Atilla Tau: APOKALYPSI I.

A MAI NAP MÁS MINT A TÖBBI
A SZÉPSÉGET ALKONYBA OLVASZTOTTA A TÁJ
A POKOL PIKKELYES ŐREIT KIENGEDTÉK A VILÁGBA
BOSZORKÁNYOK RÖPDÖSNEK AZ ÉGEN
LELKEMBEN PARTOT VET A TÉBOLY
VALAMI KÉSZÜL…

I.
Hajnalodik. Felveszem legszebb ünneplő ruhámat és kiülök a felkelő Nap színe elé. Az óceán vadul hullámzik. Fejem fölött sirályok köröznek. A halak kijönnek egészen a partig. Az állatok hangos rikácsolásba kezdenek. Megszöknének valahová máshová, de nincsen hova. Más ez a reggel, mint a többi. Lelassítom lélegzetemet, előveszem könyvemet és fennhangon felolvasásomba kezdek.

A felkelő Napnak olvasok, a csillagoknak, a földnek és az angyaloknak. A tenger tajtékjának olvasok a friss haboknak. Ajkam már sós a tenger párlatától. Ereim erősen lüktetnek. A kutyák egyre hangosabban vonyítanak. Testemre nehéz súly telepedik, de az olvasást nem hagyom abba. Könyörgő szavakat mormolok, kérést Isten és a természet angyalai felé. Szívem hangosan lüktet, lecsillapítani most nem lehet. De muszáj, hogy a szavak elhangozzanak.

II.
Nemcsak a hajnal ragyogása mérettetett meg ezen a reggelen, hanem az emberi szíveknek a súlya. Az egész világ évek óta erre készült és most beteljesedett az idő. A föld sóhajtását minden élőlény hallotta. Volt, aki halálos félelemmel fogadta, és volt, akinek szemében őrületet vert a téboly. Sokan szobájukba zárkózva büntetésre vártak. Nem tudtak dolgozni, mozdulni, elvégezni megszokott rutinjukat. Elvesztették a kontrollt önmaguk felett. Zokogtak, de azt sem tudták, hogy miért. Erejük elhagyta őket és féltek. Azt érezték, mintha több lenne minden, mint ők maguk, és reájuk nehezedett ennek a többnek a súlya. Nem tudtak a megmérettetés mérlegére állni, és azt érezték, gyengének találtatnak. Nem tudtak válaszolni a magasból felzendülő hívásra, mert nem voltak rá készen. Az eltékozolt idő nehezedett le reájuk és nem tudtak megmozdulni miatta.

Csak kevesen voltak, akik fogadni tudták az Égből lezúduló fényt és akik tiszta lelkiismerettel kiálltak elé. Ők már ekkor a Napot hordozták szívükben és a felragyogó erős ragyogás nem érte őket váratlanul. Raktáraik tele voltak felhalmozott jó tettekkel, lelkük közepén teljes pompájában ott ragyogott az Én, melynek fénye védelmet és emelkedettséget adott nekik. De a többség számára ez a nap a pokol kínjait hozta el. Voltak, akik egyszerűen csak meghaltak, magukba merevedve és görcsösen omlottak össze. Másokat pedig az egyre erősebben lezúduló fény összezavarta, megőrjítette. Nem tudtak szintet lépni, ugrani, s látomásaikban a világ torz rémképe nehezedett reájuk. Azt látták, hogy a hegyek oldalába hatalmas, szárnyas arkangyalok csapódnak bele, és sötét szárnyuk megtörve feszül bele a szögesdrót kerítésekbe. Meztelen, sokfejű lények zuhantak le az égből a mocsárba. A vizekből óriás rájaszerű halak kövér szemekkel meredtek rájuk, a légből szürke fellegek váltak szét sok ezernyi darabra, majd változtak szuronyszerű késekké és bombázták a földet. Az emberek saját teste is szétroncsolódott. Szemük mintha égő fáklya lenne, a hangok pedig néha tompán kongtak, néha pedig ordító erővel szakították ketté értelmüket. A barlangokból eddig sohasem látott hatalmas bogarak csivitelve rohantak elő és ugrottak rá az emberekre. Az emberi tudat nem tudta elviselni a hatalmas változást, az elme összezuhant, az új dimenzió és annak végtelen lehetősége találta meg, és az ezzel együtt járó befogadhatatlanság. Hirtelen vörös, égő házak zuhantak alá az égből. A tengerből a hullámok magukba szippantották vissza a vizeket, a levegőben lévő éter pedig visszaszívta az emberekből az életerőt. Aki nem őrült meg ekkor, könyörögve fordult szobája sarkába, és azt kérte, múljon el ez az óra. De a megmérettetésnek eme percében nem lehetett kijönni ebből a meghasonlott állapotból. Viszont a túlélés magával hozta lehetőségét a változásnak, és hogy aki ép elmével túléli mindezt, lép egyet a Magasabb világok felé. Egy dologba lehetett csak kapaszkodni, a jó szándékba. A vágyba, hogy a szépért és a jóért még így is élni érdemes. Új teremtés indult meg ekkor, és az új világ üzeneteit csak a józanok fogadhatták magukba. Azok, akik már hozzá szoktatták magukat az új teremtéssel járó kínokhoz, és azok, akik már úgy megtisztultak, hogy nem volt belőlük minek kiégnie, és megszokott volt már számukra az új teremtés ragyogó fénye.

III.
Hajnalodik. Tüzes pompájával érkezik a felkelő Nap. Legszebb ruhámban ülök az óceán partján. Érzem azt, hogy társaim ugyanezt teszik a világ összes szegletében. Felolvasásomba kezdek. Szavaim invokáció. Egy könyörgő kérés az emberért. Most teljesedik be az idő. Most indul el az új teremtés. Hegyek zuhannak alá. Büszke világok esnek széjjel. Szökőár mossa el a múltat és árnyait. A régi tornyok összedőlnek, a múltnak templomai is. Összezuhannak óriás városok palotái, ragyogó celebek szállodái, csillogó butikjai. Az őket szolgálók hada is eltűnik. A pénz porrá változik. A papírpénzről elfolyik a nyomás, a műanyagok magukba zuhannak. Az emberi arcokról rétegekben omlik le a múlt. Sokan egy időre arctalanná válnak, és sikítva fel-alá rohangásznak. Csak a lényeges marad. Minden megváltozik. Én rendületlenül olvasok tovább…

A felkelő Napnak olvasok, a csillagoknak, a földnek és az angyaloknak. A tenger tajtékjának olvasok és a friss haboknak. Amit kimondok, könyörgő ima. Kérés az emberért. Egy magába zuhanó gőgös, büszke világért. Az új Teremtésért.

Illusztráció: Девятый вал: A Kilencedik Hullám (Ajvazovszkij)