Vörös István 60 (Halmai Tamás köszöntője, Turai Laura könyvrecenziója)
•
Hatvanadik születésnapján köszöntjük műhelyünk barátját, köszöntjük a sokoldalúságát megannyi műfajban bizonyító szíves alkotót. Hited éltessen, István!
Ünnepére kiadtuk egyedülálló versművét – a Nemet mondani címet kapott kötet bemutatóestje november huszonkettedikén fél hatkor lesz a FUGÁban. Már most invitáljuk tisztelettel az István- és költészetbarát „mindenkit”.
Halmai Tamás
A lámpagyújtogató
Vörös István hatvanéves
„A lírában van egy tónus, mely az öröklét nyelvét próbálja artikulálni.
Általában csak mellékzönge, bizonyos nagy költőknél azonban ez a hang
eluralkodik, átüt a konkrét témán, kihallatszik a díszletek mögül.”
(V. I.: Ex libris, Élet és Irodalom, 2024. július 26.)
1
Vörös István az esztétikai szellemtant bőséggel adagoló kortársaink közé tartozik. Könnyű kézzel ír fajsúlyokat; műfajok és diszciplínák közt kormányozza szakmai hajóját; egyszerre költő, próza- és színműíró, esszéista, kritikus, bohemista műfordító és egyetemi oktató, s minden ténykedését játékosan magas színvonalon végzi.
2
Születésnapi kiadványa, a Nemet mondani például úgy visszhangozza Baudelaire-t, hogy közben saját lírai nyelvtan alkotja ezt a metapoétikai ekhót.
Áramló monológgá sodródnak össze a kötet versei („egy új túlvilág érdekében”); a lazán kötött versbeszéd a gondolati hullámverések szabadságához idomul („nem hallja az élő, de meghallja a holt”). S hogy miről tájékoztat ez a szakaszokra tagolt áradat?
Ha címszavakra szorítkoznánk, könnyű dolgunk volna. Test, idő, világ. Angyal, ördög, Isten. Igazságok és másféle igazságok. Avagy: szonettek metafizikája; groteszk vallomások és incselkedő keresztrímek; szabad asszociációs létköltészet – klasszikus elődök nyomán, apokrif utódok vonzásában. Egyszóval: játék a végzettel.
Egy hang beszél itt sokféle módon az egyről és a sokról („És önmagammal is azonos vagyok néha”). „Váltsd meg a világot, / ha lehet, de ha nem, próbáld!”, ajánlja létparancs gyanánt. Azt mondja, a mulandóság tapasztalata bonyolult: „A hanyatlás gyakran kihagy” – „a harmónia megtörve tökéletes” – „Az öröklét ügyesen meghalni tanít”. De hozzáfényeskedi azt is: „mi mind a szépség révén létezünk” – „Az öröklét egy erdő része.” – „Jó elvegyülni a közös lélekben.”
A romlás virágai, lám, romolhatatlan szirmokra is fölesküdhetnek.
Versek? Ugyan. Előlegek a végtelenből.
3
Ahogy Lackfi János vagy korábban Tandori Dezső, Vörös is a gazdag kiáradások költője. Életműve hétszer hetvenhét pillantással is alig átfogható. Szellemes és szeretetre méltó habitusa emellett különleges, kedves színfolt irodalmi életünkben. Kívánom, hogy a következő hatvan esztendőben is hasonlóan fáradhatatlanul gyűjtse majd a szavakat, gyújtsa majd a tudat lámpásait.
Turai Laura
„A lélek pontozással megint győz”
– Vörös István Nemet mondani című ünnepi kötetéről –
Vörös István rendkívüli vállalkozásba fogott, melynek ünnepélyes publikációja éppen egy kerek évforduló apropóján, születésnapja alkalmából látott napvilágot idén. Mesterségbeli tudásának összegzése és mintegy túlcsordulása is ez a rendkívüli kötet, mely egyszerre térképezi föl, értelmezi újra a daimonja által megigézett nagy francia költő világát.
Baudelaire minden földi poklot felkavaró üstje a világra-világirodalomra borította minden idők egyik legellentmondásosabb, legfelkavaróbb, leginspirálóbb művét, a Les Fleurs du malt. Vörös István Nemet mondani című verseskötetével pedig „olyan könyvet tart kezében az olvasó, amit riadt kényszerűséggel egyedülállónak nevezhetünk a világirodalomban” – olvashatjuk a könyv borítóján.
Mitől is egyedülálló? Noha beleforgatja, megpörgeti a korábbi emblematikus magyar fordítások centripetális erejű emlékezetébe, nemet mond holmi fordításkísérletre. Korábbi tanulmánykötetének (Árnyékvers és irónia) felvetése, mely szerint a verseknek az eredeti mellett úgymond árnyéka is létezik, itt megvalósul, de mégsem afelé terelnek, hogy egyértelműen „árnyékverseknek” nevezzük őket. Még hogyha a kifejezés nem is feltétlen hordoz negativitásba vetülő, annál sokkal erősebb üzenetet hordoznak, önmagukban is tág értelmezési horizontot nyújtanak.
A Rossz virágaira tükröztetett poémák tulajdonképpen ütköztetések is, szövegprovokációk. A szórakozásban – szó szerint – szétszórt mai ember világképének összefogása, átemelése a baudelaire-i konstrukció mentén.
A bányába levitt kanárik mint a feltűnés, az érzékenység „kényes énekesmadarai” különös tükörben mutatják a mai értelmiségit, akinek szolgáltatásaira azért „szükség lehet”. Az eredeti, albatrosz-allegória a költőt rabul ejtő matrózokkal (Souvent, pour s’amuser, les hommes d’équipage/ Prennent des albatros, vastes oiseaux des mers) látszólagos tárgyiasságában, letisztult szerkezetében van jelen a Vörös-versben. Ahogyan fontos kiemelni a kötet darabjai kapcsán, hogy az eredeti verzióhoz olykor sokkal közelebb hozza az olvasót a korábbi „nyugatos” fordítók sallangoktól, áthidaló megoldásoktól sem mentes fordításaihoz képest.
Baudelaire kifinomult formaművészete, a hosszas megmunkálás önpusztító alkímiájától áthatott sorok a modernitás alappilléreiként állnak előttünk. Ezeket az alappilléreket Vörös István egyszerre rombolja le és építi újra különleges bravúrral. A természet mint templom (lásd. Kapcsolatok) a kidőlt oszlopokban van jelen (máshol „kórház”, avagy éppen „pártház), de már csak templomorom (vagy rom?):
„Templomorom az erdő, kidőlt oszlopait / teherautóra pakolják a munkagépek.” Mindenhol, minden visszabontott szó, nyelvi trouvaille végén a lélek mégis „pontozással megint győz”.
A szinesztetikus valóság hétköznapivá csupaszított áthallásai nem mentesek ugyan az (ön)iróniától, mégsem engednek a lelketlen cinizmusnak, pózoló közönynek:
Vannak lelket megkínzó gondolatok,
zöldek, mint a romlott parizer, nyers hús.
Ott vannak ugyanis az angyalok…Meglepően sokszor szerepel az „angyal” és a „végtelen”; az angyalok állandó viszonyítási pontok:
Egy angyal rút érintése vadít,
de még futunk a szép után
Hogy nem vágnak hátba az angyalok?
Az angyalvér néha hideg,
máskor meg légnemű és józan.
A baudelaire-i kettősség: szépség utáni vágy és a rossz vonzása közötti paradoxon transzponálásáról volna szó? „Rút érintés”, hideg „angyalvér”, vizet vigyázó angyal, járvány-angyal etc. Olykor emberszerűek, máskor
Miért bámulsz bizakodva a végtelenbe?
az él, aki felemeli a valagát,
kilép, és úgy feszül neki a végtelennek.
Igen találóan a közömbös végtelent állítja be háttérként, miközben az idő vonalán Wittgenstein és a görögök, múlt és közelmúlt, jelenkor szálai futnak össze. A semmi magánmitológiáját bontja ki a szerző:
ott fönt a semmi kézzelfoghatóbb,
de ki akarná fogdosni a nemvalót?
Istent elveszíteni korántsem ennyi
Enigmatikussága több mint gondolatébresztő – ahogy egy másik francia, Gide fogalmaz („Inquiéter, tel est mon rôle”), az itt beszélő szerepe is: nyugtalanítani.
Az ösztönök, a vágy, a testi vonzalom erre a legalkalmasabb terep:
Nem ér soha annyit a lélek öröme,
a drága könyvek, egzotikus utazások,
a színház, filozófia, barokk zene,
mint a test. Pedig a test átok
Miközben elátkozza a testet, a józanság és az ösztönök feltörekvő hullámain a szépséget is meglebegteti. A szép mindig a vágy elérhetetlen tárgya, az ember nem arra vágyik, ami szép, hanem az válik széppé, amire vágyik – érhetjük tetten ismét Baudelaire-t, mulatt nőjét, az „elnöknőt”, avagy épp Marie Daubrunt.
Ezek a szövegek, melyek az intertextualitáson kívül is „ütős” üzenetet hordoznak, odacsapnak, olykor átvernek, de oly módon, hogy érezzük a képzelet erejének elkerülhetetlen következményét.
Vörös István ars poeticája gyakorlatilag megfejthetetlen. Átírásai, az inter- és paratextusok szövevénye sajátos mintázatban csalja lépre az olvasót, miközben érezzük, hogy a beszélő nagyon is markánsan jelen van a háttérben. Csöndje az, ami leképezhető, sokszor éppen az, mikor „nemet mond”.
Tök biztos, hogy az ész adta nekünk?
Hiszen olyan cinkes olvashatónak lenni,
a közönyösség úgyis körbelengi,
ha csak szöveg és nem az életünk.
A szöveg maga az élet kell hogy legyen, egyébként csak halott szöveg. A szentek nem írnak verseket, legfeljebb imában: Az írás mindig bűnös szenvedély.
A költő a régi illatok, színek, szagok és tárgyak helyett a jelenkor szagát idézi meg. A Dög, a szép nyárhajnali látvány ma is ugyanott és ugyanúgy bűzlik. A szerelmek szaga, a romló test, a csúnyaság mellett a humor sem áll tőle távol:
Hiába tudom, csúnya vagy,
ösztönnek nem parancsolt még soha az agy,
hiába tudom, ez nem gonoszság, csak tréfa,
úgy játszol énvelem, mint kígyójával Éva
A rossz, a bűn problematikája a létkérdések legmélyére vezérel. Az „ámen” és a „nemá” oda-vissza játéka, a kimondott és a kimondhatatlan, a semmi és a minden cirkál a sorok között. A jó és a rossz a valóság labirintusában fölemésztődik, mire kiérünk belőle azt vesszük észre, átlelkesültünk: A lábad és kezed már szinte hófehér, / mintha lélek keringne bent, nem is a vér.
Nem magyarázatot kapunk, hanem a lét tükörcserepeinek egy-egy csillanását, a rossz illatos virágainak egy-egy szirmát, mely azonban fölülmúlja a képzeletet. Miközben nekünk kellene köszöntenünk, minket ajándékoz a költő.
Vörös István: Nemet mondani. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
Illusztráció: VI-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Kellene a szíved iránytűnknek →
Széles Klára kilencven éves! →
Komáromi Gabriella: Esterházy Péter mondatai (Egy kékharisnya feljegyzései halálának 10. évfordulóján)* →
