Esszé

május 18th, 2026 |

0

„… eltűnődés a lélek mélységei fölött” (II/2) (Arany Lajos összeállítása)

⇒Az előző részt ld.

*

Tételek a 125 éve született Németh László irodalombölcseleti aforisztikájából

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

[…] az örökkévalóság spekulánsa.

*

Mint a semmiségek költője lépett fel, az impresszionisták magas gallérjában és csokornyakkendőjével, aztán elkezdte védeni ezeket a semmiségeket a nagy elgondolásokkal, nemzet- és kultúrpróféciákkal szemben, s ez a szenvedélyes, szellemes, egyre keményebben csillogó védőbeszéd lett az ő igazi műve. Tulajdonképp minden verse, minden apró írása, de minden regénye is erről szól. Az igazi nagy dolgok a kis dolgok: ezzel állított be az irodalomba. Majd hozzátette: amit ti nagy dolgoknak neveztek, a művészetben bombaszt; az igazi költő olyan, mint én vagyok. 

*

[A szegény kisgyermek panaszai:] Ürügy a kisgyermek, s egy fölfedező áll mögötte, aki a felnőttség lelki szegénységiről a költőség gazdagságára, a „fontosról” a „nem-fontosra” fellebbez, s a felület kiabáló jelentéktelensége mögött az örök mozgató erők halk állandóságát keresi.

*

Azt, hogy költő, verseiből tudtam meg; azt, hogy nagy költő, regényei bizonyították be. Versei képzelet, ötlet egy-egy szikráját fogták el, regényei megmutatták, hogy ez a szikrázás szellemének állandó állapota. Regényei témájukban éppolyan igénytelenek voltak, mint versei.

*

[Alakok:] Sok tárgyat ismer, sok apró tényt gyűjt össze; ismerete azonban nem a képzőművészé, aki a dolgok formáit és színeit őrzi meg, hanem a költőé, aki jellegbeli csillogásukat kapja el. A látható világ tényeihez tapad, de nem annyira anyagi mivoltukhoz, mint költői minőségükhöz. Ha megkockáztatható ez az ellenmondás, a konkrétum metafizikusa ő.

*

[Alakok:] az élet […] kézilexikona […]. Úgy olvasom, mint a 16. század íróit, akiktől nyelvünk feledt hajlásait lesem el, vagy egy botanikakönyvet, amely szétszedeti velem összefolyt erdőemlékemet. Talán nem is más Kosztolányi Dezső, mint a város erdejének meghatott botanikusa.

*

[…] a magyar próza e században [a 20. századról van szó] alig termett valamit, amit tökéletességben ezekhez a félhasábos remekművekhez lehetne hasonlítani. Akár a telefonoskisasszonyt mutatja be az Alakok egyik beszélgetésében, akár a kínaiak szokásairól vagy a rossz stílusról ad fölényes leckét, az ember újra és újra érzi a csodát, hogy remekmű és igénytelenség milyen jól megférnek egymás mellett, s milyen kicsi üvegről csilloghat ránk a nagy nap tükörképe. Ihlet és fegyelem rövid csókja minden kis újságcikk: gyermekin pontos mozdulatok követik egymást, s az ember csak akkor veszi észre, hogy mindegyik mondat egy bűvész vesszőütése volt, amikor előtte áll a varázslat.

KÖLTÉSZET ÉS TUDOMÁNY

[…] a költő „szeszélyes hasonlata” s a tudósnak a „realitást fedő elmélete” közt nincs olyan óriási különbség, mint hittük. A költészet is tudomány, s a tudomány is kacsalábon forog.

KÖLTŐ ÉS NEMZET

Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.

KÖLTŐ, KÖLTÉSZET

A nagy költők élete azért oly csodálatos, mert a költészet életét élik; ők maguk is a szó szoros értelmében költött alakok.

*

Költőnek lenni: nemcsak állapot, hanem szerep is.

*

A költők ege oly széles, s az emberiség tudata oly szűk.

*

A képzelet a költő hitele.

*

A költő utalás önmagára, s az igazabb életre, amelynek egy elkapott foszlánya talán benned is ott cseng, de csak ő hallja az egész melódiát. Természetes ember, mondta Rousseau.

*

A költők nem hajlandók az élet reális méreteit elfogadni. Beszédmodorukkal nagyítják a dolgok jelentőségét.

*

Boldog a költő, ki mint rokon hangvilla, szellem és test legbelsőbb ösztönével felel a korra. Minden eszme és minden érzésár őt sodorja. Megnyílt ajak, akin át embermilliók megtalált szava ujjong. De jaj a költőnek, akit alkat, ízlés: az életünk mögött rejtőző óriás parittya a kor ellenzékébe röppent. Valami hiányzott az időből, s épp őbenne van meg. Valami hiányzik belőle, s épp azt kívánja az idő. Jaj neki, mert nincs kegyetlenebb despota a kornál. Elnyüvi és elszaggatja, aki az idő ellenében mer önmaga lenni.

*

A költészet vigasztalás az életért; ennek az árnyékvilágnak a fény-árnyéka.

*

Vannak szerencsés, paradicsomi költők, akiknél a költői kifejezés nem esik messze az észjárástól. Csak meg kell szólalniuk, hogy költők legyenek. Homérosz és Petőfi lehettek ilyenek. Másoknál kifejezés és észjárás különböző pályákon mozog. A költő, amikor dalol, megtanult, papi nyelven fejezi ki magát. Lefordítja magát a költők nyelvére. Az ilyen költőnél a kifejezés tudatos erőfeszítés. Vergilius vagy a mi Berzsenyink ilyen.

KÖNYV, KÖNYVTÁR

A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni. Elébb csak lélegzési szünetet kell tartani, mintha az olvasás közben megmozdult gondolatok akarnának fújtatni egyet; aztán mind hosszabbak ezek a fújtató szünetek, végül is az, amit fölidézett, erősebb lesz magánál a könyvnél, s az ember olvasóból ábrándozóvá, álmodozóvá, felfedezővé válik.

*

[…] a könyvláz is tüntetés.

*

[…] a könyvtár nem […] arra való, hogy elolvassák, hanem hogy elolvashassák. Könyvgyűjtő az lesz, aki ott akarja tudni maga körül, megidézhető állapotban, a szellemeket.

KRITIKA

Aki nem ismeri a mámort, amellyel az alkotó szellem meglesése, egy mű szétszedése és összerakása, egy lélekben kihordott szervezet fejlődéstörvényeinek és fejlődészavarainak a megfigyelése jár, nem is tudja, milyen szép és változatos természettudomány: műbírálatot írni.

*

A műbírálat […] csak addig szép, amíg semmiféle idegen érzés sem csikorog kényes műszerében.

*

A kritikának nincsen állandó módszere; minden írónak másfelől kell nekivágni.

*

Mi mást kerestem én a kritikában, mint a sok ezer esztétikai tünetben mutatkozó közös művészi elvet, ugyanazt az „egész embert” az irodalmi kifejezés tükrében, akit most az alkati kifejezés tükrében nézünk majd meg.

*

[…] a legtöbb kritika azért rossz, mert a kritikus nem író.

KRITIKUS

A kritikus elsősorban a véleményalkotás művésze.

*

A kritikus az, aki érzi a művet, és ki tudja fejezni az érzéseit.

*

A kritikusnak, ha érdemlegeset akar mondani, éppúgy ihlete lázbeszédére kell bíznia magát, mint a poétának.

*

A kritikus az, aki a művet életünkbe szövi, s az írót tudatosodó hajlamainak előharcosává teszi.

*

Az igazi kritikus olyanféle, mint Péterfy [Jenő]; léleknek még gazdagabb, mint írónak, úgyhogy hőseiben a maga alvó lehetőségeit követi s éli meg.

KULTÚRA, KULTÚRÁK

A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.

*

A kultúra addig nagy és egészséges, amíg kötni és emelni képes a hű és ünnepszomjas embert.

*

A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg. A mi kultúránkban az első nép, a görög, a végleges vezér; az első költő Homérosz: a legnagyobb; Szókratész, Arisztotelész, a bölcs és a tudós. Egy kultúrán belül vagy van új, nagy, teremtő aktusokra alkalom, s akkor van, ha nem is haladás, de megújhodás – valami az első teremtés boldogságából –, vagy csak nemzedék rakja művét az előzők művére, s akkor van hanyatlás, sivárodás. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés.

*

A kultúrák élete […] nagy élet- s halállökésekben lüktet föl- s lefelé.

*

A kultúrák élete épp növekedés- és válságlökéseik ritmusában rendkívül emlékeztet az egyén életére.

LÉLEK

Egy lélek […] nem abban nő, hogy mit él meg, hanem hogy hogyan. Környezetünkben sem az a fontos, hogy milyen fényes és tágas színpadot állít körénk, hanem hogy milyen gondolatmenetre, viselkedésre, gesztusokra szabadít fel.

LÍRA

[…] a minőség örök cégére[…].

LÍRIKUS, DRÁMAÍRÓ, EPIKUS

A lírikus még csak megél a maga keserűségében is; lángja alatt szíve a borszeszlámpa. A drámaíróban, epikusban, meseköltőben azonban mindig egy társadalom olaja vet lobot. Szophoklésznek sokkal több Athén kellett, mint Baudelaire-nek Párizs. Nem a csodán múlik az eposz sem, legföllebb a kultúra csodáján! Az eposz ott van a fában, felhőben, folyóban és ott van a kivételes szívben.

MADÁCH IMRE

Az ember tragédiájában is megvan […] az egyensúly az Isten és az ördög történelme közt. Mi az ördögé a történelemből? Az élet tehetetlensége, a korszakok teteme, a formák váza, amelyből továbbment a lélek; az eredmény, szóval az idő. S mi az Istené? Ami nincsen az idő hatalmában: az erkölcsi erőfeszítés. – Isten az emberiség életét éppúgy csak színtérnek, keretnek tekinti, mint az egyes ember életét is. Nem az a fontos, hogy mit ér el benne, hanem hogy mi sajtolódik ki általa belőle. Ahogy az ember valódi története sem életének a kalandja, hanem üdvösségének a harca: Isten szemében az emberiség történelme sem az Édenkert és az eszkimó kunyhó közé eső bolyongás, hanem ami az emberiségből feléje sajtolódott közben.

*

Az utolsó képben Ádám álmával ostromolja az Istent. „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen, / Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, / S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? […] Van-é jutalma a nemes kebelnek, / Melyet kigúnyol vérhullásaért / A kislelkű tömeg? Világosíts fel, / S hálásan hordok bármi végzetet; / Csak nyerhetek cserémben, mert ezen / Bizonytalanság a pokol.” Istennek azonban nem az a fontos, ami Ádámnak. A cél csak prés, ő a küzdelmet, s ami kifejlődik közben: a nagy lelket akarja. Ezért nincs válasza Ádám számára. „Ne kérdd / Tovább a titkot, mit jótékonyan / Takart el istenkéz vágyó szemedtől. / Ha látnád, a földön múlékonyan / Pihen csak lelked, s túl örök idő vár: / Erény nem volna itt szenvedni többé, / Ha látnád, a por lelkedet felissza: / Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt / Hogy a múló perc élvéről lemondj? / Míg most, jövőd ködön csillogva át, / Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz, / Emel majd a végetlen érzete. / S ha ennek elragadna büszkesége, / Fog korlátozni az arasznyi lét. / És biztosítva áll nagyság, erény.” Azaz az embernek, a véges és végtelen gyermekének, ott van legmegfelelőbb klímája, ahol Isten és az ördög történelme összeérnek. Az ember lábát az értelmetlenségben vonszolja, s tüdejével az örökkévalóságot szívja és leheli.

*

Ádám az, amit hősnek lehet nevezni; állapota: a purgatórium. Az emberi élet értelmetlenségéről értelmén keresztül meggyőzhető, ösztöne azonban folyton fölfelé, folyton nemesebb értelmet szimatol. Az egyre új táj, amely felé Luciferrel hurcoltatja magát: a történelmen követelt Éden, a bizonyítások során föl nem adott és föl nem adható Isten országa. Az ő meggyőzhetetlensége Lucifer kommentárjának az ellensúlya ebben a drámában. Az értelem mosolyával szemben egy felütött fej, amely elborult szemmel keresi mindenek ellenére a hozzáillő birodalmat. A jó ösztönnek ebben a nyugtalan kínjában látjuk mi az ördögnek átadott Ádámot tragikusnak. Tragikus az, aki akkor is kitart maga mellett, amikor a kozmosztól egy bólintást sem kap (vagy csak éppen azt) magára. A tragikus ember vándorútja fölött mégis megtévesztő cím: Az ember tragédiája. A bukásra viszi át a hangsúlyt: lám ez minden jó törekvés vége; holott azt kéne hangsúlyoznia, amit az utolsó mondat is: Lám ez az ember. Akkor is küzd, ha erőfeszítései eredménytelenségét föltárták előtte.

*

Az ember el-elbukik, de az emberiség azért csak halad, tanítják a mű részletei. Az egész emberiség elbukik: a küzdés értelme maga a küzdés, tanítja az egész.

MAGYAR ÍRÓ

Kerítő sípok olcsó hangversenyén ő dalolja az örök igazságokat. Ő a folyton működő kéz, aki új íveket tud vonni a ledőlt templom maradék falaira, ő a bűvös száj, aki új imába tudja iktatni a hajdani imák szétzilált szavát.

MAGYAR IRODALOM

Ha az irodalom nemcsak egymás mellett föltűnő könyvek összessége, hanem inkább e könyvek közös élete, akkor Kazinczy előtt aligha lehet magyar irodalomról beszélni.

*

A magyar irodalomnak vannak felejthetetlen képei: a török torkában époszát író Zrínyi; Batsányi Kufsteinben, Csokonai botanikus köre, a sértett Berzsenyi sérelme, Széchenyi Döblingben, Arany a szigeti fák alatt, Zilahy Károly, amint Ariostót fordítja, haldokolva. Ady utolsó négy éve mindnél hatalmasabb. Egy nyár éjszakán megjött a háború s vele vége a világnak, melyben a költő még élt s az emberiség csírái dolgoztak. Rémségek évei: a rémlátót igazolók.

*

A régi magyarság, ahogy tizenhatodik és tizenhetedik századunk emlékeiben ránk maradt: csikorgó előidőkből létünk talpa lesz […]. A 19. századnak minden vívmánya ellenére is fogyatkozásul rójuk fel, hogy erről a talpa alatt kincselő múltról elrugódott. Kik voltak a század legtitokzatosabb, legmagyarabb írói? Akik a század fejlődésében csak fél lélekkel vettek részt, de gyökérzetükkel ebbe az elfeledt mély magyar rétegbe lejárásuk volt: Berzsenyi, Katona, Csokonai, Arany, Kemény. S mi a 20. századi irodalom legnagyobb cselekedete? Hogy ezt a befödött magyar geológiát olyan izzó modern tüneményekben dobta föl, mint Ady Endre és Móricz Zsigmond.

*

Berzsenyi, aki kortársai közül a legmélyebbről buzgott s a legmagasabbra szökött: nemcsak a korában hevert magános dúvadalmon, de az irodalomtörténeti fejlődésből is kimaradt. S ha jobban megnézzük: az ő esete egész 19. századunk minden magyarjára kiterjeszthető, akinek „régi magyarság”-szaga van. Nemcsak Bessenyei, Katona, Kemény, Arany, Madách, Vajda, de a Batsányi, Csokonai, Zilahy Károly, Gyulai-féle világosabb szellemek is. Mintha egy elsüllyedt őskorból fölnyúló sziklaoszlopok lennének, amelyeket a század a maga elemével elszigetel.

*

A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt, és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte. Hogy e humuszból miféle tölgyek nőttek, s miféle tölgyes nőhetne, azt a magyar irodalom mutatta meg. Kik a mi íróink? Egy hatalmas Kissármás leszúrt bot nyomán kitörő gázkútjai. Szárnypróbálgatásai egy magára nem lelt poétanépnek. De milyen szárnypróbálgatások! Minél többet hasonlítgatom a magyar irodalmat a külföldivel, annál nyilvánvalóbb előttem, hogy a magyar irodalom a legcsodálatosabb torzók múzeuma. A magyar író körül sosem volt ott az a társadalmi visszhang, mely az egységes népek nagy íróit naggyá zöndíti. Ha volt is egységes népi lelke, nem volt felsőbb fokon kialakult kultúrája. A magyar író magányos sóhaj maradt, de nézd tehetsége magját, s nincs mit szégyenkeznünk.

*

Vörösmarty […] költőkirály volt, Petőfi képével megőrült politikusok vívódtak, Aranynak, Keménynek magánosságukban is érezni adatott: hogy egy nemzetbe írják bele maguk, még Madách is mint képviselő hozta fel Pestre a Tragédiát. A Való méltósága és a Felelősség ünnepe van rajtuk; mozdulataik nagyok, világuk tág – gondoljuk csak el, mi volt Jókai műveiben: Magyarország.

*

A magyar irodalom népi volt és népi lesz, s a népiesség ellen mégis jogosan hadakoztak, akik nevetségessé tették. Mert mi a népiesség? Egyike azoknak az irodalmi tömegszuggesztióknak, melyek egyetlen író modorát sokszorozzák szét irodalmi iránnyá.

MAGYAR KÖLTŐ, MAGYAR POÉTASÁG

[…] a magyarság örök prófétái […] a költők […].

*

Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját.

*

Sem a német, sem az angol, sem az olasz, sem a spanyol tehetség nem hasonlít oly ijesztőn a maga népére, mint a magyar. De nem is menekedett egy nép költője sem annyi honvággyal a néplélek fantasztikus és irdatlan erdejébe. Még aki Nyugat jelszavával tört be Dévény kapuján, még Ady Endre is milyen járatos volt ennek a népnek a kincseskamrájában, hogy tudta, melyik szó hol áll; a ledér nőt jelölő cemendétől a gyalázkodó dancsig, hogy ismerte e tömeg lelke rezzenését, s hogy kihallotta százados távolokból, gyerekkori zsoltárai francia strófaformáján át is elveszett ritmusát, s milyen szemekkel tudta látni azt a pompás kalotaszegi magyarságot, amint templomból jövet a hídon ragyogó színekben s mégis méltóságosan átvonul, mint ahogy a századok hídján is vonult tempósan, súlyosan, de mégis sárga és kék varrottasokban.

*

[Balassi:] Magyar költő volt. Magyar, mert a magyar ritmusba és a magyar szomorúságba rögződik költészete legmélyebb gyökereivel. Magyar: mert főúr létére is bitang volt hazájában, rágalmazták, és úgy végezte, ahogy annyi jó magyar: kitagadva.

*

Balassa, Bornemisza, Zrínyi, Bethlen Miklós a nemzet állapotát azzal a nyers tárgyilagossággal nevezik meg, amellyel saját kihulló fajukról vagy borközi kihágásaikról szólnak.

*

A Kemenesalja látkörébe bezárt Berzsenyi a magyar poétaság örök szimbóluma. Ott ül barmai és jobbágyai közt, magányosan és gigász tüdővel. Mit kezdjen? Belefú a nyelv hamu födte parazsába, oly erővel fú bele, hogy megszikrázik a lehelete nyomán, minden szó külön tűz, s az egész mégis egyetlen szikrazápor, amely kicsap a magyar égre, s ott megannyi haragos, vörös csillaggá válik, amely alatt álmélkodva fognak megállani, valameddig a magyar égnek egy bámulója akad. Ő a magyar ihlet. Ő a magyar költő. De nem az ő végzetes, tragikus ihletettsége jellemzi-e az egész magyar irodalmat? Ami őneki a szavak zúgása, az Katonának az egymás ellen szegzett, személyekbe szakadt szenvedély dialektikája, Vörösmartynak a vak ember színkáprázata, Aranynak a népi nyelv erős ízei, Adynak a versbe bele nem férő lázasság. Tombolva vagy csokonaisan nyájaskodva az egész magyar poétaság menekszik a magyar sors elől, s ez a menekülés, a zaklatott és ki nem élt embernek ez az ihlettől forró segélykönyörgése: a magyar irodalom.

MAGYAR NYELV

A magyar nyelv titkos súlypontja a régiségben s régiséget őrző népnyelvben van. Nagy író lehetsz ennek a testedbe ivódott tudása nélkül, magyarul azonban annyira tudsz, amennyire helyzeted és tanulmányod e súlyponthoz közel vagy távol rakott.

*

Móricz Zsigmond mondta ki, hogy a magyar nyelv Bornemisza óta hanyatlott. Én is azt hiszem, hogy minden purizmusnál többet érne a régiektől nyelvi fényűzést tanulni. A régi magyarság éppolyan nagy tartály, mint a magyar nép, s a kettőből tulajdonképpen egy vödörrel merhetsz.

*

Az ifjúság nyelvtisztító szótárak helyett a régi magyar nyelv legszebb emlékeiből tanulhatna különbül magyarul.

*

[…] a nemzet egyéniségét őrző leghatalmasabb mű[…]: a magyar nyelv[…].

*

Hogy a magyar nyelv is a finn–szláv–latin s nem a modern nyugat-európai nyelvek stílusrokona, azt régibb irodalmunkban még erősebben érezzük, mint a Kazinczytól megújítottban. Legnagyobb nyelvművészeinkben, Berzsenyiben, Katonában, Adyban azonban azóta is a magyar nyelvnek ez az összetevő hajlama nyomul föl, s küzd a modern nyelvoldás ellen.

*

A magyar, mint a finn vagy a szláv: hosszú szavakra hajló nyelv. Katona vagy Ady pátosza nemcsak elbírja, de lélegzetet is vesz bennük; s az irtózás tőlük a magyar tömörséget bontja.

*

Kétszázötven évvel a nyelvújítás előtt gyomlálni való idegen szó is alig akad benne [nyelvünkben]. Hogy milyen zsarnokian erős és magatartó ez a nyelv, a húsz évet külföldön jezsuitáskodó Pázmány prózája bizonyíthatja. A mindennapi latinból csak világosságot és logikai egyenességet tanult (ettől lesz ő a régiség modernje), de a mondattanát nem nehezítette el, mint egy századdal később az erdélyi emlékiratírókét, akiknek a deákossága a magyar nyelvnek különben jobb iskolája volt, mint a mienknek a német és francia mondattan.

*

A magyar nyelvet nem nyírni kell, hanem ősi nedvkeringését megindítani.

*

A nyelv alapszövete a mondat. A mondat az, amivel a nyelv a gondolatot megragadja és magába ágyazza.

MAGYAR ROMANTIKA

[…] a romantika Kelet-Európában […] nem régi hagyományokat dobott le, itt benne születtek meg az új nemzeti irodalmak. Az irodalomtörténet műszavaitól én is húzódozom. A romantika azonban […] jellemző lelkiállapot […]. Nyugaton ebbe a lelkiállapotba a társadalom lassú, már észrevehető s még meg nem szokott vulgarizálódása szorította belé a nagyságához ragaszkodó költőt; Keleten műveltség s környezet, eszmék és történelem ellentéte táplálta hatalmas erővel. Keleten mindig volt egy kis romantika; gondoljunk csak a Rákóczi (az igazi, s nem a Thaly Rákóczija) körüli előre anakronisztikus színekre. A szorosabban vett romantika feltételeit 1795 táján Csokonai utolsó s Berzsenyi első esztendeiben teremti meg Ferenc császár, a magyar felvilágosodás tájnyelvet beszélő hóhéra. S tart, amíg feltételei: a kiegyezés előtti évekig. A közbeeső négyfelvonásos drámának (mely főhősének, Széchenyinek az élete tagolását követi; Katonáék borongó kezdése után, a Hitel tettre hívó berobbanásán át, Kossuthtal s Petőfivel már-már optimizmusba csap át), Madách az utolsó felvonásában lép föl, abban, amelyiknek a döblingi szentély, Arany Bolond Istókja, Kemény regényei s Vajda lírája adják meg a színét. A magyar romantika kora ővelük zárul, utánuk már csak a kiegyezés híg árján úszó parafa romantikusok utánozzák a romantika külsőségeit. Ádám lelke azonban tovább száguld azóta is. Adyban ez vergődik egy nem éppen fényes környezetben, s ma is vannak tán, akik ágaskodó lélekkel új utakat kérnek Lucifertől.

*

A magyar szellemi fejlődésben romantika voltaképp nem is volt, csak romantikák, azoktól pedig a liberalizmust hasztalan kísérlet elválasztani. A magyar romantikusok liberálisok és a liberálisok romantikusok voltak.

*

A Bessenyei s Kazinczy körüli írók, századuk gyermekeként nagyobb bizalommal voltak a nyelvet és társadalmat újraszabó emberész iránt, semhogy kultúrában és életben a történelmi kényszert és sugallást le ne becsülték volna. Ez ellen az érzéketlenség ellen nálunk a romantika sem hozott, mint más népeknél, elegendő visszahatást. Sőt irodalmunkból épp azok a nagy tehetségek esnek ki egész következetesen, akikben ebből a történelmi realizmusból a legtöbb volt: Berzsenyi, Katona s a debreceniek. A továbbmenő romantika történelme alig más, mint a múltba visszavetített vágyálom: Zalán futása.

MAGYAR VERS

A magyar nyelv nem úgy teremti a verset, hogy a beszédet kész rámákra vonja. A régi magyar vers belülről, az értelem felől készül, s azokkal a tagozódásokkal gazdálkodik, amelyekre az értelem bontja a beszédet.

MAGYAR VERS ÉS PRÓZA

Költőnemzetnek mondjuk magunkat, de míg a magyar verset minden kor és vérmérsék maga felé rángatta, úgyhogy legnagyobb költőink dikcióját, versmérését összevetve, senki sem tudná megmondani, milyen is hát az a magyar vers; prózánknak van egy állandó, mély ere, mely Bethlen Miklósnál ugyanaz, mint Berzsenyi leveleiben, Arany bírálataiban vagy Móricz legteljesebb helyein. […] A folytonos nyelvi ötletességtől tömött próza, mint egy középkori dombormű, a részletekbe szorítja, de ott annál jobban pazarolja az árnyalatot és a gyöngédséget.

MARTIN DU GARD

[A Thibault család:] Roger Martin du Gard nem fut ki a műfaj biztos mólói mögül és nem keresi a nyílt tenger izgalmát. Van benne valami derűs önkorlátozás. Nem a Valéry aszketikus fegyelme ez; a természet mérsékli itt magát, nem a szándék a természetet. Az aszkéta megtagad magától valamit, ő lemond. Lemond, mert elég neki, ami megmaradt. Középszerű vérmérséklet? Ha az is, annál nagyobb művész.

*

A három Thibault, az apa és a két fiú egy nagymúltú osztály három törzsalakja. Ez az író nem fél tőle, hogy a polgársággal műve is elsöprődik; regényt csak zárt embercsoportokról lehet írni, s ő kihasználja e szorosan szervezkedett osztály megállapodott élettörvényeit.

*

A két fiúban az apa bomlik elemeire. Antoine és Jacques a két nagy francia polgártípus: Voltaire és Rousseau, az értelmes és az érzelmes, az egészséges és a beteg, a beilleszkedő és a szökevény.

MEGISMERÉS – MEGÉRTÉS

A megismerés: megértés, a megértés: szeretet.

MESE

[…] a mese az, ami az életben lényeges. […]. A mese: életlényeg […].

MÍTOSZ

A mítoszok megértették, kifejezték a természetet, olyanformán szívták ki lényegét, mint egy hasonlat egy virágét vagy egy emberét.

MODERN LÍRA

A modern líra olvasztókemencéjében a műfajok a vers egyetlen, tömör műfajába folytak össze.

MONTAIGNE

Esszéi a viszonylagosság retortái, de amit lepárolnak: mélyen emberi. Ítéleteink változók, hangulataink ellentmondók? Mindezen mégis átcsillog az emberhez méltó és helyes.

*

Montaigne Essai-i, a reneszánszból kiforró újkor remekműve, voltaképp egy nagy példatár anekdotákból.

MONTAIGNE, PLUTARKHOSZ ÉS PROUST

Plutarkhoszra, a halál farkasszeméhez hozzászokott antik lélekre volt szüksége a périgordi nemesnek [Montaigne-nek], ha önérzetesen akart kora borzalmai fölött elpillantani. […] Aki ismeri Proustot, megütődik. Én magam is, szinte megdöbbenve fedezem fel, írás közben, a két író feltűnő rokonságát. Proust századának persze nem Plutarkhosz volt a kedvenc auktora; s a halálra készülő bölcsességnek alája kell szondáznunk, hogy az egyezéseket észrevegyük. Ez az egyezés azonban igen nagy. Mind a két írónak a lélektan a legerősebb oldala. Az emberi természet Proustnál is „ondoyant” [változékony, ingadozó, állhatatlan]. A jellem szövete nem állandó, a hősök többmagvúak. Mintha Proust volna az a szerző, akire Montaigne a legjobbak olvasása közben gondolt. Az önzésnek és az emberismeretnek, milyen termékeny szövetsége mindkettőben. „Amoralitásukban” mennyi helyes érzék; a „földszint erkölcse” az „emelet erkölcse” helyett. 

*

MÓRICZ ZSIGMOND

[…] az ő látása egyszerre volt elítélés és megbocsátás. Ahogy a Pillangóban írja: „Így jön a jóságra mindig egy rosszaság. / Mert a jóság elbágyaszt, elpuhít, más rabszolgájává tesz: a rosszaság visszaadja önmagának az embert, maga életének, maga sorsának urává.”

*

[…] a novella Móricz adekvát megnyilatkozása. Ez az igényes műfaj mintha csak különféle korok, közösségek, néprétegek, helyzetek, hangulatok, emberek sűrített ábrázolására termett volna. Egyre új novellát írni, ezt csak oly széles emberanyagú író bírja szusszal, mint Móricz Zsigmond.

*

Móricz Zsigmondnak novella-agya volt. Novella-alakként, novella-csíraként tette el az embereket, az eseményeket.

*

[…] Móricz módszere [:] A realizmus életszerűsége egyesül benne a klasszicizmus nyugalmával. E két szik egy magja: az író robusztus szelleme.

*

[…] regényeiben apostol is volt: a magyar lápvilágot akarta lecsapolni. […] A keze alól kinövő alakok nem tudják, mit kezdjenek magukkal; hatalmas elkárhozott sereg az eszem-iszom sártavában, a szerelmi őrület vérfelhőjében.

*

[Tündérkert:] Bethlen Gábor és Báthory Gábor alakjában klasszikus tisztaságúvá szűri régi kedvenc szembeállítását, az ént és az ideált. Báthory zseniális, szép, csapongó, de meddő, a komoly, demokratikus, nehézkes, de termékeny Bethlen férfi eszménye. Mindenik nős. Báthory vak dacban rúgja el, aki mégis csak legkülönb, s ha nem is öleli, mégis csak asszonya. Bethlenék házassága összetörődés, ahol az asszony kalitba szorult elégedetlenségét a férj odaadása csiggatja szerelemmé. Ez a négy ember Móricz négy embere, ahogy Tolsztojé a Karenina Anna zuhanó és termékeny emberpárja.

*

A Tündérkert Báthory Gábor kertje volt: az álmai után elindult bővérűség halálba borult paradicsoma. Egy magyar Dionüszosz törte itt össze magát és országát féktelen menetben. Az ő örökébe jön be Bethlen, a számító, szögletes fejű, polgár szabású fejedelem, a fészekrakó fecskék, a köpűtöltő méhek és a gyaluból, kaptafából, vakolókanálból vagyont és jogot csináló szászok tanítványa. Rendelkezik, ahol rendelkezni kell, s megalázkodik, ahol az alázattal vásárolják a békét. Erényes egészben, de börtönbe téteti, aki megköti magát az erényben, amikor az ország java becstelenséget parancsol. Jó keresztény, de ő maga veszi meg Lippát és Jenőt a töröknek, hogy a többi Erdély békén maradhasson. A két ember egymásután nemcsak magyar tipológia, de nagy magyar tanítás is: amit a délibábos vér elpusztít, megépíti a bölcs számítás; kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni. Olyan ember dicséri itt a polgáriasodást, akinek titkos szerelme a lovát táncoltató úri vér volt. Az élet bölcs, virágozni, tenyészni szeret, csak időt, békét kell neki adni, hogy hajthasson – mondja a tanulság, de aki Bethlen Gábor szívébe lát, az ellenkezőjét is megtalálja ott: a szép, szilaj Báthory Gábort mint ideált.

*

Ady lírája mellett a háború előtti kort ez a regény [az Erdély] zárja le. A két mű bizonyos fokig ki is egészíti egymást (ha nem is egészen úgy, mint Báthoryt Bethlen): Ady a gondolat magasa s mélye Móricz, a színek és formák határtalan szélessége. Sajnálni lehet tán, hogy a kettő egy emberben nem egyesülhetett. Az Erdély – a magyar irodalom Háború és békéje – túlságos metafizikamentesnek örökít meg egy népet, melynek másik nagy lángelméjéről máig is alig merjük tudni, hogy a kortárs Európának talán legnagyobb szelleme volt.

*

Móricz Zsigmond nagy témája […] a házasság volt. […] Erre célzott az egyik színházi lapban a naplója: „Villámfénynél. Mi az oka, hogy az ember semmiben oly nagy örömet nem tud találni, mint a rokon gondolkodásban? Ellenpróbája: a legnagyobb szerelem is azon bukik meg, ha kiderül, hogy a két fél nem rokon gondolkodású. (Milyen remek darab a Villámfény. El vagyok ragadtatva: Németh László rokon gondolkozású.)”

*

[Megj.: A Villámfénynél Németh László 1936-ban írott drámája.]

 […] a Légy jó mindhaláligban mi másért kell a lottócédulának ellopatnia, minthogy egy gyerekszívre az emberi komiszság vallatásaival, karcerével rászorulhasson. Mintha úgy volna, ahogy életrajzában írja: „Ezek a kínok és vágott, zúzott, mart sebek az én legnagyobb kincseim; ha én ezeket föltárom, meg fogják látni az emberek, az emberiség, hogy nem érdemes az emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat.”

*

[…] ő még a regényt is úgy tömörítette, hogy minél több kiformált élet férjen el benne. Regényeiben nincsen semmi esszé, lélektan, okoskodás; annál forróbb és hitelesebb az emberek mája és tüdeje. Az örvény fölkap és megpörget egy csomó embert: ez a tipikus Móricz-regény.

*

[…] a természetében volt a nyerseség; a barbár roppant érzéke a valóság iránt. Ő maga inkább rejtegette volna; aminthogy magánélete, társalgása nem is volt egyéb, mint bájos bújósdija annak, hogy hogy lát bennünket s a dolgainkat. A regényben azonban szabadon engedte a szemét. Itt kitombolhatta magát érzékszerveinek az igazmondása. S csodálatos: világa mégsem sötét, mint a szándékos naturalistáké. A borzalom csontjain csupa kedv, bőség, ragyogás. Itt nem egy naturalista szól, hanem maga a natura, amely az ész sablonjaival nem engedi befolyásoltatni magát.

*

[…] regényeiben apostol is volt: a magyar lápvilágot akarta lecsapolni.

*

Aki Móricz Zsigmond műveibe elmerül, nem érzi, hogy ez valami lelketlen világ, amelyből kiölték az isteneket. Inkább a mitológiák vallás előtti ragyogása az, ami körülveszi. Mintha az élet lenne nála önmaga mitológiája. Akár a valóságban.

*

Néhány telített nyári szín a palettája; a tél is úgy csikorog nála, mintha augusztus lenne.

Evvel a telített színnel rokon a nyelv ragyogó bővérűsége. Semmi sallang, minimális nyelvújítás, a magyar szókincs bő, de nem kirívó ismerete, szélesen hömpölygő, meleggé fűtött mondatok.

*

[…] Móricz Zsigmondon tanultam meg, mennyivel gazdagabb lesz az olvasmány, ha az ember az író felől is megtanulja olvasgatni.

*

Mint minden nagy író, Móricz Zsigmond is csak a fölét löttyintette az írásaiba annak, ami a lelkében volt.

*

Tapasztalásból tudta, hogy egy író mindig többet kap a jól nyakon ragadt pillanattól, mintha az előírt menetrendjét lebonyolítja. Ebben állt az ő bohémsége.

MÓRICZ ZSIGMOND ÉS LEV TOLSZTOJ

[Móricz] „a prózai versek nagy poétája” volt már az első kötetében. S attól fogva csak a természettől tanult. A domború földtől, amelynek minden szava, fűszála szabadon fürdik a levegőben. A tengertől, amelynek mondatai, a hullámok néha óriás súllyal és robajjal jönnek, máskor egy-egy sor fut ki a partnak, könnyen, elgondolkoztatón. A szerkezet, a logika itt nem gyűr alá semmit, sem a képeket, sem a szavakat. A cselekmény annyi, hogy valami meggyorsítja az életet. Elkötnek a pusztán egy lovat; a diákok ellopják az érettségi tételt. Egy kis forgószél támad, az végignyal az emberi tájon, s megbolygatja, föllebbenti a titkokat. Egyetlen prózaírót ismerek, aki a prózának ilyen nagy formaművésze volt: Tolsztoj. Az szélesebb, fenségesebb, epikaibb, Móricz forróbb és drámaibb.

MŰ ÉS SZELLEM

A mű nyugszik önmagában; a szellem az, ami kiolvad belőle s a jobbakban továbbfolyik.

MŰVÉSZ, MŰVÉSZET

[…] a művésznek erény a hiúsága. Az éber és érzékeny becsvágy a legtöbbször jobban szolgálja a művet, mint az önérvényesítés más fajai: a téboly például, vagy a bosszú vagy a szentség, különösen ha félbemaradt. A hitnek és a mániának az az ereje, hogy nem hagyja magára az embert léte ürességével. 

*

A művész többnyire albatrosza a tökéletességnek: erkölcsi lénye elvérzik a megörökítés szenvedélyében.

*

A művész nem önmagában építi meg az életet. Inkább kimenti magából. Egy Noé-bárkáját készít, a művet, mely tovább száll, míg maga a hullámokba vész.

*

A művészet, ha nincsen mögötte emberi biztosíték: a formák szofisztikája: szélhámosság.

*

[…] a művészet legérdemesebb tárgya: az egyéni titkok […].

*

A művészet nem lehet olyan bonyolult, mint a valóság. De érezheti a világ bonyolult voltát: kiválasztja azokat az elemeket, amelyek a valóság teljes illúzióját keltik. A nagy művészet menekül a kicsinyes realizmus elől, de belső realizmus, a dolgok jellegét kibontó hűség nélkül nincs nagy művészet.

*

A művészet nem a méretek országa, hanem a minőségé. Ha nagy írót mondok, elsősorban nemes anyagra gondolok s csak azután a műben megszállt szellemi tartomány kiterjedésére. Nagy költő? – kiált fel André Gide hőse. Tiszta költő legyen! A művészetben a méretek tehetetlenek a minőséggel szemben.

*

A művészet kvalitatív és nem kvantitatív. Hegedűszó és nem zenekar. Mélysége van, s nincs terjedelme.

*

A modern művészet roppant méretű ikonoklazia. Abban a törekvésében, hogy tiszta művészet legyen, lerombolta önmagát.

*

A modern művészet menthetetlenül ironikus. Nem ironikus értelmű; az a régi művészet is lehetett. Formájában, lényegében ironikus. Ugyanakkor művészet, amikor művészetrombolás. Amit a képtárak látogatója így fejez ki: de hisz ez vicc. S csakugyan vicc, mert éppúgy kétértelmű: állítás és tagadás, mint az élc. Magában a mesterségben lappang az a kétértelműség, amely Joyce bohóckodásától, Proust perspektíva-torzításain át Ramón Gómez de la Serna gúnyos mikroszkóp aprólékosságáig az irónia minden árnyalatát megjátszhatja.

*

Kiegészítő színeknek azokat nevezik, amelyek, mint a piros és a zöld, a kék és a sárga, egyszerre hatva fehér fényt adnak. A művészet az örök emberi fehér fényét mindig szívesen bontotta ilyen komplementer színekre. Don Quijote és Sancho Pansa, Faust és Mephisto, Levin és Vronszkij kiegészítő színek.

*

Sehol sem dől el olyan biztosan, ki művész és ki intellektuel, mint amikor istent kell teremteni. A művész egy erős emberemlékből, emberlátványból indul el s abból fejti ki esetleges vonások fölött az örököt. Az intellektuel egy ideára szerel idegrendszert, az idegrendszerre ágyaz rá húst, életet.

NATURALIZMUS

Mit csinál a naturalista hős? A naturalista hős sétál. Miért sétál? Hogy az élet minden borzalma rákenődhessék.

NÉMETH LÁSZLÓ – ÖNMAGÁRÓL, MŰVEIRŐL

[…] a magam elé írt út: a „metaforától az élet felé”. Ezt az utat a Tanú új olvasóinak már csak pedagógiai okokból sem engedhetem el.

*

Gyermekkorom minden nagy dolga egy-egy kertben történt; első kisdiák novellámnak a címe is: A Bakony remetéje. Egy kertben élni, a növények leheletében tisztítani magunkat, s miközben magunk lassan elillanunk, az embereknek is átadni valamit boldogságunkból s a hozzá vezető tudásból; az üdvösség ösztöne gyerekkorom óta ezt kereste bennem. A Cseresnyés (éppúgy, mint a Bűn, Kapások, Győzelem, Mathiász-panzió s még néhány munkám) ennek az üdvösségösztönnek volt álma és sikoltása.

*

[Gyász:] az emberméltóságát komolyan vevő özvegy […] dölyfében magamat sirattam el […].

*

[…] drámákban égettem ki önérzetem sok sebét…

*

Én mindig az „exodus” embere voltam. Sohasem tudtam mást szervezni, csak a jobbak kivonulását.

*

Proust nagyságában kaptam az első intést, hogy ami körülötte van – viszonylag sekély. Ő kívántatta meg az életünkbe rejtett középkort. Holt klasszikusokból ekkor lesz „pajtáshagyománnyá” a görögség.

NÉPKÖLTÉSZET

[…] a népköltészet nem annyira szavakkal, mint szólamokkal dolgozik: az egyszer megtalált szerencsés kifejezés közkincs, amely mindig beiktatható, ahol hasonló érzésről kell jelet adni.

NIETZSCHE

Nietzsche, a görögtanár volt az első, aki e sivárodó Európában észre merte venni, hogy a görög nem tantárgy, hanem ma is aktuális életérzés.

NOVELLA

[…] magyar műfaj, ahogy Móricz is mondja. Az erős tehetség és rövid lélegzet műfaja: kétszeresen magyar.

*

[…] a prózai műfajok közt a legsalaktalanabb: a tehetség a mesterség üllőjén itt verheti ki a legfényesebb szikrát, töménységben a verssel versenyez […].

NYELV ÉS GONDOLAT

A nyelv konzervatív, megőrzi a régit; a gondolat forradalmár, új helyzet ellen teremt eszközöket. 

ORTEGA Y GASSET 

Ez nem filozófia, csak játék, mondják az esszék. A filozófia is csak játék, érezteti Ortega. A játékosság itt nemcsak vérmérsék, sokkal inkább program. Vérmérsék, amely program is.

„Puerilidad”; ez az a szó, amely mint szívós kádencia minden gondolatsora végén felbukkan. Ortega y Gasset a gyermekesség nevében nem épít rendszert. Aki rendszert épít, dolgozik. A szellem embere azonban ne dolgozzék, hanem játsszék. A szellemnek nem a munka, hanem a játék a természete. Az ő esszéi a gyermekesség vidám tüntetései a múlt felnőtt komolyságú rendszerei előtt. Vigyázz, hogy a teremtő gyönyörűségből nyomasztó kötelesség ne váljék: ezt kiáltják ezek az esszék.

*

Ha elfogadjuk a[…] tételt: ironikus az az állítás, amely önmagának a tagadása is, úgy ez az ellenmondás Ortega iróniája.

PÉTERFY JENŐ

Nemcsak esztéta, hanem vérbeli kritikus, s e két tulajdonság, mely együtt olyan ritka, irodalmunkban sem azóta, sem azelőtt nem tartott senkiben ilyen biztos egyensúlyt.

PETŐFI SÁNDOR

Petőfi olyan korban nyílt ki, mikor a magyar királyfit békává átkozó varázsszó mintha megtörőben lett volna. Mintha kinyílt volna a szemünk a bizalom és az egyetemes emberi felé. Petőfiben én azt a magyart látom, aki magasodni érezte maga fölött az eget, nem piszkálgatta hát fölösen az avart, hanem az emelkedő égre írt gyönyörű bárányfelhőket, s a bárányfelhők közé egy gyönyörű napot: a magyar szabadságot.

*

[…] Az utánzókhoz írt kemény és önérzetes tiltakozása […] Petőfi […] ars poétikája s egyben ennek az úttörő kornak a jellemzője is. Sas a költés; hol nem járt senki sem, / Ő arra indul fennen, szabadon.

*

Szépnek találta az Alföldet, hogy szépnek találhassa, és szeretett, hogy szerethessen. A lelke mélye: az életérzése volt tarka, s nem nyugodott, míg ezt a tarkaságot száz és száz versében életté nem varázsolta. 

*

Arra tanít, hogy a költőnek mohónak kell lennie. Egyre tágabbá gyűrűző hullámokban kell a valóságot művészetté ölelnie.

*

A népiesség Petőfi költői életformája. Petőfi nemcsak a nép erőit használta föl, de mint országát járó királyfi, a nép gúnyájába bújt, a néphez akart szólni, s úgy szólt hozzá, ahogy egy nagyon fölötte álló, de belőle kinőtt rokon szólhat a néphez, aki megtalálja a módját, hogy urabácsiék nyelvén is kimondja a maga bonyolult igazságát.

*

[…] a volt katona, színész, kóborló költő, mint a költészetben, a politikában is az egész népnek épít csarnokot, amelyben a mezétláb belépő polgárrá válik. A rohamos demokrata fejlődés végén: a tökéletes demokrácia álma ő.

*

A magyar költészet verőfényében és pajzánságában is van valami tompaság, egy ürömcsöppnyi lelkibetegség. Petőfi lírája tompítatlanul fényes. Szabad és korlátlan, amikor a magyar irodalom földhöz vert és rács mögül síró.

*

[…] egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára.

PIRANDELLO

[…] darabjai nem komédiák és nem tragédiák. Nem azok, mert hősük nem a szenvedélyei parittyájából kilőtt, fonákságokba botló vagy gátakon szétzúzódó ember, egyáltalán nem az ember, hanem a filozófia.

*

Az ember önmaga ketrece. Hozzá van láncolva érzékszerveihez, asszociációs pályáihoz, emlékképeihez. A világról csak ezeken át vehet tudomást, úgy, ahogy megengedik. Erre az egyszerű tényre épül Pirandello filozófiája.

Ez a filozófia a valóság alól húzza ki a gyékényt. Színdarabjai: következetesen átgondolt támadás a dolgok fix jelentőségéről alkotott téveszméink ellen. Te azt hiszed: a fát, hegyet látod; pedig csak a fa, hegy beléd került képét. A gyakorlati élet nem veszi észre ezt a különbséget. Pedig a kettő nagyon különbözik.

PORTRÉ

Egy Széchenyi-tanulmány nehézsége és szépsége: Széchenyi lelkét és alkotásait egy képbe forrósítani.

POWYS

Powys fedezte fel a magány csodálatos perspektívateremtő erejét. A magány messze tolja az embert az embertől, s ezzel helyet csinál köztük. Amikor mégis kinyúlnak egymás felé: mozdulatuk e magánnyal kitágított lélektani térben megnő. A magukban emésztődő szörnyek mitológiai jelenetekben ölelkeznek. Paradoxonnak látszik: Powys épp azért ábrázolhatja olyan nagyszerűen az emberi kapcsolatokat, mert hősei sokat ténferegnek magukra hagyatva. Magányában lesz mindenik különálló élet, egy magára utalt világerő szimbóluma, s amikor távoli társa felé hajol, mintha nem is ember fonódna emberbe, hanem e világerők viszonya óriás képletekbe. Nem magányosak-e a görög istenek is? Jupiter, Athéné, Herkules: nem leng-e ott mindeniken a magával elfoglalt, magának elég világverő elhagyatottsága, mely az eposz isteneiről a görög tragédia hőseire is átszállt? S nem ez az elhagyatottság teszi-e képessé őket, hogy minden kozmikus viszonylatot megörökítsenek? Powys sötétebb és mágiásabb istenhősei a polgárarcok mögött ebben reájuk emlékeztetnek. Nemcsak eposz vajúdik ebben a regényben [a Glastonbury romance-ban], hanem a görög értelemben vett mítosz is: a valóság istenekben elbeszélve.

*

A Glastonbury romance […] a férfit asszonyhoz, sőt embert emberhez fűző szerelmi kapcsolatok nagy gyűjteménytára. […] Powys bűvös völgyében a szerelem minden emberi viszonyban ott setteng, bár a „kimondott” szerelmi viszonyokból is mindig hiányzik egy kicsit.

PROUST

Ő a századforduló betyárja. Mint a romantika betyárjaiban: az élet fellebbez benne a rászabott rend ellen, erkölcstelenségében egy magasabb erkölcs óhaját becézzük. Proust azonban nem társadalmon kívül lopta a napot, hanem az arisztokraták világában.

*

[…] a kor legnagyobb alkotása, Proust regénye [Az eltűnt idő nyomában] egymásba öltött esszékből áll, úgy, ahogy egy eposz egymásba öltött versszakokból.

*

Proust regénye […] az emlékezés regénye. Nemcsak az emlékeké, az emlékezésé. Az emlékezés nemcsak az anyagát adja, hanem a módszerét is.

Az elbeszélő, aki múltjáról beszél, nem hagyja meg emlékeit lelkének abban a rétegében, ahol találta, hanem kiemeli onnan. Az emlék, mielőtt emlék lett, esemény volt; ő visszafejti az emlékezet munkáját, s az emlékből az eseményt támasztja fel: rekonstruál. Amit a lelkében talált, visszahelyezi a kalendáriumi időbe s visszavetíti a kalendáriumi évek és pillanatok színhelyére. A lelkünkben talált múlt úgy folyik le, mint egy visszakeltezett jelen.

Proust ezt a visszatelepítést az euklideszi világ terébe és idejébe szándékosan elmulasztja. Az ő regényében nincs euklideszi tér és idő; az eseményeknek nincs dátumuk s nincs színpadjuk; a regény nem a nap színén, hanem az emlékezet lágy kőzeteiben játszódik le: a lélek geológiai rétegződését követi.

Más az, ahogy a világot valóban látjuk s más, ahogy látni véljük. A vélt képen ott van már a tapintás, mérés és tapasztalat hibaigazítása; mértannal és fizikával kijavított látás ez, mely előlünk is elfedi szemünk valódi élményét. Hasonló a viszony a visszaállított és a valódi emlék közt. Amint egyes festők zsenialitása az volt, hogy a fizikai látástól a pszichológiaihoz fellebbeztek, Prousté, hogy a megjelenített emlékektől a valódi emlékekhez fordul: az elbeszéléstől az emlékezéshez.

Azt ne higgyük azonban, hogy Proust ezt a lélekgeológiát, az emlékezet rétegeinek a feltárását azzal a természettudományi felelősségtudással végzi, melyet lélektani naturalizmusnak lehetne nevezni. Proust művész. Nem szolgája a meglesett erőknek, hanem mestere. Az emlékezés gondos lélektana ebben a műben egy agyafúrt esztétikus elágazó terveinek a szolgálatában áll. Az emlékezet teremt; újjáteremti az életet, mely anyaga. Proust tanulmányozza ezt a bennünk dolgozó alkotót, ellesi és megnemesíti módszerét, s a kölcsönvett módszer egy páratlan remekműnek lesz optikája.

A remekmű elsősorban módszer kérdése. Ami remekművé teszi: az egyéniség, a külön, utánozhatatlan szervülés, a kristályosodás autonómiája. Proust az emlékezés megnemesített módszerével ezt az autonómiát olyan mértékben biztosította, mint századok óta egyetlen mű sem.

*

Az idő elnyomásának lehetne nevezni Proust módszerét. Az eseményt alárendeli a képnek, a folyamatos időt a korszakok szakaszosságába fojtja bele; úgyhogy az idő csak a képek finom reszketésében s a korok hangulatszakadékaiban mutatkozhat.

*

A motívumok összeszövése, arányuk egy korban, a visszatérés és változás különböző korokban: ez az, amivel Proust regénye anyagát a kezében tartja. Itt remekel a rendező művész, itt születik a remekmű.

*

A két táj, melyek közül az egyik (Marcel apja szerint) az alföldi, másik a folyam menti táj típusa: voltaképp Proust lelkének a két tája, s a két sétaúton az eddig ismert Proust-motívumok indulnak el két irányban: Swannék és Guermantes felé.

*

Proust […] az a gyermek, aki illúzióteremtő képességét a gyermekkor határán túl is fejlesztette; felnőtt, akiben a gyermekmesék felnőttmesékké válnak. […] körülötte az élet lesz mese, felnő s hite a dolgokban gyermeki marad, képzelete feltevések ködében pihegteti a valóságot. Gyermeki benne a képzelet mondateremtő bősége, de maguk a mondák, a tévedések finomak, érettek. Épp fordítva, mint a program-józan, akinek a képzelete „felnőtt”, s a feltevései gyermekesek. Gyermek- és felnőttkor határán a mesetermő réteget elnyomja a harcirányító személyiség. Proustban ez az elnyomás elmarad, az elnyomott réteg arányosan fejlődik tovább, a gyermek illúziói benne a felnőtt érettségét érik el; kivételes felnőtt ő: ép hittel, ép képzelettel.

*

Proust két kedvenc olvasmánya, a művében újjáköltött két mű: Saint-Simon emlékiratai és az Ezeregyéjszaka.

RABELAIS

Rabelais a burleszk elképzelhető legönkényesebb hentese.

*

Közmegállapodás, hogy Rabelais drámai. […] fordítsuk meg a meghatározást, s mondjuk azt, hogy a dráma rabelais-i. Olyanféle játék ez, mint amikor Rabelais „teste coupée” helyett „coupe testée”-t mond! A braguette költészetében, melyet trágárnak tartanak, mi valami durva tárgyilagosságot találtunk. Az ösztön, mely tudja, mit akar, s nem hígítja fel magát tétova érzelmekkel, biztos vegetatív alap az ember alatt, a cselekedetek gyorsak, érthetők, határozottak.

*

Rabelais éppoly hatalmas hagyományban dúskál, midőn a braguette „naiv eposzával” népesíti be dobozait, mint Arisztophanész, amikor Homérosz isteneivel komáz.

*

A gyomortól lefelé eső zsigerek ritkán beszéltek s hahotáztak olyan fesztelenül (hozzá a legkeresztényibb francia királyok által pártfogolt könyvben), mint ezeknek az óriás királyoknak a történetében, akiknek hatalmas testében a fényes ész és meleg emberség alatt még otrombábban érezhették hatalmukat.

*

Úgy emlegetik Rabelais-t, mint a trágárság netovábbját. De nyers humorából hiányzik az a nyúlós nyegleség, amely a trágárságot sértővé teszi. A zsigerek élcelődnek itt és nem az élvezet. Egy agglegény mulattat egy agglegény nemzetet, amely szinte szűzies durvasággal tartja számon alacsonyabb ösztöneit, de csak használja az amonyakat, s nem szokott össze velük az ínyencségben.

*

Rabelais nemcsak a braguette-legendáiban agglegény, hanem a süvege alatt is. Öreg diák, akinek a boldogság állandó és sokoldalú ismeretszerzés […].

RABELAIS ÉS JOYCE

Rabelais utalásainak, színeinek, szótárának egy része elveszett számunkra, de még ahol nem is egészen értjük, ott is ember és természet nagy bőségét érezzük; az újabb irodalomban talán egy mű van, amelyhez az övét hasonlítani lehet: Joyce Ulyssese.

RÁDIÓ

A rádió egymaga is ellensúlyozhatja a sajtót, irodalmat. Míg az Akadémia nyelvi döntései összetekert bullák maradnak, a rádió nyelvszokást teremthet és nyelvszokásokat irthat. Nem mindegy tehát, hogy a szó, melyet szétfolyat: kanálislé vagy artéziforrás.

REALIZMUS

A realizmus haszna […], hogy fogódzkodást, lélegzetet ad a másító akaratnak.

REGÉNY

A regény közelebb áll a tanulmányhoz, mint a novellához. A regény az élet kritikája s a kritikára támaszkodó életkoncepció. A regényt nem szabad elköltősíteni. […] A regényírás redukálhatatlan eleme mindig is a pszichológia marad.

REMÉNYIK SÁNDOR

Minden verscsináló módszere között talán az a legtermékenyebb, amikor egy adott szituációhoz, élete egy helyzetéhez fűzi reflexióit. Nem a gondolathoz talál szimbolikus képet, de az elé került képben fedez föl szimbolikus jelentést, például a dobsinai végállomás egyfelé haladó síneiben a végső megállapodás csendjét.

[…] Ha a Reményik-versek kilenc tizedét egy meghatározás alá akarom rekeszteni, azt mondhatom rájuk: megdagadt epigrammák. Patak fölé emelnek hárompilléres hidat. S ne mondja valaki, hogy költészete gondolati jellege nem jellemző, sőt magától értetődő, hisz minden vers kifejtett gondolat.

*

[…] a Reményik-vers erényei Petőfire utalnak. Világosak, épkézlábak, spontán és soha el nem vétett a szerkezetük. A gondolat lépésről lépésre fejlik verssé.

ROMANTIKA

A 18. század irodalmában, más ércekbe zártan, ott lappang az egész romantika […].

*

A vér valódi szavából a romantika csak a vér ábrándjait engedi szóhoz.

*

A romantika tanulmányozása egy meglepő, de kikerülhetetlen kérdéssel kezdődik: Mi az oka, hogy az írók egyik századról a másikra többé-kevésbé megőrültek? A romantika kora, nálunk s a külföldön is, ott kezdődött, ahol a mérsékelt őrültség. A börtönéből hazavergődött Kazinczy, a nyájas társasági ember nem győz csodálkozni ezen a betegségen. Milyen tanult ifjú ez a Kölcsey, de az az ő eliszonytató tassoizmusa! S mennyi diogenészi rousseauizmus van ebben a mi lelkes Berzsenyinkben is! A francia irodalomban még feltűnőbb, hogy elszaporodtak Chateaubriand óta az őrültek. Széchenyi-könyvemben kibontogattam ennek az állapotnak a lélektanát. Hogy szakad ki a társaságból a romantikus? Hogy épít ködből falat maga köré? Hogy növeszti mögötte a lelkét. Hogy próbál a ködfalán át a világba visszatalálni, s hogy töri össze magát rajt, ahányszor nekilendül. A harmincas évek forradalmi láza, igaz, megint visszacsábítja az életbe a költőt. Lamartine szépen imbolygó útja a köztársaság csúcsára, vagy a mi Vörösmartynk költőfejedelemsége: példája s egyben mértéke is ennek a visszatérésnek. De Franciaországban a romantika legtevékenyebb éveiben is voltak Alfred de Vigny-féle lelkek, akik a századot visszautasították. A század második felében Flaubert-rel és Baudelaire-rel ezek kerülnek fölül.

SHAKESPEARE

Lehet, hogy Anglia, a barokk, az újvilág felfedezése, az olasz novellisták Shakespeare-ré rohantak, a Shakespeare-csodában azonban mégsem ez az érdekes, hanem az agykéreg, amely ezt a rárohanó zűrzavart Shakespeare-ré szelektálta. 

*

Móricz Zsigmond […] is azok közé tartozott, akik nem hitték el, hogy a stratfordi kesztyűs-kisbérlő városra szaladt fia [Shakespeare] Antonius és Cleopatrákat írhatott. Jelent is meg erről egy tanulmánya a hajdani Nyugatban. Én nem osztottam a nézetét. Szerintem épp Shakespeare az igazi „népi író”. Így csak alulról ront be az ember a kultúrába: mindent magához ragadva, vakmerően végigkommentálva, lentről hozott szótárával elborítva. Óriási meglepetés lenne a számomra, ha Shakespeare-ből egy tudós vagy államférfi bújna ki. Akkora meglepetés, mintha Rabelais vagy Rousseau „duc” rangját bizonyítaná be valaki.

*

Egy Shakespeare-darabban mindenki megtalálja a poétikakönyvek drámavázát, de ki meri azt látni benne, ami előtte van.

*

Ha a bolond shakespeare-i értelemben bolond, kiválóságát nem sületlenségeinek és nem bölcsködéseinek köszönheti, hanem az ő bolond módszerének, mellyel a sületlenséget és bölcsességet, mint egy rázókeverék folyadékjait egymásba rázza.

SINKA ISTVÁN

Erdélyi [József] a pillantásával, képekben emlékszik. Sinka a ritmusában, a versfölszakadásában. Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza. […] életrajza, a Fekete bojtár vallomásai: csupa dallam az is. Rajta tanulhatjuk meg újra, milyen a lélek, amely csak balladában tud fölidézni. Ő nem kerekíti ki az emléket, belőle fölszakad.

STÍLUS

A költői stílus a nyelv ellenére érzékeltetett elmeállapot.

*

[…] a nyelven vett erőszak neve: stílus.

*

A túl mohó stílus hamar kifárad, aztán csak utánozza régi erejét, mímeli az erőszakot.

SYLVESTER JÁNOS

Keresek az életre árulkodó könyveket, s olykor a legtartózkodóbbnak hitt könyv is árulkodik. Itt van Sylvester János nyelvtana. Nyelvtan és mégis vallomás. Átrágtam magam Szilády Régi magyar költőin, de nincs az az egykorú lírai vers, amelyből oly élesen kiáltana az emberjelleg, mint ebből az „in usum puerorum” írt Grammatica hungaro–latinából. […] Ami a legjobban érdekel benne, az […] Sylvester szívbéli viszonya a magyar nyelvhez.

*

[…] a Bibliát már magyarul akarja adni s helyet verekszik nyelvének a művelt nyelvek között.  

SWIFT, ARISZTOPHANÉSZ, RABELAIS

Swiftnél szinte be van szelídítve a valóságba a fantasztikum, Arisztophanész […] az ötlettel fejleszti. Rabelais-hoz képest, akinél pillanatonként változik a fantasztikum foka (úgy, hogy a fantasztikum lüktetéséről lehetne beszélni, ha nem volna ez a lüktetés egész önkényesen kalimpáló), ők óvatos realisták.

SZABÓ DEZSŐ

A zenében Bartók és Kodály kutatják fel a 19. századi hordalék alatt a népi ős eret, s hozzájuk tartozik a fiatal Szabó Dezső is, akinek Berzsenyi- és Eötvös-tanulmányai s hatalmas nyelvkészsége a régi és a 19. századi Magyarország legjobb hagyományainak az összekapcsolását ígérte egy hős dobbantású, céltudatos természetben.

*

Szabó Dezsőt a Berzsenyi fölött borongó magyar végzet fogta meg elsősorban. Katona, Kemény, Berzsenyi, Madách: e négy névben üti le a mély, fájdalmas magyar akkordot, mely Berzsenyi-tanulmányán végigzeng. Ilyen sors másutt is előfordult, de egyedül mireánk jellemző. Magány, elhagyottság és elmaradtság mekkora atmoszféra nyomásai alatt élt ez a költő, ki mint egy ledobott angyal, minden erejét a nyelvbe kovácsolja belé, költészetté szépítve, nagyítva sivár életéből az örök emberit: szerelmet, dicsőséget, honfi gondot, halált. A vidéki tanársorban vívódó, erőszavas magyar nyelvét gyártó s kortársai egyéni kultuszából az élet örök mozzanataira mutató Szabó Dezső egy százados maghéját feltörő Berzsenyit érzett magában, aki maholnap kitör, s megkísérli, amiről melankóliája mélyén, a rátermett Berzsenyi álmodni sem tudhatott.

*

A falu jegyzőjéről [Eötvös József regénye]1912-ben írt méltatás[a]: Az elsodort falu apológiája […]. A realizmussal szemben egy felsőbb fajta ábrázolásmód jogosultságát hangoztatja, amely részleteiben talán torzít, de egészében mégis az igazságot fejezi ki. Védi az igazi irányregényt, amely megéleti, szinte belénk mérgezi a művész társadalmi meggyőződését. S kitűzi művészete célját, elsősorban nagy művésznek kell lenni, de azon túl nagyon kell szeretni s nagyon gyűlölni.

*

A kommunizmus első napjaiban vallomást tesz az „egész ember” mellett. Az egész embernek: családja, fajtája, mítosza van. Evő, párzó és vallásos állat. A 20. század megint az övé. A magyarságot erre az új századra akarja szívvel, gondolattal, családteremtő, rohamozó kedvvel mint munícióval fölszerelni. A magyar múlt egy arzenál neki, ahonnan fegyvereket kapkod ki s osztogat szét.

*

Ember volt, s frázisai és beteges hangulatai sem forgatták ki egészen nagyságából; gúnyának, fájdalmának egy-egy villáma akkor is szívünkbe kap, amikor az egész alak már a maga ellen fölidézett komikum levében hánykolódik.

*

Szabó Dezső nyelve lélegzik és hódít, ahol politikai és világnézeti tételeivel toboroz, sújt és figuráz.

*

Az elsodort falu Szabó Dezső egész életét kimondó […] műve. […] Egy zuhanó s egy életre talált emberpárban az egyetemes és a magyar élet szintézise. Farkas Miklós író és Farczády Judit elzüllő papleány, két csodálatos virága az elítélt vérnek, eltipródnak, s mint élő hullák oszlanak fel a háború tébolyában. A parasztnak visszaállt Böjthe János azonban, távol a város és kultúra nyavalygásaitól, megtalálja az egészséget: a jól folyó reflexek boldog nyugalmát, elveszi Máriát, a tehénszemű, anyának való parasztlányt, s a győztes egészség s a magyar építés eposzát zsendíti az elsodort falu romjai fölé. Minden magyar problémát fölkavar, minden társadalmi osztályt felmutat.

SZABÓ DEZSŐ ÉS ADY

[…] a 20. század elején két rendkívüli ember jön ki Erdélyből: Ady Endre és Szabó Dezső. Új levegőt, új gesztust hoznak. Ady is erdélyi, de inkább a versformáló erőkben, melyeket tudatalatti atyafiság fűz a székely népballadákhoz. Szabó Dezső egész alkatában, agya gépezetében, nagy természeti erőket dübörögtető, antarktikus végleteket csatáztató szemléletében, kegyetlen türelmetlenségében, gúnyjában és szilajságában.

1. SZABÓ LÁSZLÓ

Az embernek egy üdvössége van, s ha azt becsapva halhatatlanabb lehet, mint engedve neki: akkor a halhatatlanság csak olyan utolsó ítélet, mint a meggazdagodás. Cs. Szabó számára azonban ez a művészi üdvözülésvágy – „a halhatatlanság arrivizmusa” – vallás és gyöngélkedés. Ez magyarázza meg benne a folytonos távolságtartást: az élve balzsamozás nemes és meddő törekvését. Ő mindig mérlegel: kimondhatom-e ezt; nem romló anyag-e, s nem bomlaszt-e meg engem is. Barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, de a századok hallgatják aforizmáikat.

SZABÓ LŐRINC

[…] gondolati költő […], mert nagyszerűen küszködik a gondolattal. E gondolatok a versben válnak jelentőssé, mely mint szöges övet kapcsolja őket a költő derekára, érezteti az elnyomott fájdalmat, az öngyötrő szigort s a száj gőgös rándulását. […] azok közé a költők közé tartozik, akikből a húsukba vágó kötelék sajtolja ki legszebb költeményeiket.

*

[…] filozófus-költő […].

*

Nemcsak gondolatokat forgató líra [az övé], hanem a gondolkozás fájdalmának a lírája.

SZÉCHENYI ISTVÁN

Széchényi Ferenc élete és természete […] a természet vázlata a fiúéhoz. Csak míg az egyik a felvilágosodás modorában dolgoztatott ki s tépetett össze rosszkedvűen; a másik a romantika színezéseiben ment gyönyörű tökélyre.

*

Széchenyit a romantika iskolája – olvasmányai és utazásai – elkülönítette, kinövesztette természetes társaságából. A lélek ködökkel veszi körül magát, mögöttük szabadon nőhet, ábrándozhat, de hogy fog rajtuk át az emberek közé valóban visszatalálni?

*

A naplók […] Széchenyit legföllebb nyárspolgárok szemében kompromittálják. A világirodalomban járatos szem fölcsillan rájuk. Byron testvérét látja, a romantika önnön lángjában forgó csillagát, aki akkor is magát emésztő üstökös marad, amikor egy tüzénél melegedő tájék napjának látja. Bele kell nyugodnunk, hogy Széchenyi olyasformán vállalta föl a magyarság megmentését, mint Byron Görögországét. Művei, alkotásai csak nyugtalanságát lekötő, becsvágyát és égő idejét tápláló feladványok egy léleknek, amelynek valódi nagy ügye: nem Magyarország, hanem az üdvösség volt. Széchenyi az egyetlen magyar romantikus, akihez nem elérkezett a romantika, hanem ő maga alakult együtt az európai romantikával (Byron csak három évvel volt idősebb nála) […].

*

A géniusznak ismertetőjele, hogy amit mindenkinél őszintébben csinál, a leghatásosabban játssza is. Széchenyinek […] majd minden ismerőse szemére hányta, hogy nagy misztifikátor.

*

A 18. század irodalmában, más ércekbe zártan, ott lappang az egész romantika: Széchenyi lelke kohászatával ezt választja ki belőle, olyasféleképp, mint Tassót a régi nagy epikusokból. Rousseau, Schiller s tán még a Gibbon körüli angolok: ebből vonja ki ő, amire szüksége van.

*

Széchenyi Istvánt Bécs ekkorra már csaknem összeolvadt, császári nemzetiségű, arisztokrata társaságából a romantika emelte ki. Rousseau, Schiller, Alfieri, Mme Staël, Byron nélkül egyike lesz ő is a Monarchia fényes posztjain még száz évig megtalálható főúri közszolgáknak […].

*

[…] a magyar romantika az ő lelke titokzatos tömegében kapott magasságot és gerincet […].

*

[…] tökéletesen tud franciául; gyermekkorában olasz nevelője is volt, s az élvezetekkel együtt habzik fel benne a cinikussá váló kor tudásvágya. A naplóírásra is úgy kap rá, hogy idézeteket szed ki olvasmányaiból.

*

Széchenyi, mint minden nemes természet, amelynek soká kellett oxigén híján sínylődnie: az éltető nyilvánosság elnyert biztatását erényei rajongó fölfokozásával akarna visszafizetni. A szellemi ember életének legszebb pillanata, mikor önmagát eszményével a jóról összeolvaszthatja.

*

Lángész volt. A lángésznek csalhatatlan jele bizonyos nyers erőkihasználás, amellyel magát mindenestől az emberek figyelmébe nyomja. A szellemi életnek vannak játékszabályai: az ember annyit mutat magából, amennyit a játék, a téma megkíván. A lángész azonban szőröstől-bőröstől akar érvényesülni, egész létéből témát, új játékot csinál. Széchenyiben, a szalonok neveltjében a legnagyobb mértékben megvolt ez az etikettbe tipró önérvényesítés.

*

[…] legmindennapibb élményeiből is olyasmit teremt, ami a szellemben jelkép, a gyakorlati életben pedig alkotás […].

*

A nagy montaigne-i esszét Magyarországon még csak egy ember próbálta és győzte: a döblingi Széchenyi a félbemaradt Önismeretben.

[N. L. 1942-ből való megállapítása.]

*

[…] mint más művetlen költők is, a mások műveit sajátította ki a maga számára. Az Élő szobor, a Felhők az ő verse lett, éppúgy, mint a Híd vagy a Lóverseny. A Zenit és Nadír azonban, amely közt szédül és szárnyal: Alfieri és Byron; Széchenyi – Manfréd és Crescence – Sofonisbe.

SZELLEM

[…] a szellem elsősorban gondolat, s a gondolatnak mindig meg lehet találni a forrásházát, lévén eredeti gondolatból vagy nagyon sok egy agyban, vagy egyáltalán kevés.

*

A szellem elsősorban változat, szín, sokféleség.

SZENCI MOLNÁR ALBERT – REFORMÁTUS ÉNEKESKÖNYV

A Marot zsoltárait udvaronc írta, a Molnárét próféta fordította. A magyar nyelvben van valami ószövetségi. […] a magyar az Ótestamentum levegőjéhez illik. Mintha csak az Ószövetség tartalmának a hangfestésére találták volna ki. Ez a megtalált ószövetségi hang az, ami az eredetihez emeli vissza Molnár Albert psalmusait. – De van ebben a verseskönyvben [a magyar zsoltároskönyvben] még valami. Az, ami az ébredő kultúrák első igazi művészeiben mindig is meghatotta az embert. Érzem az ellenállást, amely ellen ezek a versek íródtak. Érzem az anyagnak a visszaütését, melyet a költőnek újra és újra le kellett bírnia. Ez a harcban fogantság az, ami a primer irodalmi alkotások s a kópiák közt a lényegbe vágó különbség. Vannak szólásai a zsoltároknak, mint a „Perelj, Uram, perlőimmel”, sőt strófái, mint a „Haragodnak nagy voltában” kezdetű vers első szaka, melyek csak ilyen igazi harcból szikrázhattak elő.

[A Református énekeskönyv] rendkívüli jelentősége a magyar életben épp az volt, hogy a Molnár Albert ideje óta készült, s egyetlenegy református magyar sem nőhetett föl anélkül, hogy a lelkén ne formáljon.

*

A magyar nemzet legmagyarabb részében töltötte be az emlékezet szerepét ez a könyv. Olyanokra emlékeztünk benne, amikre az irodalom nem tanított. Nemcsak a hívek, az írók is. Ady költészete sosem lett volna az, ami, ha gyerekkora zsoltárai nyelvét és ritmusát meg nem kötik és föl nem szabadítják

*

A régi magyarság s a legújabb közt a Református énekeskönyv egyike a legfontosabb földtani hidaknak.

*

[…] a zsoltárt, mint általában a régi magyar verset sokkal lassabban kell olvasni a mainál, s érjük be azzal a ritmussal, melyet a nyugodt, értelmes olvasás hoz ki: mind több ritmikai és nyelvi kincset fog föltárni.

SZENT ÁGOSTON

Szent Ágostonnál a történelem Isten országát készítette elő, s eseményeire a bölcselő az eljövendő Civitas Dei könyöklőjéről nézett vissza; csak az volt és az számított, ami ebbe az előlegezett ablakba odalátszott.

SZOPHOKLÉSZ

Szophoklész alakjai maszkot hordtak, de a nyelven azt érzem, hogy a maszkban már megmozdulnak az arcizmok, s a szertartáson átvonaglik az egyéni.

*

Antigoné és Élektra: ellentétek és ikercsillagok. Élektra után Antigonét olvasni: ugyanazt az indulatot elébb a pokolban, aztán a mennyben élni meg. A kötelesség hősnői. De az egyik kötelességgel a szív egész pokla vele zeng; a másik az indulat tenyerén lábujjhegyen jár. Nincs a világirodalomnak nőalakja, aki közelebb esne hozzám. Élektra: Hamupipőke és Erinnüsz, a bosszú hamupipőkéje: az igazság rekedt hangja. Antigoné az igazság tiszta hangja. Mint Elektrát, őt is egy szerencsétlen, istenektől üldözött család végzete tépi ki kortársnői közül. Nagyapját apja ölte meg, s ő maga vérfertőzésből született. A vak Oidipuszt kísérte országokon át, s apja szenvedései írták szívébe az irgalom hazátlan törvényeit. Jegyese lett Kreón fiának; de nem földi ember számára való jegyes ő; büszke nő, aki méltó akar maradni családja emberfeletti szerencsétlenségéhez. A kicsiny balsors elől meg szabad szökni; ahol az istenek szövik félelmetes cselszövényüket, egy nagy lélek nem rejtheti szerelmese mellére homlokát. Antigoné nem engedheti, hogy testvérviszályban elesett öccse, az utolsó Labdakida, temetetlen rohadjon el, ahogy a király rendeli. Egyik oldalon a végzetes család s a sors utolsó áldozata, a madaraknak kivetett Polüneikész; a másik oldalon Kreón és a szerelem. Antigoné átléphet egy idegen családba s örökre odakötheti magát saját családja szörnyű dicsőségébe. Egy pillanatig sem habozik – temet és eltemeti magát.

*

[Antigoné] az örök törvények mellett bizonyságot tevő […] Nő […].

*

Kreón azt mondja neki [Antigonénak], amit a Kreónok ma is mondanak: Jegyezd meg, legkönnyebben dől meg a makacs, / Kemény szívű; Miként a tűzedzette vas. / Erős bár és merev, gyakorta megreped, / S apró forgácsokká törik szét csakhamar.

De Antigoné a nagy lelkek türelmetlenségével hárítja el ezt a fecsegést.

*

A halott Antigonéért bosszút állt az isteni rend, amelyért a hatalommal szembeszállt.

TAMÁSI ÁRON

[…] jelentősége a magyar irodalomban […]: a prózai műfajokat ő irányította legállhatatosabban és legkönnyedébben a nagy költészet felé.

*

Kettős pólusú költészet ez: egyik oldalon a paradicsomi ember romlatlan enyelgése, másikon a sötét hatalmak, természet, fátum, ember végzetes szava.

*

Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő. Semmi a realizmus földön kúszó kicsinyességéből, s mégis hol a realista, aki színesebb, zamatosabb?

*

Nem zárja le, nem kerekíti ki a történetét, inkább nyitva felejti: lássatok ki rajta az égre. Úgy viszonylanak az ő novellái a mieinkhez, mint a gesztus a cselekedethez. De ez a gesztus biztos és költői!

*

Találékony, a felülkerülés módját leső, a mások együgyűségén önmagukat átlopó alakjai nemcsak a legszínesebb magyar fajtának adtak írott hősöket, de az elkerülhetetlen magyar diaszpórának is példát mutattak: ilyen légy, ha fönn akarsz maradni.

TAMÁSI FIGURÁJA, ÁBEL ÉS A „RÉGIFAJTA HŐSÖK”

Ha Ábel rokonait keresem […], azok közt a régifajta hősök közt találok rájuk, akik a kereszténység óta csaknem teljesen kipusztultak a költészetből. Mi a jellemző ezekre a hősökre? Elsősorban, hogy nem szégyellik természetüket. Egy keresztény hősnek nem szabad megijednie, mert akkor nem hős többé. Az Iliászban viszont a legszebb jelzőkkel kitüntetett hősök is reszketnek, s mint ijedt vadak menekülnek. Ábelt gyermekkora menti, ha a félelemben az Iliász hőseivel tart, de velük tart ő másféle emberi gyengeségekben is. A keresztény hős elébb becsapja magát, mint embertársát. Ábel egyszer-másszor áldozik a tolvajok istenének, de elég igaz jellem ahhoz, hogy csak embertársait csapja be. Művésze a képmutatásnak, de célja közvetlen, gyakorlati, s ha elérte, lemossa egy mosollyal a hazugságot, s nem hazudik magának tovább. Ábel lelkiismerete nem finnyás […]. Minden remek csalása után kifényesedik a lelke, mint az Odüsszeuszé.

*

Az Odüsszeia kiadóinak fő a feje, hogy értessék meg a tanulóifjúsággal Odüsszeusz jellemét: nem követi a tízparancsolatot, mégis nemes természet. Az emberiség ifjúkorára hivatkoznak. De az ifjúkor itt van a Hargitán, s víg egyetértésben falatozik a csíksomlyói gvárdiánnal. Ábelt a szükség megtanítja félni, lopni, füllenteni, de természete megtanítja mókázni, sajnálkozni, elmélkedni, az erdőt szeretni, a szegények sorsába belegondolni. Nevelhetetlen fickó, de gazdag hajlamai, költészet, tréfa és tűnődés közt cikázó lénye igazat ad neki. Egy egészséges fa védi itt magát a nyíró ollótól. Ábelnek nem kell tízparancsolat, megtermi ő azt belülről az ösztönei felől, s üdébbek az ő erényei minden oltott erénynél. Ha Toldi a természeti erő hőse, Ábel a természetes nemességé. Ebben a gyenge fiúban, aki olyan derekasan helytáll rablók, urak és oláhok közt, egy morzsoló erők közt fennmaradó nép viszi diadalra minőségét.

TANULMÁNY

[…] minden műfaj közt a legruganyosabb s legtöbb oldalú.

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ

Igen könnyű megtalálni azt a gondolatmenetet, amelynek a zsinórjára Tersánszky regényei felfűzhetők. A társadalom erkölcse képmutatás, arra jó, hogy a gyengét elnyomják vele (A kék gondviselés), a jámbort elmarasszák (Jámbor Óska), és az élettől megáldottat elzüllesszék (Viszontlátásra, drága). Épp ezért nem mindig azok az elzüllöttek, akik annak látszanak; a cédák és a kivetettek közt több a jó, mint a szüzek és a nyárspolgárok közt (Céda és a szűz, A repülő család). A szenvedély: életgazdagság, s minden jelentkezésében megérdemli a rokonszenvet (Havasi selyemfiú, Két zöld ász), s ha van életbölcs, a társadalomból kirekedt, de fölényét és méltóságát a züllésben is megőrző, Kakuk Marci az. […] ez a gondolatmenet […] igazolja azt a morális oppozíciót, amelynek Tersánszky kis regényei a zamatjukat köszönhetik.

*

Mint a csillagok, mi emberek is magunkkal vonszoljuk egyéni atmoszféránkat, s Tersánszky épp ennek az atmoszférának, s különösen szexuális elemeinek nagyszerű érzője s érzékeltetője.

*

Tersánszkyban mindig megvolt a kettősség: csibészmód figurázni, s a legelőkelőbb művészi igényeket kielégíteni.

TIZENNYOLCADIK SZÁZAD

A 18. század, a szenvedélyek viszonylagos szélcsöndjébe jutva, a szenvedélytelenségben, ész és kedély mosolygó fölényében hitt, s a korokat aszerint ítélte meg, hogy mennyire tudtak indulataik fölé kerülni, s mennyire találta meg arcukon a mértékadó derű mosolyát. Ez az új vallás, melynek szellemét a felvilágosodás szó csak félig fejezi ki, tulajdonképp a mérték és a harmónia vallása volt […].

TIZENKILENCEDIK SZÁZAD

Örökölte a 19. század a francia forradalmat. […] a tizenkilencedik századra szállt Rousseau öröksége is: az érzelem.

TOLNAI LAJOS

Nehézkes, sűrű vérű író […]; inkább az oroszok, mint a franciák rokona. Ahogy Mikszáth mondja: „Mintha irigyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Kietlen, hitvány világ az övé, mély keserűséggel tölt el a benne található bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvópont, ahol a hánykódó lélek pihenést találna.” Azonban, aki meg tudja Tolnainak bocsátani, hogy nem ismerte el a regény szedatív hivatását, s első felháborodásában olyan aljasságokba keverte hőseit, melyeket az olvasó gyakorlatából úgyis ismert, mégis sok oázist fog találni ezekben a sivár regényekben. Tolnai csomós író, de ennek nem az az oka, hogy nem tud írni. „Ült a madár odújában, s pipázott a róka vagy farkas egy törött híd alatt meleg leheletében.” Ennyiből kész a téli tájkép. „Zakatol a kis varrógép, a szegény leányok malma, a szegény leányok nyomtató nagy gőzmozdonya, a szegény leányok pompás zászlóshajója a Dunán, Tiszán, Maroson és minden vizeken.” Az ilyen kifakadásokban mégiscsak nagy szárny suhint, s a környező naivitásból milyen keményen fejlik ki egy-egy alak!

*

Tolnait a mi szemünkben felemészti egyrészt Móricz Zsigmond, másrészt Szabó Dezső. Az egyiknek az ábrázolásban őse, a másiknak az indulatban.

TOLSZTOJ (LEV) ÉS DOSZTOJEVSZKIJ

Ha vannak szellemek, akik szaggatottak, mint egy mély völgyű, magas ormú, erősen kimosott hegység: Tolsztoj fennsík szellem, ormai dombok, csak a dombok lába van rendkívül magasan. Dosztojevszkijnél a részlet is vakíthat. Egyetlen asszociációs lánca éreztetheti egész nagyságát, ezt az égből földre s földről égbe dobott villám-szellemet, aki nemcsak új gondolatokat, de új gondolkozást is adott. Tolsztoj részletei önmagukban jelentéktelenek, majdnem „planírozottak”. Nála a részletek százaiból összeállt tömb a fenséges és ijesztően magas.

*

Tolsztoj nagysága nem asszociációs bravúr. S művészete nem agyafúrt ördöngösség. Egyáltalán nincs meg benne a gondolkodás drámai sokszólamúsága, az ellentétes gondolatoknak az a szimultán játéka, amiben Dosztojevszkij oly nagy. Kevesebb művészrafinériával tapasztotta össze regénybálványait, mint apró írók a szobrocskáikat. A lelkiismeret és konokság a nagysága, s a gyöngédség és a nyugalom a művészete. Kis számú, de rendkívül erős központi gondolata van, amelyek nála egyszersmind a lelkiismeret s felelősség gondolatai is.

TOMPA LÁSZLÓ

[…] külsőre szerény, de befelé egymást mélyítő versek [az övéi].

*

Nemcsak a fiúság maradt meg épen benne, hanem a gyermeki várakozás is, mely ebben az öregedő férfiban még mindig vár és mindig tündérkedik. […] Egyik szép versében, az Ilona tavaszi táncában egy tavasz szagú éjjelen a székely mese egész világa előszivárog belőle, mintha csak ő volna az a bujdosásban levő fekete királyfi, aki a borvízkút gőzében háttal a holdnak, arcát tenyerében rejtve siratja tavasztalan életét. A sűrűségből tündér Ilona jön elő eljárni tavaszi táncát. [N. L. 1940-ben kelt esszéjéből.]

*

Székelyudvarhely éppolyan kilátó neki a világ megítélésére, a jövendő fürkészésire, mint Budapest vagy Párizs volna. Mert a kilátópont nem helyzetünkben van, hanem nagyságunkban, s Tompát a szenvedésein vett keménység dantei bírává, a lelkibe belefojthatatlan álom pedig az emberi jó elnémíthatatlan énekesévé teszi.

TÓTH ÁRPÁD

Tóth Árpád csendes áhítatú költő: várja az életébe áramló dolgokat, s olyan arányban dolgozza föl őket, ahogy jönnek: a fához hasonlít ő, aki édes gyümölccsé asszimilálja vad és fanyar nedveit.

*

Különös, meleg zugai vannak a verseinek: pamlagsarkok, amelyek meleg test elhányt takaróitól illatosak. Emlékeiről írja: „Ha este véle búsan bíbelődöm / Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik / Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…” Nos, ez a hajlam: emléket, vágyat, bánatot nagy antik gyűrűként csillantani, ez a Tóth Árpád vers-alakító hajlama. – Van ebben valami menekedés is. Ha az ember pompáztatni tudja azt, ami fáj, akkor a fájdalom anyagává vált valaminek, ami már nem fájdalom, hanem öröm.

TRAGIKUM

A tragikum nincs sziklákra kárhoztatva; összefér a fölötte sarjadó virágokkal.

*

A régi Szophoklész-drámákat frissítgetem. A szenvedő ember semmire se jó, még a görög is nehezebben megy. Az istenek cselszövénye! Hát nem ez az igazi tragikum? Azt írtam Elektráról, félig szörny, félig hősnő? Mily emberinek találom most várakozásában, megvetésében, kétségbeesésében, felujjongó bosszúszomjában. Ő szállt le hozzám, vagy én emelkedtem mellé a szenvedésben?

*

[…] tragikus az, aki élete és vállalkozása nagyságával magukat megbosszuló sorskörökbe tipor bele […].

TRAGIKUS ÉLETÉRZÉS

A tragikus életérzés nem sötétebb, hanem fényesebb, mint a másik. A sors valódi arcába néző ember nem aggodalmasabb, mint a fejlődéshitű, hanem vakmerőbb. A veszély az emberiség legnagyobb ingere.

TUDOMÁNY, IRODALOM, FILOZÓFIA

Tudomány, irodalom, filozófia határvonalai az egész világon halványodnak, a szellem emberének egy új típusa tünedezik, idegeiben író, érdeklődésében tudós és bölcselő, legtalálóbban talán a régi humanistákhoz hasonlítható. [1933]

ÚTIRAJZ

Min dolgozol most? – kérdezte egyik ismerősöm, hogy hazaértem. – Decentralizálom magamat – feleltem tréfásan. Így adtam tudtára, hogy útirajzot írok.

ÜDVÖSSÉG

Az ember: harc az üdvösségért. Nő, fejlődik bennünk valami, életünknél nagyobb; beteljesedhet egy terv, amely nincs testünk romlásának alávetve: ezt nevezték vallásos korok […] üdvösségnek. Amióta a vallás nem fog elég erősen bennünket, ez a harc a legtöbb emberben elsorvad vagy éppen csak álcáztatik. A magára maradt ember nem győzi egymaga. A legnagyobbak azonban győzik és harcolják, s szentek az emlékek, amelyeken át harcukba belepillanthatunk. A magyar irodalomnak én három ilyen emlékét ismerem: Rákóczi vallomásait, Bethlen Kata önéletrajzát s Széchenyi naplóit. A negyedik Ady költészete. Egy ember, aki hévizek rózsájaként nyílva odaadta magát mámornak, kornak, hazugságnak: Istene előtt siratja a beléjerejtett tiszta tervet, az aszkétának szánt szívet, a makulátlan példát, a szellemi ember természetes sorsát: a szentséget. Ez az alázat, ez a mellverés azonban csak a bűntudatából néző szemnek, a legmagasabb igénynek, az örökkévalóságnak szól. Az emberek közt ő még mindig a legérdemesebb ember, akinek a szomorúsága és bűnbeesése is ódát érdemel. S ha más nem írja meg, megírja ő maga: „Az egész világ helyett imádlak, / Te hű, te jó, te boldogtalan, / Te szép, kit a buták meg nem láttak: / Te: Én, szegény Magam.” Elrontott közérzete előtt minden dolga hazugság, csalás, tátongó puszták struccmadarának a rosszalkodása, a világ felé azonban a legjobb szó, amelyet e korban nemzethez, emberhez intéztek. Hogy bűntudat és öntudat nem összeférhetetlen: Széchenyi is megmutatta. Azoknak a nagy lelkeknek, akik a szentség harmóniájától elestek, a kettő együtt talán a legtermészetesebb állapotuk. Bukdácsolva kell vezetniük: ott benn össze-összerogyva, kívül mégis a jó utat mutatva. A dantei szerkezetben kárhozat és küldetés drámája: megint egy vitathatatlanul nagy tulajdonsága az Ady-műnek.

VAJDA JÁNOS

Az élet neki a legfőbb jó. Ami volt: élt; a vágy, amely életté vált: halhatatlan. Csak a lélekbeszakadt vágy, ami bennünk és magjában maradt, az a veszendő. […] „Nem vész el innen semmi, semmi / Csak ami nem bírt megszületni.” Mint Ady, ő is kétségbeesetten veszíti az időt, nem az élt időt, hanem a meddőt. Az idő a jóvátehetetlen, a múltból nem lehet kitörni többé egy órát sem. „Ha van tudat a túlvilágon, / Én mindig ezt az órát látom. / E hézagot a mult időben, / Mit ki nem tölt a teremtő sem, / Mely visszaásit onnan rája, / Mint a halott leesett álla…” – Nem az elveszett éden a pokol, hanem az el nem veszett, s Gina, a megtagadott szerelem, ennek az el nem veszett paradicsomnak az Évája.

*

Egyetlen menedéke a természet: a vaáli erdő, a fekete víziók, a félfelejtés erdeje. A természet tette őt boldogtalanná azzal, hogy a maga képére nyíltnak és igaznak teremtette, de a természet ölén zsibbad el fájdalma fél harmonikus alkotásig. Innen legszebb versei: A vaáli erdőben, A bikoli fák alatt, Nyári éjjel. Emberfájdalommal benépesített természet a Vajdáé, nem igazi táj, de nem is szimbólumok köpenye, mint Adyé. Képeiben a felhő az égen ül s a villám a lélekben csattan.

*

Vajda az első magyar költő, akinek a verseiből a végokok egész rendszerét lehet kihámozni. Nagy filozófiai aggodalma: a halhatatlanság. Más reménykedik a túlvilágban, ő retteg tőle, s míg a reménység másoknál többnyire hazug, az ő rettegésében az ember akaratlanul is osztozik. „Mi itten a kétségbeejtőbb: / Az örök-e vagy a soha?” Másutt: „A mulandóság lehangol csak, / Az öröklét kétségbeejt.”

VERGILIUS ÉS HORATIUS

Ha Horatius egy-egy remek ódája olyan, mint a fényes intarzia, színes konkrétumlécek szoronganak benne egymás mellett: Vergilius részletei vízfestmények: a lélek elemében olvadnak fel a színek. Mintha a modern panteisták színezéséhez közeledne. Nem arra gondolok itt, hogy senki sem szorította áttetszőbben az ókori mitológiát egy csaknem modern panteizmus szolgálatába. Inkább színeire, amelyekben a lélek a természettel keveredik. Lélekkel fertőzött természet az övé is, akár a 18. század panteistáinak a természete: látomásai érzelmek is. Az Aeneis legszebb helyei épp azok, ahol egy mélyet lélegezve, amennyire a latin fegyelem engedi, erdőkbe, vizekbe, éjszakákba engedi szétfolyó lelkét.

VERS

[…] a vers lényegében: közérzet […].

*

A vers a mi fogalmaink szerint fa: törzse az egyéniség (ebben száll fel a vers immanens nyomása), ágai a gondolatok, levelei és virágai az ötletek és képek. A költőnek átütő erejének kell lennie, aztán eszméinek, aztán képeinek.

WOOLF

Az Orlando: az angol történelem kis tükre s költemény egy lélek geneziséről.

*

Virginia Woolf kitűnő leíró. Apró képei az ironikus képzelet termékei. Néhány szóval fényes vízfestékszíneket csillogtat meg; ábrázol s mindjárt túloz is. Szinte a saját képzelete gazdagságán gúnyolódik, ettől lesz szégyenkező és szűkszavú, meseszerű s egyben csúfondáros.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Olyan varázsló ő, aki nem ismeri a felidézett szellemet, s maga is imbolyogni kezd a lelkéből fölhívott erők közt.

*

[Zalán futása:] A költő […] maga is bámulva eszmél rá, hogy milyen erők támadnak fel mellette, milyen fényűzésre telik a lelkéből, mi minden van benne, amit idáig nem ismert.

„Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet / Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem / Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja.” Az elnyugodott éjszaka közepén régi szép tettek gondja, kifogyhatatlan seregszámlák, hadirobaj s az eposz völgyeiben a szerelem tündérhangja: valóban ez ennek a költeménynek a hangulata.

*

[Zalán futása:] „Csendesen, és folyvást megyen a hab, Hajna közelget, / Majd a parton eláll, s így szól a vízbe lenézvén: / »Csendes özön, képem mellett csillogva kerengő, / Jő, meg megy maradás nélkül szép habzatod: óh bár / A Tisza mélyéhez vinné el képemet, ottan

/ Látná Und ékes fia, és megörülne… // … de gonosz vagy özönvíz, / Képemet egy helyben hagyod elbágyadva, remegve, / S kissel alább lengő fűszált és parti virágot, / Bokrokat és fákat mutogatsz a kékes egeknek…«” Milyen gyöngéd játéka a vágynak, s milyen túlzó játéka a képzeletnek. Ilyen seregek és ilyen Hajnák csak egyszer dübörögtek és remegtek a magyar irodalomban: Vörösmarty époszaiban.

ZILAHY KÁROLY

[…] a klasszikusoktól irtózó években a görög irodalom a példaképe; lírai útirajzai maradtak a Nyugatról […], fölismeri az újság hatalmát, s vállalja és győzelemre viszi az újság diktálta műfajokat.

ZRÍNYI MIKLÓS

[…] erős, igaz, darabos, a katolikus reformáció szelleme s egy végvári hős nagy lelke hánykolódik versszakaiban […].

*

Zrínyi a várából kiostromolt, versből hadra felvert költő, egész kultúránk jelképe.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

„… eltűnődés a lélek mélységei fölött” (II/1) (Arany Lajos összeállítása) →

Péntek Róbert: Ízfokozós jogok és keserű kötelességek. Az európai jólét agóniája a III. világháború küszöbén →

Magyar Miklós: Nem a ruha teszi az embert →

Magyar Miklós: Paul Gauguin és Stéphane Mallarmé barátsága →