MARTON ÁRPÁD: A KÁRHOZAT LITÁNIÁJA

Prefáció

Sebzetten, bénán, végképp kimerülten
szerelmed elől hozzád menekültem
nyargalva szélben, nehéz viharokban,
szügyig süllyedve súlyos tilalomban.
Szelíden nézek szembe fegyvereddel.
Nem enyém már ez élet. Tiéd. Vedd el!

Antifóna

Ti harangok, most némuljatok el!
Az Emberfia hosszú útra kel.
Alászáll szívünk poklára,
lángol a vágyak oltára.
Csitulj, csitulj, te szent liturgia!
Szívünkben vérzik az Emberfia.
Tengerein könnyharmatnak
látjuk-e újra harmadnap?

I. responzórium

Csikó nyerít az éjszakában,
Elveszünk e kába vágyban,
És ha megfojt alkonyunk,
Lángméneken nyargalunk.

Első olvasmány:
Száz halál

Nékünk nem zeng már madárdal.
Elvéreztünk száz halállal.
Száz halál egy ölelés:
Szent kerékbetöretés.
Te lehetnél dicsőségem.
Oázisom, üdvösségem.
Könnyel mosom lábadat –
Szerelmed a kárhozat.

Első himnusz:
A haldokló imája

Az arcod egyre távolibb,
s bár testem rólad álmodik,
szívem kifosztott tárna.
Magányt visszhangzó jégverem.
Szögekkel átvert két kezem
Krisztus-formán kitárva.

Nem vigasztalnak évszakok.
Sodornak alvadt vérszagot,
és arcomat tépázzák.
Barázdáin végigpereg
könnyzuhatag és fergeteg,
de sorsomnak lázálmát

nem csillapítja semmi sem.
Égve, vérverejtékesen
tengődöm, egyre várva,
hogy egy nap újra megjelenj
te, kit hozzám küldött a menny,
végső föloldozásra.

II. responzórium

Hozzámbújtál, tartanálak,
Lennék szobád, büszke várad,
Vágynék kamaszkoromban
Meghalni a karodban.

Második himnusz:
Fohász megváltásért

A távolléted végtelen,
s az Isten, bármint kérlelem,
enyhet nem ád e lázra.
Vonzalom és a rettenet
kettéhasítja lelkemet,
vonítok ázva-fázva.

Letérdepelve könnyezem,
esdem Istent, de Tőle nem
jő oltalom e kínra.
Hogy beszívhassam illatod,
e szomjat csak te olthatod,
hát hozzád esdek sírva,

s kétségbeesve kérdezem:
miért is tetted ezt velem?
Mi juttatott e sorsra?
A félelem s a rettenet…
Örök sebnek fölvettelek
átvérző mellkasomra.

Litániát mondok neked.
Hogy elpusztuljak, jaj, ne tedd!
Hadd hulljak valahára
térdre, sors vezeklője, én
léted szent oltárlépcsőjén:
a melled bársonyára.

Ha elpusztít e szenvedély,
boldogan halok, csak te élj,
szívemnek elrablója –
Allelujázzon léteden,
akár Megváltó-képeken
ez örök imaóra.

Szentségház, örökmécs te légy,
tömjénfüst, mely megrészegít,
míg elégek e lázban.
Utolsó társamul szegődj,
ha arcom végleg elmerül
a kárhozatban, sárban.

Veronika-kendőm te légy,
hadd mártsam arcomat beléd,
vagy itass föl egészen.
Légy áldozati serlegem,
kortyold búette életem,
átistenítve vérem.

III. responzórium

Bár csak egyszer szerettél,
Lángpallosom te lettél,
Bársonytested mély vermébe
Elevenen temettél.

Második olvasmány:
Vágta

Elragad ez őrült vágta,
koromsötét éjszakába
szédelegve nyargalunk.
Kísért vakfekete semmi,
itt az idő beléveszni.
Nincs irgalom. Elbukunk.

IV. responzórium

Ropog, ropog a rőzse.
Aléltan hullsz a földre.
Arcod fúrod az agyagba.
Átkokat hoztál magadra.

Harmadik olvasmány:
Via dolorosa

Itt nem zokognak asszonyok.
Magányosan araszolok,
és vérem hull a kőre.
Értem nem száll litánia.
A fájdalmaknak férfija
magányos, melle pőre,
csörgősipka a homlokán,
és ama díszes vacsorán
keblén nem fekszik senki.
Ez keresztút, de Golgota
nem koronázza már soha.
Kárhozat. Nincs mit tenni.

Ajánlás

Herceg! Teérted járom ezt,
s a diadalmas szent kereszt
teérted nyomja vállam.
Kérd Istent, ha már nem leszek,
hogy alabástromszép kezed
legvégül megtaláljam.

Offertórium

Ősz, te rőt pap! Végy kezedbe!
Megtörve és megszentelve
szívem add az égnek át!
Nem bírok ki több halált.

Harmadik himnusz:
Petrus Abelardus beöltözési himnusza

Mint szerzetes daróccsuhába,
öltözködöm néma gyászba,
arccal földre feküszöm,
könnyes szemem lesütöm,
bűnöm terhét viselem,
légy velem, én Istenem,
add e csuhát úgy viselnem,
benne üdvösségre leljen
az, kiért magamra öltöm,
akiért e szentelt börtön
immár lelkem lakhelye.
Őt, ki szép és ifjú még,
énhelyettem is Te védd,
annyi csalódás után
vén szívemnek zátonyán
mit találna üdvöset?
Isteni szívedre vedd
sodródó kis életét,
mennyit vágyott, mennyit félt,
és ha egy nap megpihen
irgalmas szent Szíveden,
annyit kérek még csupán,
vezeklésem alkonyán
irgalmas színed előtt
újra megtaláljam őt.

Rekviem

Kihűlt réztányér most a Nap.
Krúgatva száll a daruhad.
A fák gyertyákként égnek el,
és rekviemet énekel a táj.
E nap elkárhozásom napja.
Te légy végáldozásom papja,
mélyeszd mellembe késedet,
mert megváltást már nem lelek.
Játssz szívemben végső passacagliát,
melyen kín, kéj, könny és hála jár át,
zengje be e csarnokot.
Majd szép apránkint csöndbe vész,
és elcsitul a szenvedés,
melynek tüzén elégek.
Utolszor erre kérlek.

V. responzórium

Hibbant darvak rikoltoznak,
higanyfények halált hoznak,
máglyáin vad mámoroknak
szerelmesek elkárhoznak.

Consecratio

Ez kegyelmi idő. Száz aranyredő
a Nap. Főpapi palást.
Most hát belásd:
a lét irántad nincs közönnyel.
Dúsan omló fényözönnel
készül szívednek ravatal.
Fényes és pazar,
szép búcsúünnepély.

Communio

Díszefosztott almafa.
Fájdalomnak balzsama
gyöngyözik ki minden ágán.
Könnyezik saját halálán.

Negyedik olvasmány:
Profán Pietá Sáfár Mónika hangjára

Lennék anyád, fiam lennél,
Kapaszkodva belém vesznél,
Félelemtől védenélek,
Sötét éjben ölelnélek.
Két karomban tartanálak,
Testemből jóllakatnálak.
Csókolnám márványkék térded,
Áldottan meghalnék érted.

VI. responzórium

Számodra nincs föloldozás.
Kudarc az önfeláldozás.
Szíved cserzett madártetem.
Homlokodon halál terem.

Ite missa est

Lettünk az egymás Krisztusa,
és nem tagadhatja soha
semmilyen hűtlen eretnekség
az egymás megfeszített testét.
Magamban hordom szüntelen
emléked, ezzel büntetem
ártatlan létem némaságát,
nem félek Istent és nem sátánt:
érted, árváért lettem árva,
és érted rogytam porba-sárba,
és bár nekünk nincs megváltásunk,
csak Krisztusunk van és nem társunk,
kérlelem Istent: hadd legyen
minden fájdalmam, sebhelyem
stigmáid enyhítő izsópja,
vérverejtékző ajkam csókja
lehessen hű oltalmazód,
s én Cirenei Simonod.

Ötödik olvasmány:
Mária Magdolna éneke

Most minden oly fehér,
mint szent sírod a húsvét reggelén,
fehér és üres.
Fanfár nem zeng, nem ring a boltozat,
és angyalok sem őrzik gyolcsodat,
hogy rajta csókolhassam lábad szent nyomát.
Magamban hordozom tovább
szerelmem lángját, fényes alakod.
Ajkamra forrott örök lakatod.
Szívem lesz végső nyughelyed,
s a nárdusolaj balzsamkenetet,
mit néked hoztam, úgy szorongatom,
mint fétist örök zarándoklaton.
Hogy itt jártál, semmi sem hirdeti,
csak szégyenem, mely lelkem égeti,
s a borzadás, hogy könnyes balzsamom
nem védhetett meg a lángpoklokon.
Most minden fehér, fehér és üres,
csak szívem mélyén lángol egy tüzes,
magmaként izzó örök fájdalom,
emészt és űz kietlen tájakon,
keresve azt, ki sajgó vágyakon,
förtelmeken és kínon át üzen
vérző szívemben, néma kerteken.

Antifóna

Zárókorál

Köszönöm neked a kalandot,
mely engem, gyönge halandót
elvitt poklokra s vitt a mennybe,
tépázva szívem és megedzve
tisztító tűzben, lelked lángján.
Mintha az Isten és a Sátán
hozzám közösen küldtek volna,
s megdicsőülve-meglakolva
mindazért, amit elkövettem
ellened s amit érted tettem,
most már úgy látom higgadt aggyal:
üdvözítő s lesújtó angyal
gyanánt lépdelsz kálváriámon,
áldott kísértőm, átkos párom,
és bár az életünk az ára,
együtt jutunk a Golgotára.