk lappang az élet titka].
A csend és a figyelem metafizikája óhajos tónusba kéredzkedik: „Bár szólnának hozzánk a legtávolabbi, öreg és ősi atyák! / És mi: hallani tudnánk végre! Pár első hallani képes ember.” […Mikor lesz, mikor, mikor, mikor elég]; a kozmoszi törvények gondviselő útmutatásairól higgadt létbizalom ad számot: „Belső utakat tenni / az elrendelt pályaíven: / nem ez az, amit a sors nekünk szánt?” (Helene Burckhardtnak) – „mert végtelen / játék a világegyetem” [Nézzétek a dolgot]…
S nem ér meglepetés akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy az ars poeticák sorjázása pedig a szavak valóságalapító bűvtetteiért vállal garanciát: „Létünk műveinkben lel hazát.” (Egy ismeretlennek) – „A költő, csak ő tette eggyé a világot, / mely messze mindenkiben szétesik.” (Baudelaire) – „Ó, amire sóvárognak az égiek, azt te felhúztad, kőről / kőre, vágytalanul.” (Hölderlinhez) – „Ahol csak dalolni akartam, / megilletett / az élet becsülete” [Ahol csak dalolni akartam].
3
Báthori Csaba műfordítói életműve: mérföldkövek csöndes sorozata. Jelen kötet is ugyanannyira látszik e roppant munkabírású kortársunk tettének, mint a nagy előd mutatványának. S mindehhez egy ráadást is hozzáfűzhetünk: nemcsak Celan vagy Nemes Nagy költészete, de a korai Tandori, a későbbi Marno és a mindenkori Báthori is elképzelhetetlen a Rilke-féle szellemi modalitás nélkül.
Halak a patakban – szól a borítón elhelyezett Klee-festmény címe. Halak, meglehet. S talán patakban. De tengerből van itt minden pikkely, minden betű.
*
Paul Klee: Fischmagie (1925) – Öl auf Leinwand
Illusztráció: a könyv borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
