Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja Tamás Ildikóval
*
Kéz a kézben – Tudományos pálya, művészeti kontextus
Tamás Ildikó [1] nyelvész, néprajzkutató, kulturális antropológus, műfordító, az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet Történeti Néprajz Osztályának tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a számi kultúra, a magyar gyermek- és diákfolklór, valamint az öltözet társadalmi és kulturális kontextusai. Tagja többek között az ICFUC Magyar Nemzeti Bizottságának és a Magyar Kulturális Antropológiai Társaságnak. [2]
Mielőtt végleg elvesznék foglalatosságai, tevékenységei tengerében, visszatérek a legbiztosabb támaszpontra, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja honlapjára, ott elérhető – remélhetőleg naprakészen – a szakmai önéletrajza, s abból merítve, lépésről lépésre követem az ottani fejezetcímeket. [3]
Tamás Ildikóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett.
*
Egyetemi tanulmányok, végzettség
Kovács katáng Ferenc: Tanulmányairól apránként sok mindent össze lehet gereblyézni a neten szörfözve. Száraz évszámok, felsorolások helyett vezessen bennünket vissza azokba az időintervallumokba, amikor megfogantak Önben a gondolatok, hogy mit, miért és milyen megfontolásból válasszon. Meggyőződésem, hogy színesebb útikalauzt állít nekünk össze, mint egy felvételi tájékoztató.
Tamás Ildikó: Amennyire vissza tudok emlékezni, a választás számomra mindig egyszerre volt nehéz és könnyű. Sok terület érdekelt és foglalkoztatott párhuzamosan, sok mindenben ki is próbáltam magam, így egyet ezek közül kiválasztani a többi kárára, valóban nehézséget okozott. Valójában mégse00m volt az, mert számos téma és tevékenység lekötött, és meg tudtam találni bennük az örömöm. Ha valamelyik – akár saját döntés, akár külső körülmények miatt – dominánssá vált, tudtam, hogy majd visszatérek a többihez is, legalább hobbi szinten. Kiskorom óta nagy élményt jelentett múzeumba járni, utazni és kirándulni, megismerni időben vagy térben távolabbi kultúrákat. Vonzottak a művészetek is, nemcsak szemlélőként. Tizennégy éven át tanultam zongorázni, ezzel összhangban választottam középiskolát is: ének-zene tagozatos gimnáziumba jártam. Az irodalom szeretete, a művészetek gyakorlása és a tudományos pálya természetes együttállást jelentett a családomban. Apai nagyapámmal együtt zongoráztam, verseket tanultam tőle és sok logikai feladványt oldottunk meg együtt. A fizikai kísérleti eszközök arzenálja volt otthon és saját távcsövünkön át nézhettem a nyári égboltot nagyszüleim kertjéből, hiszen apukám matematikus-fizikus. Anyukám gyönyörűen varrt, így a számomra a szép és egyedi ruhák is a szocializáció részét alkották. Bár sokáig zongoraművésznek készültem, mindig vonzott a tudományos pálya. Valahol természetes volt, hogy iskolaigazgató és kántor nagyapám otthonában harmónium és zongora is volt, ő és testvére a családlátogatások alkalmával gyakran rögtönöztek házi koncerteket, máskor pedig matematikai feladványokkal edzettek minket az öcsémmel. Talán 7-8 éves lehettem, amikor először beléptem az ELTE egyik épületébe, és máig emlékszem arra az egyértelmű és természetesnek tűnő érzésre, hogy elemi erővel beszippant az atmoszféra, és ott akarok jelen lenni majd a jövőben. Bár a választásom nem a természettudományokra esett végül, a kutatói pályát azonban egyértelműen predesztinálták a fiatal évek. Olyan témák hoztak lázba, amelyekben a tudományos problémák felvetéséhez vagy éppen megoldásához a művészet is teret kapott. A nyelvészetben is a beszéd stiláris és szemantikai tartománya, a nyelv művészi vagy játékos felhasználása foglalkoztatott, a néprajzban, antropológiában pedig a művészet kifejezési formái és azok társadalmi és kulturális kontextusai érdekelnek jelenleg is. Nem tűnt el a matematikai alapozás sem, hiszen számos összefüggés felfedezésében és modellezésében nagy segítséget jelentett már számomra.
KkF: Voltak-e olyan témakörök, amikre tanulóévei során kiemelt figyelmet fordított, s amik döntően befolyásolják mai kutatásait?
TI: Gimnáziumban inkább még az volt jellemző rám, hogy mindenre figyelmet fordítottam. A zenei tagozaton természetesen az ének és zongora mindig kiemelt helyen volt, de más tárgyakat is hasonló mértékben szerettem. Ezért is volt nagyon nehéz döntés a továbbtanulás. Először nyelvszakokat választottam, olaszt és finnt (pontosabban finnugrisztikát, de tanultam spanyol és cseh nyelvet is) és vittem tovább a zongora tanulmányokat. Gyorsan be kellett látnom azonban, hogy a két tevékenység valamelyikéből engednem kell, különben egyiket sem tudom olyan színvonalon művelni, ahogy kell, vagy ahogy szeretném. És ebben az időben kezdtem megérezni a tudományos kutatás szépségeit is. És az utóbbi győzött. A zongora maradt hobbi, a tudomány pedig az életpálya. A kérdésre válaszolva: már az egyetemi években kezdtek élesedni azok a tematikus fókuszok, amelyek egy része máig meghatározó maradt.
KkF: Van-e olyasmi, amit érdemes lett volna – kiemelkedő egyéniségekből, oktató legendákból – alaposabban „kipréselni”? (hogy jobban érthető legyek: diákjaim az Oslói Egyetemen úgy mentek át rajtam, mint egy úthenger, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet megismerjenek gondolataimból, tapasztalataimból (T.S. Eliot több mint 50 éve írta: „Hol a bölcsesség, amit a tudásban elvesztettünk? Hol a tudás, amit az információban elvesztettünk?”) Boldogan áldoztam fel éjszakáim egy részét is. Érhet-e egy oktatót nagyobb öröm, mint a diákok érdeklődése?
TI: Az élet állandóan ismétlődő problémája, hogy természetesnek vesszük a jelent és halogatunk, kényszerből is – mert állandó rohanásban vagyunk egyik kötelességtől a másik felé –, és azért is, mert nem jó belegondolni a mulandóságba. Nagyon szerencsés vagyok, mert nagyszerű tanáraim voltak már a középiskolában is, az egyetemi évek alatt és után pedig olyan professzoroktól tanulhattam, mint Mikola Tibor, Domokos Péter, Szomjas-Schiffert György, Voigt Vilmos. Már mind elmentek. És igen, mindegyiküktől jó lett volna még sok mindent megkérdezni. De nincs okom panaszra. Kis tanszékeken általában baráti a légkör, kevesen vagyunk, oktatók és hallgatók is, ami a személyességben sokkal többet ad. Mikola Tibor zárkózott, de végtelenül kedves, méltósággal teljes egyéniség volt, aki még a legunalmasabb nyelvtörténeti tárgyakat is úgy adta elő, hogy feszült figyelemmel követtük, és mindig volt az előadásaiban egy kis humor is. Ő szerettette meg velem a kutatói életutat. Sajnos korán elhunyt, éppen, hogy elkezdtem akkoriban a doktori képzést. Ennek a tragédiának a következtében kerültem át az Szegedi Egyetemről (akkor még JATE) az ELTE-re, Domokos Péter Uráli népek irodalma és folklórja doktori programjába. A tanár úrral sokat lehetett beszélgetni, és kérdezni is tőle. Lenyűgöző egyéniség volt, aki büszke volt arra is, hogy az oroszországi finnugor népek körében fűszert is neveztek el róla: „Péterke”. Mert nagyszerűen tudott főzni is. Ő irányított át Voigt Vilmos doktori képzésére, mondván, érdemes lenne az ottani tárgyakat is felvennem. Bevallom, Voigt tanár úr először félelmetesnek tűnt számomra, nemigen mertem volna őt a kérdéseimmel terhelni. Lenyűgöző tudása volt, de el sem tudtam volna képzelni, hogy vele olyan közvetlen, fesztelen társalgások alakuljanak, mint Domokos Péterrel. A tananyag mellett ő is sokat mesélt, sok személyes történetet adott át és egyre inkább megszelídült az először szigorúnak tűnő személyisége, utolsó találkozásunk alkalmával homlokcsókkal kísért jókívánságokkal és gratulációval köszönt el tőlem. Kellett hozzá idő, hogy megtanuljam: minden szigorúságával valójában érvelésre késztetett, ez volt az ő tanítási módszere.
Nos, mindannyian úgy mentek el, hogy nem is sejthettem, hogy utoljára találkoztunk. Szomjas-Schiffert Gyurka bácsival más volt a helyzet, hozzá bejártam a kórházba is utolsó napjaiban. 94 éves volt, fel kellett rá készülni, hogy már nem sok időnk van. Ő állt hozzám a legközelebb. És a felesége szintén. Magdi nénivel olyanok lettek ők számomra, mint a nagyszüleim. A tudomány és a közös érdeklődés hozott össze minket és életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy őket megismerhettem. Gyurka bácsi szintén a számi zenével foglalkozott, még 1966-ban Kodály javaslatára utazott Lappföldre. Gyűjtésével és annak feldolgozásával sokkal többet tett hozzá a téma kutatásához, mint előtte bárki. Hálás vagyok érte, hogy a disszertációm írását még végigkísérte, és számos fontos észrevétellel segítette a munkámat. Az ő emlékének is adózva hoztam létre a gyűjtéseit és mindkettőnk eredményeit tartalmazó jojkaadatbázist, ami az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet honlapján érhető el. [4]
*
Munkahelyek
KkF: Sosem volt egyszerű bölcsész diplomával elhelyezkedni, önállósulni, saját lábra állni. Ildikó hogyan élte ezt meg?
TI: Valóban nem. A finnugrisztika különösen szűk terület, pici szakma, kevés lehetőséggel. A néprajz és kulturális antropológia már nagyobb mozgásteret biztosít, de korántsem könnyű elhelyezkedni. Nekem a pályám elején született két gyermekem is, először a fiam, majd hat évvel később a lányom. Úgy hozta az élet, hogy Gergő a doktori képzés sűrű forgatagában érkezett, Gyöngyvér pedig egy nyugalmasabb időszakban, amikor pont kifutott egy fiatal kutatói ösztöndíjas helyem az MTA Nyelvtudományi Intézetében, és utána pár évig nem is dolgoztam. Viszont sokat tanultam, ekkoriban végeztem el a néprajz-kulturális antropológia szakot a Pécsi Egyetemen. Aztán egy posztdoktori ösztöndíj lett a belépőm az MTA Néprajztudományi Intézetébe (jelenleg ELTE HTK NTI), ahol immár 13 éve dolgozom. Azt gondolom, minden jó volt így, és örülök, hogy pályám elején inkább lehettem anya, a gyerekeimre koncentrálva akartam megélni azokat az időket, mintsem a karrierjét tudatosan vagy aggódva építő kutatóként.
KkF: Mik a buktatói a kutató-felfedező világot megcélzó „kalandjátéknak”?
TI: Bizonyára minden hivatásnak és pályának megvannak a buktatói és ezek jelentős része nagyon hasonló. Antropológusként, néprajzosként, ha az ember terepen is kutatni akar (nemcsak a levéltárakban), meghatározó a habitus. Ha valaki nehezen barátkozik, introvertált, annak nehezebb egy olyan munka, aminek az egyik legfontosabb eszköze az idegenekkel való kapcsolatteremtés, az új közegekbe történő „beleszokás”. Bevallom, ez sokszor okozott nekem is frusztrációt, de mindig is erős volt bennem nemcsak a téma, hanem a közösségek (és benne az egyes emberek) iránti érdeklődés is. A mi munkánkban fontos az alkalmazkodó képesség, a jó helyzetfelismerés és az empátia is: nem elég „jó kérdéseket” feltenni, azt is tudni kell, hogy mikor, kinek és hogyan lehet. Tudni kell értelmezni a hallgatásokat és a gesztusokat is, és nem lehet elsietni a következtetések levonását. Én egy olyan terepre érkeztem, ahol tapintható volt a múlt, számos fájdalmas és mély sebbel, ami a kultúrán, az emberek lelkén nyomot hagyott, és nem véletlenül tette zárkózottá és gyanakvóvá az ott élőket. Számomra külön kihívást jelentett, hogy a távolból nehéz volt megtanulni egy olyan nyelvet, mint a számi, amit aztán a „terepen” használnom is kellett. Egy köztes nyelv használatával számos fontos információ elsikkadhat, és a beszélgetések sem lehetnek olyan bensőségesek. Persze sokszor kellett átváltani a finn nyelv használatára, ami nem csak abból következett, hogy én nem tudtam számiul kifejezni a gondolataimat, hanem abból is, hogy az erős asszimilációs politika következményeként sok őslakos nem beszélni jól az anyanyelvét, csak az állami nyelvet.
Mi tekinthető még, ha nem is buktatónak, de mindenképpen komoly nehézségnek? Az anyagi fedezete a kutatásnak. Az alacsony kutatói fizetés és kevés pályázati lehetőség mellett nagyon nehéz egy olyan terepen kutatni, ami jelentős részben a világ egyik legdrágább országának, Norvégiának a területén helyezkedik el, így többet voltam finnországi számik lakta helyszíneken, ami időnként a témaválasztást is befolyásolta. Többek között ezért is kezdtem online és hazai kutatási témákba, amiket természetesen ugyanolyan érdeklődéssel és lelkesedéssel végzek.
KkF: Én is olvastam valahol, hogy online felületeken is végez „terepmunkát”. Bartók és Kodály idejében álmodni sem lehetett ilyesmiről. De a Verne könyvek alapos ismerőjeként, nem emlékszem, hogy az ő fantáziájában megfogant volna hasonló ötlet. A kutatásokra nézve milyen előnyökkel, hátrányokkal jár ennek a technikai lehetőségnek a kihasználása?
TI: Ma már egy hibrid valóságban élünk, a korábban csak fizikai térben létező jelenségek jó része megtalálta a helyét az online regiszterben is. Jelenleg már az lenne szokatlan, ha akár egyetlen napig is kimaradna az életünkből az online közeg. Szervesen része a mindennapoknak, magától értetődő hogy használjuk, bőven túl vagyunk a ”beleszokás” vagy átállás korszakán is. Kutatás szempontjából természetesen más és más fajta vizsgálatok elvégzésére alkalmas egy valódi és egy virtuális közeg. Mindkettőnek vannak előnyei és korlátai is. Ahogy említettem, egy távoli régióba rendszeresen eljutni és terepmunkát végezni nem könnyű feladat. És, bár az online tér nem helyettesíti a fizikai jelenlét által biztosított előnyöket vagy a percepció szélesebb spektrumát, akár az online sajtó, akár a social media révén mégis napi szinten kísérhetem figyelemmel a számi történéseket, és gyakran tudok kommunikálni az ottani kollégákkal és ismerősökkel, vagy elérni olyanokat is, akiket személyesen nem is ismerek. Az online etnográfia elméleti és módszertani keretei gyorsan alakultak, a kutatás rögtön reflektált erre az új valóságra. Én a 2010-es évek közepén kezdtem online tartalmak kutatásával foglalkozni. Ezek elsősorban az interneten terjedő, sőt, már eleve ott alakuló folklór jellegű jelenségekre vonatkoztak. A folklór a mindennapi nyelvhasználat és a tágabb értelemben vett (informális) kommunikáció során születik meg és él tovább, ahogyan maga a jelentésalkotás és ezek folyamatos átstrukturálódása is bizonyos szabályszerűségeket követő, diszkurzív folyamatok eredménye. Mindez már online és offline is folyamatosan történik. Az internet esetenként hozzájárult ahhoz is, hogy bizonyos folyamatokat, alkotási mechanizmusokat jobban megértsünk, részletesebben dokumentálhassunk. Az online kommunikáció általánossá válásával a korábbiaknál is sürgetőbbé vált például a tudománytörténetben kanonizálódott műfaji kategóriák (monda, vicc, proverbium stb.) újragondolása. Kérdésként merült fel az is, hogy a szóbeliségben és offline írásbeliségben is régóta dokumentált, majd az online tereket is meghódító kategóriákba tartozó alkotások (például viccek, közmondások) új interpretációi is leírhatók-e egy újabb variánsként, vagy ezek már kilépnek a korábbi műfaji keretekből. Az offline előzményekkel nem rendelkező tartalmak esetében még inkább felmerült az azonosítás problémája. Számomra szakmai kihívás is volt, hogy egy új terepen kutathatok, és ez az új regiszter vezetett ahhoz a felismeréshez is, hogy az online alkotások, tartalmak erősen integratív jellegűek: teret adnak a műfaji határok átlépésének, műfajköziséget valósítanak meg, és számos vizuális és akusztikus eszköz áll rendelkezésre a korábban csak szöveges formában ismert alkotások újszerű megjelenítésére is. A nehézségekről is bőven lehetne beszélni, röviden most csak a személyes találkozás hiányát említeném vagy azt, hogy az adatolás mikéntje mellett komplex problémát jelent az online folklórjelenségek több regisztert ötvöző repertoárjának rendezése/rendszerezése. Ezeket a tartalmakat a szöveg és a (statikus vagy mozgó)kép (és időként a hang) összekapcsolása, azaz az audiovizuális megjelenítés lehetőségeinek széles tárháza jellemzi. Mindez rugalmas és pragmatikus kutatói hozzáállást igényel az anyag feldolgozása során, és elsősorban a kutatói kérdésekhez kell igazodnia.
KkF: Hallhatnánk valamit a közeljövőben megvalósításra váró tanulmányi vagy kutatói útjairól?
TI: Az utóbbi években egyre fontosabbá váltak számomra a tárgyak. Főként azok a tárgyak, amelyek használati és művészeti objektumokként is értelmezhetők. Ilyen például a viselet, a ruha, amit nap mint nap hordunk, és ami a praktikus funkciói mellett kommunikációs felület és esztétikai tárgy is egyben. Ez az érdeklődési terület is északról indult, a jojkálás – a számik énekes hagyománya – kutatása során mindig ott volt a vizuális tapasztalat is: a gákti, azaz a hagyományos viselet és annak mindent lefedő jelenléte. A számi nemzetépítés két központi szimbóluma a jojka, a tradicionális számi dal és a saját (etnikus) öltözet lett az 1960-as években kibontakozó revitalizációs mozgalomban. A korábban stigmatizált kulturális elemek kiválasztása és fókuszba emelése nagyon sikeressé tette a kommunikációt, és nemcsak befelé, a saját közösségek felé, hanem a szélesebb társadalom irányában is. A dallamok után így a ruhák társadalmi és kulturális jelentőségével is egyre mélyebben kezdtem foglalkozni.
Számi népviselet
A közeljövőben a számik múzeumi reprezentációját szeretném átfogóbban megismerni, így kutatói útjaimon a tematikusan kapcsolódó kiállításokra fókuszálok majd. Elsőként Helsinkibe tervezek utazni, ahol nem rég nyílt egy kortárs számi kiállítás.
*
Tudományos közlemények
KkF: Önéletrajzában több, mint 160 olyan cikket találtam pontos lelőhellyel, oldalszámmal, ami 2020 és 2025 között jelent meg. 2025-ben 9 írást jegyzett, ebből kettő ismeretterjesztő, a többi tudományos. De ha továbblapozunk, ott is hasonló arányban szerepelnek szakmai és más besorolású folyóiratokban közölt írásai. A címek meglehetősen sokirányú érdeklődésről vallanak. Dolgozott olyan témákon az utóbbi 1-2 évben, melyekről még nem készültek el az írásos lenyomatok?
TI: Pont az előző válaszomban említett öltözködés, és annak kortárs jelentései, szerepei és terepei képviselik azt a tematikát, amik újdonságot jelentenek a publikációs listámon. Ezek mindegyike elég friss írás, a 2025-ös évtől datálódnak, és idén is várhatók további megjelenések a témában. Idén szerzőként és szerkesztőként is közreműködtem Egri Petra kollégámmal a Korunk folyóirat Divat lapszámában.
KkF: Lehet, hogy önkényesen, de korántsem véletlenül választottam ki s olvastam el a Szépirodalmi Figyelő 2025/1 számából Az „etnodivat” a számi nemzeti identitásépítésben… című írását. [5] Hiszen négy évtizedes norvégiai tartózkodásom alatt érdeklődéssel követtem, tapasztaltam a számik (lappok) keserves, kitartó küzdelmét jogaik érvényesítéséért. „A számi közösségek a 20. század második feléig jelentős politikai és társadalmi nyomás alatt éltek, így kultúrájuk több eleme, miként a számi viseletek, visszaszorultak és több területen el is tűntek.” (97. o.)
Akit észak kultúrája érdekel, feltétlen olvassa el ezt a cikket! Az érdeklődés felkeltésére, s cikke utolsó mondatait kiemelve megkérem Ildikót arra, hogy foglalja össze tanulmányát, és esetleg fűzzön hozzá további kedvcsináló megjegyzéseket! „A számik joggal várják el, hogy rájuk is a modern világ egyenrangú részeseiként tekintsenek, ugyanakkor ők maguk is fenn kívánnak tartani egy markáns elkülönülést az euroatlanti, vagy általuk gyakran csak nyugatiként aposztrofált kultúrkörtől, ezáltal az új trendek is szinte mindig ellenkultúra-jelleget öltenek. Ezzel párhuzamosan egyre erősebben mutatkozik meg a külsőségekben is az őshonos népekkel való közösség vállalása.” (109. o.)
TI: Nagyon köszönöm az ajánlást. Bár az őshonos közösségek és az Észak mint égtáj (földrajzi és mentális értelemben is) kerülnek benne a középpontba, a tanulmány egy egyetemesebb kérdésre is ráirányítja a figyelmet, amit az általam nagyra tisztelt kutató, Thomas Hylland Eriksen szavait kölcsönözve foglalnék össze: „Az új évezred kezdetén ‒ nézőponttól függően ‒ mind a homogenizálódásnak, mind az elkülönülésnek kemény kihívásokkal kell szembenéznie”. Ez a kijelentés jelenleg is nagyon aktuális. (Magyarul elérhető: Kis helyek ‒ nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. 2006, 385. o.)
*
Terepmunka
KkF: 41 éves oslói tartózkodásunk alatt néhány megvalósult sarkkörön túli utunk mellé többször is terveztünk „nagy utazás”-t Észak-Norvégiába. Legutóbb 2004. június 7-én, egy különleges eseményen járhattunk volna a két jezsuita csillagász, Sajnovics János és Hell Miksa nyomában azon a vidéken, ahol korszakos megfigyeléseiket, méréseiket és számításaikat végezték 1769-ben. 235 év múltán, csak 2004-ben lehetett újra megfigyelni Norvégia egén hasonló jelenséget, a Vénusz Nap előtti átvonulását. [6]
De elszalasztottuk a jelentkezést, amit csak egy bizonyos dátumhoz, járathoz kötöttek a nélkülözhetetlen segítséget kínáló szervezők. Az útról érdemes elolvasni egy beszámoló kiragadott részletét. Sajnovicsék 45 napos viszontagságos, életveszélyes útjához képest „4 órás repülés után, közben egy átszállással, szerencsésen leszálltunk a Vardöhöz (é. szélesség 70. fok) közeli repülőtéren. Onnan a várparancsnok autóval vitt minket a 3 km hosszú tenger-alatti alagúton át a városba. Ott heves és jeges szél fogadott minket, 4 fok Celsius, óránként változó időjárás: szakadt az eső, majd havazott, aztán egy kis ideig sütött a nap, utána ismét eső és hózápor következett.”
Később már eljutottam a Spitzbergák szigetcsoportra, ami még közelebb van az Északi-Sarkhoz (é. sz. 78. fok), de ott nem laknak számik. S ezzel a bőséges kitérővel el is jutottam kérdésemig. Kedves Ildikó, mi vezette a fagyos északra a számik (lappok) közé, mennyi időt töltött ott, visszatér-e hozzájuk gyakran, és milyen tudományos megfigyeléseket végzett/végez?
TI: Összességében 6-8 alkalommal jártam számik által is lakott térségben, a korábban említett anyagi korlátok miatt, illetve mivel családanya is vagyok, egy hónaposak voltak a leghosszabb időszakok, amiket egyhuzamban tudtam ott tölteni. Viszont volt számos rövidebb utazás, sőt, két alkalommal Budapesten is volt lehetőségem számi kollégákkal időt tölteni, ami szintén fontos része egy kutató életének. Így történt, hogy két számi oktatónak köszönhetően egy ELTE-n eltöltött szemeszter keretében tanulhattam egy második számi nyelvváltozatot, a lule számit. Egy másik alkalommal pedig (2014-ben) a Finnországi Számi Parlament akkori elnöke érkezett Budapestre, akit két hónappal saját szülőfalujában, a finnországi Nunnanenben is próbáltam megkeresni, így mesébe illő fordulat volt, hogy végül ő „jött házhoz”, azaz Budapesten találkoztunk. Klemetti Näkkäläjärvi (számi nevén Juvvá Lemet) édesapja a már említett etnomuzikológus, Szomjas-Schiffert György egyik kulcs adatközlője volt finnországi gyűjtőútján, 1966-ban. Ezért is próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, találkozni azonban csak édesanyjával és nővérével sikerült, mivel akkoriban ő már parlamenti elnökként tevékenykedett és éppen távol volt egy hivatalos úton.
Terepmunka a finnországi Nunnanenben
KkF: 2019-re datálja a divatantropológiai kutatásai kezdetét. Felkaptam rá a fejem. Szabász-varrász családban nőttem fel. Szüleim otthon „űzték az ipart”. Betekintésem volt hát minden egyes munkafázisukba. Sok helyütt megírtam már, nem akarok kiesni a kérdezői szerepkörből. Annyi azért ide tartozik, hogy nálunk nem a divat volt a köznapi téma, hanem a lassan-lassan megjelenő nyugati divatlapok hatására megfogalmazódó kuncsaft-álmok praktikus, megvalósítható formába öntése, az adott alakra formálhatóság. Felsőfokú design tanulmányaim során csak egy melléktantárgy szólt a könnyűipar ezen speciális ágáról, s a konfekciót gyártó kisüzemek közül az egyik meglátogatásával zártuk azt a félévet. Számomra tehát, hogy ne sértsek meg vele senkit, a divatkreálás az „extrém sportok” kategóriájába tartozik. Időnként belekukkantok a Fashion TV-n futó legújabb kollekciók bemutatóiba. De gondolom, hogy Ildikó sokkal bonyolultabb szegmenseit (is) ismeri e témának. Színesebb, fantáziadúsabb, elegánsabb képet tud festeni minderről, amit az én szürke, hétköznapi, lehangoló kezdősorokkal illettem… Kérem, avasson be bennünket, amennyire csak lehet!
TI: Valójában saját, spontán rácsodálkozások indítottak el ezen az úton. Felfigyeltem arra, hogy az önkép vagy egy adott csoporthoz tartozás megjelenítése az öltözéken keresztül, vagy éppen a viszonyulás egy-egy divatmárkához, új kulturális jelenségeket és jelentéseket hívott életre. Egyes tervezők komoly figyelmet szentelnek a közönségükkel történő interakciókra, és személyiségük, tervezői munkájuk komoly közösségszervező erővé válik. Egy márkanév ily módon szimbólumként is működik: az adott ruhán keresztül immár nemcsak azt az esztétikai dimenziót kell látnunk, amit viselője megjelenésében hordoz, hanem egy sokkal összetettebb, nagyon izgalmas valóságkonstrukciót is, amely magában foglal életvezetési elveket, konkrét ügyeket, ami mellé szívesen áll valaki, és így tovább. Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a divat új közegekben is megjelenik. Az utóbbi években a múzeumok immár nem valamilyen más téma apropóján mutatnak be ékszereket, öltözeteket is, hanem azok révén láttatnak izgalmas társadalmi és kulturális folyamatokat. Több számi kiállításban is a ruha válik a posztkoloniális diskurzus központi kommunikációs eszközévé és reprezentálja a számi világkép és elváráshorizont alapvető elemeit, melyek több pontos is érintkeznek a globális diskurzusokkal, többek között a kulturális kisajátítás, a környezetvédelem vagy éppen a közösségek válságának kérdéskörével.
Mivel a fast fashion az egyik legjelentősebb környezetkárosító iparág, az öltözködés manapság nem lehet csak esztétikai vagy szimbolikus jelentésekről, technológiai, gazdasági vonatkozásokról szóló jelenség. Bár vannak történeti példáink is arra, hogyan válhat az öltözet egy alulról építkező társadalmi aktivizmus eszközévé (mint például a 19. század derekán), vagy rendelődhet alá a politikai ideológiának (mint a szocializmus időszakában), a 21. században gyakran az emberi jogok, kulturális tulajdon vagy éppen a környezetvédelem diskurzusaiban kerülnek előtérbe a ruhák, mint például transzparens objektumok.
A Salon interjújából (Fotó: Petyánszki Krisztián)
KkF: 2024. júliusában A stílusos antropológus címmel a Salon-ban (https://asalon.hu/hu) olvashattunk Ildikóról. Témája volt: A divat kommunikációja. Más szavakkal?
TI: Egy nagyon színvonalas, hiátustöltő szereppel is bíró portál a Salon, amit magam is rendszeresen olvasok, a kutatásaimhoz is többször tájékozódtam a Vanyovszki Mária által alapított platform írásaiból, egyik legutóbbi tanulmányomban idézek is onnan. Megtisztelő volt a felkérés, és meglepő is egyben, hiszen általában valamilyen szakmai kérdéssel kapcsolatban, a kutatásaim okán kerestek meg a sajtó és média képviselői. Ez volt az első alkalom, amikor mint magánember, az öltözködéssel nem csak tudományos szempontból foglalkozó nőként lettem megszólítva. Természetesen ezt nem lehet függetleníteni attól, hogy ismertté váltam a magyar tervezők körében, és a ruhatáramban is az ő alkotásaik vették át a „vezető” szerepet. Antropológusként egyre fontosabbnak tartom az ismeretterjesztést és azt is, hogy figyeljek arra, mit kommunikálok a megjelenésemmel. A ruha, amit viselünk beszédes, számos információt közvetít rólunk, és mi magunk is üzenünk általa. Valahol természetes, hogy a kutatónak érzelmi viszonyulása, kapcsolódása is alakul a témájához. Én is számos barátságot, fontos emberi kapcsolatot köszönhetek a divatkutatásnak. A ruhákkal, kiegészítőkkel, amiket viselek, azt is megmutatom, hogy mennyire nagyra értékelem a magyar tervezők munkáját. Sokan közülük hatalmas áldozatok árán, erős elhivatottsággal, küldetéstudattal végzik a munkájukat és nem könnyű talpon maradniuk. Pedig időtálló, művészi szempontból is magas színvonalú kézműves, vagy háziipari jelleggel készülő termékeket állítanak elő. Fontosnak tartom, hogy az ő létezésükről, tevékenységükről is hírt adjak, részben ezért is született meg a Divatantropológia podcast sorozat (https://open.spotify.com/show/3YUrfFuSlwkqdaGHQjmaDp). Újabban már többükkel közös, tudományos ismeretterjesztő és összművészeti eseményeket is létrehozunk (elsőként két éve Ilyés Julival és Kristína Sárkányovával a Várkert Bazárban, legutóbb pedig Zábráczki Dórával, Herdon Erikával és Ács Dominikával a Razabra szalonban, az egykori Szabadság Bisztró – már a 20. század elején – ikonikussá vált helyszínén). Volt, aki divatfotó kiállításának vagy ékszerkiállításának megnyitására kért fel, de múzeumi tárlatvezetéseket is tarthattam már például a Janus Pannonius Múzeumban vagy a budapesti Ludwig Múzeumban. Jelenleg egy havonta megvalósuló eseménysorozat szerkesztő-műsorvezetője lehetek, ami lehetőséget ad nekem is egyfajta a művészi jelenlétre vagy alkotásra.
A Héria Enamel ékszerkiállítás megnyitóján
KkF: Talán ebben a fejezetben lenne érdemes szólni az arctornáról, a fiatalos külsőről, a napi mozgás fontosságáról. A szellemi értékek, tudományok iránti elhivatottsága mellett „adózni tudok az esztétikai és egészséges élettel kapcsolatos témák iránti lelkesedésemnek is”. [7]
TI: Valóban fontosnak tartom, hogy a szellemi tevékenység és a testi jóllét ne egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő dimenzióként jelenjen meg az életünkben. A tudományos munka koncentrációt, kitartást és mentális frissességet igényel, amelynek fenntartásához elengedhetetlen a fizikai aktivitás és az egészségtudatos életmód. Az olyan rutinok, mint a napi mozgás vagy akár az arctorna, számomra nem pusztán esztétikai célokat szolgálnak, hanem a testtudatosság erősítésének eszközei is. A külső ebben az értelemben nem öncélú, hanem egyfajta visszajelzés arra, hogy figyelmet fordítunk a testi-lelki egyensúlyra. Úgy gondolom, hogy a tudomány iránti elhivatottság és az egészséges életmód iránti nyitottság jól megférnek egymás mellett: mindkettő a tudatosságon, a rendszerességen és az önreflexión alapul. Számomra ez a kettősség nem ellentmondás, hanem egy harmonikus életvezetés két, egymást erősítő aspektusa. Ebben a tekintetben nagyon szimpatikus számomra az egyre inkább ismertté váló longevity ideológiája is.
*
Konferenciák szervezése
KkF: Legtöbbször, számszerint négyszer, a Rokon Népek Napja elnevezésű találkozókat szervezte (2012, 2013, 2014 és 2024-ben). Mi mindent foglalt magába egy ilyen esemény vagy egy tudományos konferencia?
TI: Néhány éven át a Reguly Társaság elnöke voltam, az első alkalmak szervezése is erre az időszakra esik. Vezetői tisztséget továbbra is vállalok a Társaságban, mert nagyon fontos számomra, amit képvisel. A Reguly Társaság egy olyan kulturális-tudományos közösség, amely a kutatási eredmények bemutatásán túl a finnugor népek kultúrájának megismertetéséért, ápolásáért is sokat tesz. A Finnugor világ című periodika mellett a Rokon népek napja ennek egyik legfontosabb fóruma: egyszerre emlékezés, találkozás és párbeszéd. Hagyományosan október harmadik szombatjához kötődik. Maga a rendezvény előadásokból, kiállításokból és művészeti programokból áll, a különböző finnugor népek (pl. számi, mari, udmurt stb.) kultúráját mutatja be és nemcsak tudományos, hanem közösségi és identitásképző szerepet is betölt. A Reguly Társaság 1991 óta minden évben megszervezi ezt az eseményt, gyakran más intézményekkel együttműködésben. Ezek tehát inkább tudományos ismeretterjesztő és kulturális alkalmak.
A Világzene konferencián a Hagyományok Házában
Részt vettem több tudományos konferencia szervezésében is, ilyen volt a Szomjas-Schiffert György munkásságának dedikált konferencia a Zenetudományi Intézetben, illetve az Egri Petrával (PTE, MMA MMKI), Maksa Gyulával (PTE) és az MMA MMKI-val közösen szervezett Tendenciák a divatkutatásban című konferencia, és a divat- és viseletkutatással foglalkozó, nagyszabású Transcultural Fashion / Costume Narratives nemzetközi konferencia.
KkF: Hol zajlottak ezek a konferenciák? Várhatók újabbak?
TI: Az előbbiek budapesti és pécsi helyszíneken valósultak meg, elsősorban egyetemi és akadémiai környezetben, az utóbbi programjai pedig a fertődi Esterházy-kastélyban és a Műcsarnokban zajlottak. A zárónapi a plenáris előadások és a From Fashioning Cultural Heritage to the Impact of The GenAI című panelbeszélgetés a Budapest Central European Fashion Week hivatalos kísérőrendezvényeiként valósulhattak meg.
A konferenciák mellett, ahogy már említettem, olyan eseményeket is tervezek, amelyek egyszerre összművészeti jellegűek, kapcsolódnak a tudományos ismeretterjesztéshez és a divat világához is.
Kézműveskedés a Mittersistersnél a divatkutatás keretében
*
Oktatói tevékenység
KkF: Az Oslói Egyetemen szerzett harminc éves tapasztalatom, hogy a tanácskozások, értekezletek dokumentumainak a többségében a tudományos munkatársak feladatköre így kezdődik: kutatás és oktatás. Így, ebben a sorrendben. Nem állítom, hogy ettől ne lettek volna számosan jeles, legendás előadóink (habár csak másodlagos feladatuk a tanítás). Magyarországon hogy van ez? Ildikó szeret tanítani?
TI: Mivel kutatóintézetben dolgozom, az én elsődleges feladatom a kutatás, a konferenciákon történő részvétel és a publikálás. Az oktatás nem kötelező, sokkal inkább vállalt tevékenység, ugyanakkor kutatók jelentős része fél állásban, vagy óraadóként egyetemen is oktat. És igen, én szeretek egyetemen tanítani.
KkF: Voltak életében olyan egyetemek, intézetek, ahová visszavágyik?
TI: Szerencsés vagyok, mert négy egyetemen is tanulhattam. Szegedre és Pécsre is szívesen megyek vissza bármikor. Az ELTE helyben van, mostanáig tanítottam is ott, így kevésbé érzem a hiányát, vagy a nosztalgiát, mert része a jelenemnek, akárcsak a PTE is, hiszen sok éve tartok ott folklorisztikai kurzusokat. Talán következik is mindebből, hogy ahová visszavágyom, az Finnország, az ezer tó vidéke. A Jyväskyläi egyetemi tanulmányok idején szó szerint egy tó partján lakhattam a város peremén, gyönyörű természeti környezetben. Oda szívesen visszamennék néhány hétre.
KkF: A felsőoktatásban mi az ismérve egy ideális tanár/diák kapcsolatnak?
TI: Számomra az ideális tanár-diák kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és a bizalom. A felsőoktatásban különösen fontos, hogy a hallgatókat partnerként kezeljük a tudás létrehozásának folyamatában, ne pusztán befogadóként. Ez nem jelenti a szerepek feloldását, inkább azt, hogy a tanár irányt mutat, keretet ad és inspirál, miközben nyitott marad a hallgatók kérdéseire, nézőpontjaira és kezdeményezéseire. Lényegesnek tartom a párbeszédet: azt a közeget, ahol kérdezni nem kockázat, hanem érték, és ahol a kritikai gondolkodás valóban gyakorolható. Ugyanakkor az elvárások egyértelműsége is elengedhetetlen – a következetesség és az átláthatóság biztonságot ad a hallgatóknak. Az ideális kapcsolatban jelen van egyfajta mentori attitűd is: a tanár nemcsak tudást közvetít, hanem segíti a hallgatót abban, hogy megtalálja a saját érdeklődési irányait, hangját és szakmai identitását. Végső soron ez egy közös tanulási folyamat, amelyben mindkét fél formálódik. Lehetőségem volt már doktori témavezetést is megvalósítani, ami egy igazán felemelő és megtisztelő szakmai és mentori tevékenység.
*
Műfordítások, szerkesztett és önálló kötetek
KkF: Műfordítások egész soráról olvashatunk az életrajzában. Ön választja ki a szerzőt/művet? Kiket fordít szívesen?
TI: Olasz nyelvből még az egyetemista éveim alatt készültek versfordítások, köszönhetően Szkárosi Endre kurzusainak is. Számiból is ekkoriban kezdtem először fordítani. Részben én választom ki a szerzőket, részben pedig felkérésre fordítok. Utóbbit képviseli a Szerencsefia. Kortárs számi drámák (Drámatájak, Napkút kiadó, 2017) kötet, amiért nagyon hálás vagyok Domokos Johannának. Ő az, aki időnként előáll egy-egy kötet tervével, és ezekben mindig megtisztelő részt venni.
KkF: Közvetítő nyelvekből dolgozik, vagy eredetiből?
TI: Mindig eredetiből. A szótárhasználat során, amikor számiból fordítok, egy-egy kifejezés erejéig a közvetítő nyelv is segítségemre van. Mivel számi-magyar szótár nem létezik, számi-finn, vagy számi-angol szójegyzékeket hívhatok segítségül. Az online működő Giellatekno oldalon azonban számos szövegkörnyezetben tudom aztán ellenőrizni a kérdéses kifejezéseket, de az is előfordult már, hogy számikkal konzultáltam egy-egy pontosítás kedvéért. A számival kapcsolatban külön nehézséget jelent – ha az ember nem nyelvi környezetben él –, hogy a modern világhoz adaptált szókinccsel és szlenggel ritkábban találkozik. A számi nyelvkönyvek olvasmányanyaga is a tradicionális számi kultúrát mutatja be, így nem a jelenlegi életmódhoz kapcsolódó kifejezéseket tanul meg először az ember.
KkF: Hány nyelvet bír?
TI: Három nyelvből nyelvvizsgáztam vagy diplomáztam: orosz, olasz és finn. Emellett az angol, és a számi nyelv, amiket említeni lehet.
KkF: Készít szakirodalmi fordításokat?
TI: Nem.
KkF: Megjelent két önálló könyve is. 2007-ben a Tűzön át, jégen át. A sarkvidéki nomád lappok énekhagyománya címmel (Budapest, Napkút kiadó). Valamint az „Adj netet!” – Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban (Balassi kiadó, 2022). Ez utóbbi kötetről – és más egyebekről is – közel egy órás beszélgetést hallgathatunk az EPER podcastjában (Első Pesti Egyetemi Rádió). [9]
Szerkesztett kötete az „Így él bennem”. Szomjas-Schiffert György (1910-2004) [10]
Társszerkesztője Peti Lehellel a 14 tanulmányt befogadó tudományos munkának: Vallási kultúra a Kárpát-medencében (L’ Harmattan, 2020). Nagy kihívást jelent egy kötet szerkesztése? Milyen megfontolásból született a fent említett két kiadvány?
TI: Sok időt, precizitást követelő munka, de nagyon fontosnak tartom, és a kutatói pálya feladatai közé tartozik időnként ez is. A fent említett kötetek egy-egy konferencia előadásaiból született tanulmányokat tartalmaznak. A szerzőkkel történő kommunikáció, a lektorálás lebonyolítása, az olvasószerkesztői feladatok teljes embert kívánnak, de ritkán van olyan szerencsés együttállása a dolgoknak, hogy párhuzamosan ne legyenek egyéb fontos és időigényes feladatok, mint konzultációk, egyetemi tanítás, doktori témavezetés, cikkírás vagy konferenciára történő felkészülés és a pályázatok írását még nem is említettük.
KkF: Tervezi újabb kötetek kiadását?
TI: Igen, tervezem. Elsőként szeretnék egy általános és összefoglaló, angol nyelvű tanulmánykötetet publikálni az immáron negyed évszázadot átfogó számi kutatásaim eddigi eredményeiről. A későbbiekben pedig remélem, a magyar kortárs öltözködési kultúráról és a tervezők-alkotók munkájáról is megjelenhet majd egy kötet.
Interjú az M5 Kunszt műsorában
*
Film, fotográfia, multimédia
KkF: Miben merül ki film- és fotográfiai tevékenysége?
TI: Elsősorban a saját kutatásokhoz dokumentálok a videófelvételekkel és fotókkal, amiket aztán a tudományos munkáimban (előadások, tanulmányok) használok fel. Ezt nem is tartom különálló tevékenységnek, hiszen nem professzionálisan végzem. Inkább a podcastokat említeném, hiszen ezeknek vagyok részese az utóbbi három évben több témában is, hang és videó formátumban is, szerkesztő-műsorvezetőként. Saját sorozatom a Divatantropológia podcast címmel jelenleg is bővül, hónapról hónapra jönnek ki az új epizódok. Hamarosan része leszek egy művészeti podcast sorozatnak is, de itt egyelőre még az előkészítés fázisában vagyunk.
KkF: Láttam az Adj netet… kötete borítóját. Fest és rajzol is? Kitől örökölte művészhajlamát? Vagy elég a kézügyesség, a fantázia és az akarat?
TI: Nagyapám, dédnagyapám nyomdokait követve nemcsak zenéltem, énekeltem, hanem sokat rajzoltam és festettem, sőt szobrászkodtam is, hol agyagból, hol fából készítettem kisebb méretű szobrokat. Bizonyára öröklődik is a kézügyesség, én nem tartottam magam soha különösebben tehetségesnek, mindenesetre festeni szerettem a legjobban. Akvarellel, temperával és olajjal is próbálkoztam. Időnként rajzoltam is, készítettem illusztrációkat a férjem egyik kötetéhez, illetve még egyetemista koromban egy mordvin nyelvkönyvhöz. Emellett többször terveztem tudományos folyóiratok címpapját (pl. Studia Uralo-altaica), vagy annak előkészítésében vettem részt (például az Ethno-Lore esetében). És igen, a saját köteteimhez is készítettem illusztrációt, a kérdésben is említett kötet címlapképet egy mém alapján festettem meg.
*
A család
KkF: Mikor alapított családot? Elbüszkélkedne velük?
TI: 1998-ban mentem férjhez. A gyermekeink házasságunk első hat évében születtek. A férjemmel rövid időn belül kollégák is lettünk, hiszen az ügyvédi hivatás, az irodalom művelése mellett mindig szeretett utazni az iránytű minden irányában. És ezek az utazások kulturális bemerítkezések is voltak, nem egyszer dokumentumfilmet is forgatott ezek során. Így együtt végeztük el a néprajz-kulturális antropológia szakot, és több közös tanulmányt is írtunk már. Jelenleg kutatóintézetet is vezet, így az ő életében is a tudomány művelése lett meghatározó, természetesen szorosan karöltve a művészettel, hiszen a szakkönyvek- és tanulmányok mellett költőként, íróként is rendszeresen publikál. Nemrég vett részt az egyik legfontosabb nemzetközi tudományos fórum új, művészeti antropológiai munkacsoportjának a létrehozásában A gyermekeink matematikusok, a fiunk hamarosan doktorál és már most a világ elsőrangú kutatói műhelyeiben dolgozott vagy dolgozik, számos komoly eredménnyel évente több alkalommal vesz részt a legrangosabb konferenciákon a világ minden táján. A lányunk, bár jelenleg matematika szakon tanul, klasszika filológiai tanulmányokat is végez. Nemzetközi elismeréseket szerzett latin nyelvből, és tagja az Eötvös Collégium klasszika filológiai műhelyének. A gyerekek egészen fiatal koruk óta írnak időnként verseket, novellákat, a lányunk először 9 évesen publikált egy kis, önálló kötetet, és pár éve már latinul, hexameterben írt verse is jelent meg a Napút irodalmi folyóiratban.
KkF: Mennyi ideje jut rájuk?
TI: Amennyi csak lehet. Ez a kiindulási pont. Mindenki nagyon elfoglalt a családban, a gyerekek is dolgoznak az egyetem, PhD-képzés mellett, eleve nagy a család és a baráti kör, rengeteg hivatalos és egyéb esemény „követeli” a jelenlétünket. De a család a legfontosabb minden helyzetben. Ha nekik szükségük van rám, akkor az prioritás. Az is, hogy csak úgy, rendszeresen töltsünk együtt időt. Ennél semmi sem lehet fontosabb. A sikereinket is együtt éljük meg, különben mi értelme lenne, ha nincs kivel együtt örülni?
KkF: Gyűjti a magáról és családjáról megjelenő írásokat, dokumentumokat?
TI: Vannak ilyen jellegű mappák a gépen, el vannak rakva a nyomtatásban megjelent cikkek is, de erre nem helyeztem nagyobb hangsúlyt. Munkaköri feladat is, hogy az ember minden megjelenést jól dokumentáljon, és vannak adatbázisok, ahová ezek felkerülnek.
KkF: Pontos, precíz időbeosztással él?
TI: Az életem annyira sűrű, hogy magától alakul az időbeosztás. Sok a feladat, amit muszáj tervezni, kontroll alatt tartani. Igazából csak végzem a lista tetején sorakozó feladatokat fontossági sorrendben, de közben a lista aljára folyamatosan jönnek az újabb és újabb tételek. És mindeközben terveim is vannak, amiket én szeretnék megvalósítani és nem pusztán feladatként érkeznek. Ezzel együtt sem érzem, hogy nagyon precíz időbeosztással telnének a napjaim. Bár a határidők köteleznek, a sorrendiséget sokszor én alakíthatom az adott keretek között.
KkF: Mi az, amire eddig nem jutott ideje, de végre nagyon szeretné már megvalósítani?
TI: Évek óta tervezem, hogy visszatérek a zongora mellé. Hogy legalább a családi és baráti alkalmakkor tudjak előadni néhány régi kedvenc darabomat, mint például Rahmanyinov c-moll prelűdjét. Ez tipikusan olyan dolog, amivel kapcsolatban arra várok, hogy majd legyen rá időm. És mivel régóta gyűjtöm a magyar tervezői ruhákat és kiegészítőket, szeretnék ezeknek is egy méltó módon rendszerezett és átláthatóbb teret kialakítani.
*
Jegyzetek
[2] https://nti.abtk.hu/images/personal/tamas_i/tamas_ildiko_cv_hu_2025.pdf
[4] https://jojkaadatbazis.btk.mta.hu/hu
[5] https://szepirodalmifigyelo.hu/uploads/issues/SZIF_2025-1__PDF__LQ__oldalankent.pdf
[5] http://www.naputonline.hu/2021/12/26/tamas-ildiko-csaji-attila-koteterol/
[6] https://epa.oszk.hu/02600/02690/00007/pdf/EPA02690_aghegy_2004_10.pdf
[7] https://joyo.hu/blog/tamas-ildiko
[8] https://asalon.hu/hu/outfit/tamas-ildiko-a-stilusos-antropologus_2548
[9] https://eper.elte.hu/index.php/2022/06/08/tamas-ildiko-a-muezzin-radioban/
[10] (Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, Bp., 2013
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Képzelt riport egy budapesti tárlatmegnyitóról (kamarakiállítás 7+1 lépésben) →
Liptay Katalin „összművészeti” rádióbeszélgetése Hegyi Botos Attilával (I-II.) →
SZONETTINTERJÚ (»Növendék holdjairól« szól: Halmai Tamás) →
