Simai Mihály: EGY KÖNYV AZ „ÖRÖMMÉVALÓSÁGNAK”

(Halmai Tamás: Növendék holdak [Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026])

„Azt hittem, hozzád érek, de az éghez
érintette kezem valami édes
tudás. Hogy megvalósulj hirtelen.”

„Boldoggá rémülsz a feltámadástól?”

Új csillagkép jelent meg a Gutenberg-galaxisban. Egészen különleges kozmikus képződmény. Kereszt alakú, mint a Dél Keresztje. És rendkívüli fényerővel világít.

Halmai Tamás fiatal, József Attila-díjas költőnk új verskötete, a NÖVENDÉK HOLDAK valóban rendkívüli fényjelenség. 15 szonettkoszorúja fölfogható költői filmként, a koszorúk pedig 15 filmetűdként: sok áttűnés, kihagyás, de így is a krisztusi keresztút s az őt követő emberi-költői életút magnetikus párhuzama tükröződik benne.

„Teremtmény készül megteremteni / a fényt, miből maga is kiviláglott.”

Írásba adtam már – még nem elégszer –, hogy Halmai-verseket olvasni nekem mennyei gyönyörűség. Új könyve most még inkább lenyűgöz. Ezt a nagy ívű verskonstrukciót s benne a 15 szonettkoszorút szinte szakrális csodának tekinthetjük, már csak azért is, mert itt csodák halmozásáról, mondhatni, csodára-járásról beszélhetünk. Szerintem sokan és sokat fognak még beszélni erről az időket-tereket, látható és láthatatlan világokat, isteni és emberi dimenziókat összeölelő kötetről.

Miért?

Mert r e m e k m ű !

Pontosan azt adja, amit a költő hitvallásként megfogalmaz: „Az igazságot szépségnek becézzük.”

Tudtuk, hogy Isten kegyelméből való költő. Azt is, hogy Isten kegyelméről valló költőink egyike. Mi több, hogy kötetről kötetre képes meghaladni önmagát. De most olyan magaslatra érkezett, emberinek és isteninek olyan találkozási gyémántpontjára, ahol már: „A szerelem istenszerelmet másol: / a megváltás váratlan taktika. / Boldoggá rémülsz a feltámadástól?”

És:

„Csillagok tudatába dobban át, / mint teremtetlen szív, Krisztus országa. / A galaxis legszebb gondolatát / szupernóva-robbanás koronázza.”

Ez az a hely, ahol a „párhuzam” úgy „fut körbe a koszorúban”, hogy egyre szorosabbá válik – mind közelebb van egymáshoz az emberi és az isteni, ahol „beavatás papjai a betűk”, és a költészet fénytana a Világ Világosságába nyer beavatást: „A fény a menyek kiábrázolása.”

Halmai a gondolati líra virtuóza. Gondolkodó és gondolkodtató versek. Nála minden mondat egy gondolatlánc kezdőpontja. Rejtelem. Képszövevény. Labirintus, ami továbbvezet.

„Romlatlan arc a vérző teremtményé.” Nyilvánvaló utalás az értünk szenvedő Krisztusra. „Letérdelnek a katedrálisok” a krisztusi keresztáldozat előtt, a föltámadás bizonyossága, az örökélet reménye előtt.

Kulcsmondatot keresnék, de szinte minden mondata az.

„Teremtmény készül megteremteni / a fényt, miből maga is kiviláglott”. Szépséges invokáció az isteni segítségért, amiben bízva bízik. Mert: „isten teremtő gondolata vagy, / halld meg teremtő gondolatodat!” Lehet, hogy valami titkos hullámhosszon az Élő Lét és az élők tudata áthallásszerű kapcsolatban van, különösen a költőknél? (T. S. Eliot szerint: nincsenek zseniális költők, csak jó médiumok vannak.)

Meditációs leckéket kapunk. A Halmai-poétikában szinte visszhangzik az ige: „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim a tiéteknél.” Minden gondolat-láncszem azt sugallja, hogy emberlétünk misztériumjáték, s lényege-tétje közelíteni az örök isteni Misztériumhoz.

Kedvesének így vall szerelmet: „Isten szerint szép vagy. Mit tegyek hozzád?”

Meg így, nagy költőelődök szellemét idézve, játékosan: „Rózsák múltjából tudunk eljövendést. [Berzsenyi talán] Kardigánodba beszökött az ősz. [Ady] Még nyílik a völgyben a kerti szentség, [Petőfi] s már életembe életet te szősz.”

És a mesteri befejezés: „Valód nélkül az igaz is valótlan. / Tenyeredben sorsom vonala villan.”

„Éjente strázsát fekszem. Állhatatlan. / Jelenléted magunktól értetődik.”

Halmai költészetének két Napja van, a földi szerelemé és az égié: az égboltot betöltő Fények Fénye – a Krisztusi NAP.

Egy beteljesült földi szerelem és a beteljesedni remélt égi összefonódó fényességében él a költő. S nemhogy nem zavarják, inkább erősítik egymást a Napok: „Legkönnyebben az embert emberen/keresztül éri s érinti az Úr.”

Hatványozott boldogság. Talán a Hamvas emlegette logoszmennyország már, ahol a szó kristálytiszta forrásvízként tör fel a lélek mélyéről.

„Bocsánatomat kérem, rejteni / már nem lehet, hogy szakirodalom / szívnek a fény, s utolsó reggeli / a test, a vér, a szó, az irgalom.” – a szonett címe: Beavatás.

„Beavatás papjai a betűk” – mondja ki a következőkben, de már az előző sorokból sejtjük: Krisztus testéről-véréről-igéjéről-irgalmáról, a legnagyobb misztériumról beszél a szerző. Aminthogy a Golgotai angyalok című szonett is a krisztusi keresztút hatalmas tablóját tömöríti sorokba, könnyeztetően és fölemelően.

„A golgotai angyalok szeme / megesik a mezítlen stációkon. / Ítéli. Veszi. Először. Anyjával. // Segít. Kendőt. Másodszor. Vigasztalja. / Harmadszor. Megfosztják. Szegezik. Meghal / Leveszik. Sziklasírba. Harmadnapra.”

A könyv első szonettje ez, s a továbbiakban minden a kereszthalál-föltámadás-örökélet-remény feledhetetlen költői víziója, a reális és hiperreális elemek megélése költői létezésmódban. Misszió, aminek olyan csúcspontjai vannak, mint: „Boldoggá rémülsz a föltámadástól?”

„Ki éltét veszti, új élet talál rá? /Az ártatlanság bűnét megtanulja? / Imára kulcsolt kézzel transzplantálnánk / Jézus szívét sóvárgó mellkasunkba.” – Néhány sor, de benne zeng minden idők keresztényeinek oratóriuma.

„Félsz a haláltól? Szeresd a feltámadást!” – halljuk Szent Páltól. Halmai már szinte föltámadásban él, félelem nélkül, de újragondolja a halált. A maga kettős boldogságában nemcsak hitet tesz a föltámadásról, de segítene is más szorongóknak.

Valóságos „túlélőkészlet” van a szonettekben: „A halálról akkor majd leszokunk? / Az elmúlás az utolsó függőség? / Szabadságra evégből lesz okunk, / elhagyni a magány fülleteg gőgjét?”

„A haláltánc sem táncoltat halálra” – állítja szentenciózusan.

„Az életet a halál koronázza.” Élettervét fizikai lehetetlenségekkel, antinómiákkal fogalmazza meg az Asztronautában: „Olyan sorsot élj, mely a kereszt mindkét / szárával párhuzamos, nem kicsinykét / de élethosszig, és túl a halálon.”

A Krisztus-szimbolika képrendszere csodálatosan átjárja, áthatja, betölti, öröklét-hitre és -reményre hangolja az egész kötetet.

Merész, nagy ívű, egyedülállóan személyes és mégis egyetemesen messze-világító, szívhez-szóló és lélek-emelő a NÖVENDÉK HOLDAK költői univerzuma. Magasröptű összegzése a keresztény misztikának. Krisztológiai alapmű. Mint ilyen, nem szorul semmilyen méltatásra. Kompozíciós szépsége, míves eleganciája, filmetűdszerű képsorai, gondolati, filozófiai, spirituális mélysége már kijelölte helyét a keresztény remekművek között. A kritikának nincs más dolga, mint fölemelkedni hozzá. S kultúr(kül)politikánk, ha lesz, kiajánlhatná műfordítóknak. Végtére is ilyen, monumentalitásában is csodálatos, de lelkiségében még csodább, kozmikus méretű alkotás, túl azon, hogy mint szerkezeti egység, világszenzáció, az egész emberiség közkincse.

A szonett az egyik legklasszikusabb kötött forma. Halmai mégis megtalálja benne a legnagyobb szabadságot. Fölfelé nyitottak, a végtelenre mutatnak mesterien formált szonettkoszorúi. Úgy vélem, ebben az öntörvényű műnemben József Attila klasszikusát (A kozmosz éneke) ismerhetik legjobban az olvasók. Az új, XXI. századi klasszikust Halmai írta meg. Szerkezete számmisztikát is hordoz: pontosan 14 soros szonettek. Pontosan 14 szonettből álló 14 szonettkoszorú, végükön a legfénylőbb gondolatokat összeötvöző 14 mesterszonettel – hogy ebből a 14-ből végül megépüljön a költői mesterség diadalíve: csúcsán az egyben új fogalmat is jelentő NAGYMESTERSZONETTEL.

Egyedi csúcsteljesítmény, hisz ilyen még sem a magyar, sem a külhoni irodalmakban nem született. Egyetemes a számmisztika, hisz a 14-es szám egyenesen Krisztus keresztútjának 14 stációjára mutat. Maga a diadalív pedig messze túl az emberen. A Megváltást, a krisztusi keresztáldozat diadalát hirdeti. A szonettkoszorúk sora, a mesteri koszorúkonstrukció meghatott-megrendült térdhajtás a Koszorúk Koszorúja, Megváltónk töviskoszorúja előtt. Költői áldozatbemutatás a Megváltás nagy Művéért.

Képes lehet-e hozzá méltó szavakat találni valaki? Azt hiszem, ez csak a mi csodálatosan gazdag, színes, költészetre termett anyanyelvünkön lehetséges. És csak olyan rendkívüli hullámhosszon, olyan filozófiai-spirituális, mai és szinte őskeresztényi ihletettségű önátadással, ahogy a szerző jelképdús képsorokban, az emberi létezés liturgiájába ágyazva megjeleníti a Krisztusi keresztutat.

„Határtalan partodon folytatódom, / ott kezdődik, hol állsz, a végtelen.” Vég és kezdet, emberi és isteni párhuzamosok találkozása: a túlsó, határtalan parton beteljesedik a remény, a végtelen az örökkévalóság jelentését hordozza ebben a költői szótárban – amit egyébként briliáns szójátékkal „örömmévalóság”-nak is nevez Halmai. Hogy a NÖVENDÉK HOLDAK-at egy boldog költő írta, egy előlegbe kapott boldog öröklét-tudatban, afelől ne legyenek kétségeink. Az istenember és az ember közös létdrámáját ilyen magas költői hőfokon csak a legnagyobb harmóniában lehetett megírni. És csak így.

Belső tűzzel, önátadással-elragadtatással, lelkesült gyönyörűséggel, magasságos tudatállapotban. Hamvas szavával élve: metanoiában.