Fancsikó és Pinta visszatér – Vörös Viktória versei

Fancsikó és Pinta visszatér

Pompom labdát dob
és feszül a háló
benne két kis manó
fogva van

Kezük esd
lábukban zsibbadás
Megtorpan a történet
az iram

Botlik velük a gondolat
és bucskázik az értelem
Mi végre jöttek
milyen útkanyarból
fák lombja súgja:
„nem tudni, nem”

Viharkabátba burkolóznak
az est bodzát hullat rájuk
Megőrzik titkukat mint Hüvelyk Matyik
és meséktől dagad a zsákjuk

Fancsikó és Pinta most újra
hintát hajt a kacsintó égre
Csillagos pedállal − sültös sapka alól
dalt szórnak a holdkaréjnyi rétre

Gondoktól…

Gondoktól
leszegett fejtől görnyedt hát
Kéz aminek nincs fogása
ernyedt izmok
tónustalan test

Megadó tekintet
lesütött szemek
nem látható szembogarak
és várakozás
Várás a napáldozatban

Milyen vérerek
görgetik ezt a megadást
Miért az önfeladó
világtalanság
Mi ez a végleges elveszettség

A kimondatlan szavak
belehullanak
a tébolyító csendbe

Verik a harangot már
kire ítélet hull
kire az áldozat véres leple

Magdi néni

A játékmackó amit öltöztetett
meg nem született gyermeke
helyett volt gyermeke
Sakkot is azért tanított
hogy a buksi fejek meg ne bukjanak
Kémiaórán
csippentett a magnéziumból
és felsziporkázott a képzelet:
ólom kisded kelt ki a vizes tálból
Túl édes volt minden süteménye
látom ahogy alpakka tálcán
tipegve hozza
Halak úsztak át a Herendivel rakott
nappalin
Keze munkáját dicsérte minden
terítő
terítés
Szolgálat egy hatalmas hiányért