Próza

július 28th, 2026 |

Elter-Kopiás Gabriella: Fogadóóra

Recsegett a padló a lábaim alatt, cipőm minden koppanása jelezte: nő vagyok. Azt is, hogy egy fajsúlyos nő. Hosszú ruhám halkan suhogott, és tudtam, hogy életem egyik meghatározó jelenete következik.

Az évek során sokszor elképzeltem, hogy találkozunk, és bár talán izgulnom kellett volna, ehelyett ünnepélyes voltam és hálás, mert tudtam, hogy egy szellemi nagysággal beszélni az élet ritka ajándéka, olyan sorsdöntő pillanat, amely magasabb minőségre emelheti a létezést.

Nyitva volt az ajtó, sercegett a papíron a toll, a csend tele volt gondolattal, valószínűleg dolgozott épp. Minden bútor mívesen összeválogatva, a szoba összhangot árasztott magából. A szívem vert kissé, és éreztem, hogy remeg körülöttem a levegő, és tudtam azt is, ha egymásra nézünk, tudni fogja.

Mit? Hogy egyívásúak vagyunk. Hogy értjük egymást. Hogy közünk van egymáshoz, és ezen az sem változtat, hogy nem egy időben éltünk.

Beléptem tehát.

Nem vagyok már fiatal, de az, amire büszke vagyok, körüllengett: az élettapasztalat, az örök asszonyiság, a koncertek utáni taps, az utazások, a mindent látottak könnyedén legyintő kacaja, a világ áramlását ismerők bólintása, a művészetek által nyert kifinomultság, az anyai gondoskodás melegsége, egy leheletnyi arisztokratikus méltóság, és a hallgatni tudás.

Figyeltem és vártam a pillanatot, amikor észrevesz. Felnézett, letette a tollat, hosszan rám nézett, amire egy antik, elegáns gesztus ősi reflexe mozdult meg bennem, mely mintha kissé a hajbókolásból maradt volna vissza, kalapommal illedelmesen meghajtottam a fejemet és köszöntöttem.

– Parancsoljon, foglaljon helyet – mondta, köszörülte a torkát és hellyel kínált. – Olvastam a cikkeit – mondta figyelmesen, és kivárt. – Meséljen, miért ír?

– Írok, mert éltem és mert van mit mondanom. Mert a világnak emelkedettség kell, és mert ezt az emelkedettséget nem tudja mindenki adni. Megtanultam mesehangon beszélni; ezenkívül „összeélni, összeálmodni, összekalandozni és összeolvasni” is szükséges mindenfélét, fel kell vállalni azt a bizonyos szűkebb ösvényt vagy tudni kell, mit olvassunk, ha elhagyna minket az Isten.

Alig észrevehetően elmosolyodott.

– Olvasta legújabb könyvemet? – kérdezte.

– Természetesen.

– Mi a véleménye?

– Mondhatnám, Márai a vallásom. Aki áttanulmányozza könyveit, annak értékrendje lesz. Az megtanul érzékelni, szemlélődni, gyönyörködni, szellemi értelemben tisztán látni és a költészet kifejezésének eszközeivel mélyre hatolni a lélek rejtett örvényléseibe.

Alig láthatóan bólintott.

– Mit tehetek Önért? Csak nem a Frankfurter Allgemeinéba akar írni?

– Nem, Márai úr! Nem. Nekem szívügyeim vannak.

– Szívügyei?! Micsodák?

– Szeretnék mesélni a zenéről. A festményekről. A díszítésekről. Az emberi lélek rezdüléseiről. Arról, hogy nem lehet megmondani, ki, hogyan éljen, de vannak módok a nap alatt, ahogyan lehet szépen és jól élni. Arról, hogy a luxus nem egy márkanév, hanem egy antik bútor precízen kimetszett szegélye, amely fából, márványból, igazi anyagokból készült, amelyet a készítőjének szeretettel teljes meleg érintése faragott, és amely végül kiválóságra nevel.

– Értem. És ezekről szeretne napi szinten egy kulturális rovatban hírt adni?

– Erről is.

– De miért jó ez Önnek? Majd kap mindenféle kommentárt, hogy ne flancoljon itt az antik bútoraival, és hogy különben is, maga az egyik oldalról ne mondja meg, milyen érzése van a másik oldalnak. Ezt akarja?!

– Nem, nem ezt akarom, de elfogadom, hogy ez ezzel jár.

Hallgatott.

– Tudja maga, hogy írni sorsszerű?

– Tudom – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem. – Tudom.

– Rendben. Most miről ír?

– Arra keresem a választ, hogy katartikus műfaj-e a díszítőfestészet?

– Mit akar ezzel?

– A napokban a Zeneakadémián ülve értettem meg, milyen fénylő és tartalmas az a drámai zene, amely a harangok kongását, az óceánok zúgását, a vulkánok dübörgését és a hullámok fraktáljait rejti magában, ahogyan Rachmaninov muzsikája is. Az élet az ereinkben és a tudatunkban igazabb lett. És közben a szemem itta magába a Nagyterem díszítéseit, a mályva tucatnyi árnyalatát, az arany Blattwerk leveleit, a szalagmintákat, tojásléceket, az olíva színű bársony üléseket, az egész kép- és hangélmény zuhatagát. Na és azt a kis apró, kékesen opálos üvegberakást, amely az egészre felteszi a koronát. Én szerettem ezt a mélységet fuvolaművészként, bár kevés mű engedi meg nekünk ezen érzések közvetítését egycentis átmérőjű hangszerünkön. Tanulmányaim után a Császárvárosban éltem, ahol az emberek nem igényelték már a nagy szívet, nem akartak emlékezni a történelemre, elég volt a kellemesség, a derű, a cappuccino, és magam is megtanultam feloldani, elfeledni dramatikusabb élményeimet. Helyette a Ring platánjait, az Annen-polka dallamát, a jólétből fakadó gyógyulást éltem át. A koncertműsoraim már nem dübörögni akartak, csak egy-egy virág csendes szépségére, biedermeier nyugalmára, illatára, gyógyító erejére, fűszerére, vagy virágnyelvének titkos üzenetére hívták fel a figyelmet.

– Ez sem kevés! – szakított félbe.

– Nem. Nem kevés, valóban. „Egyetlen virágban elég matéria van ahhoz is, hogy egy egész katedrálist kidíszítsen.” *

– Ismeri Ruskint? – emelte fel homlokát.

– Természetesen.

– Hol hagyta abba? Folytassa csak.

– Mára az emelkedettséget keresem a zenében. És azt, hogy a díszítéseknek milyen szerepe van a fennköltség elérésében, miben rejlik szakralitása, átélhető-e katarzis a díszített falak által.

– Hogy érti? – ezt csak a szemével kérdezte, tekintetének súlya volt és folytatásra biztatott.

– Egy díszítőelemnek jellegzetes karaktere van, amely regionálisan változó. Elosztásának mértani logikája, ritmusa is van. Ha sűrítem, akkor csúcspontja is, ami maga a katarzis, a virágkitörés. Ami megtanítaná a gyermekeinknek, hogy van a dolgoknak teteje, ami csodálatos. Amely hegyre fel kell jutni, ez lehet küzdelmes, de megéri. Régen úgy mondták mifelénk: „Ennek semmi teteje nincsen”. Ma sincs semminek teteje, ha van, akkor lapos és nem csúcsos. De ez most mellékes.

A növényeknek más törvénye van, mint az embernek, bennük isteni program fut, amely meghatározza, hol és hány levélke nő. Ha kell, átnőnek a kerítésen, ha kell, csendben elhalnak, de van olyan is, amelyik demonstrál virágaival akkor is, ha nincsenek megfelelő feltételei. Egy bonyolult díszítés megtanít összetett módon gondolkodni. Az inda hol felül látható, hol alábújik egy másik hosszú ívnek, a szem megtanulja konzekvensen végigkövetni a vonalvezetést. Önnön súlyuk alatt omló virágokat látunk, ehhez tartószerkezet kell, ezt meg kell komponálni statikusként. Ha felnézünk egy káprázatos mennyezetre, elindul bennünk a dallama, és bele fogunk borzongani a szédületbe. S talán a végén arra jutunk, hogy ez a szépség isteni természetű.

Kinézett az ablakon, egy irányban, homloka össze volt ráncolva, láthatóan tovább is gondolta a hallottakat.

– Mit gondol, miért tűntek el a díszítések?

Mélyet sóhajtottam és egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, mielőtt válaszoltam volna.

– Mert féltek tőle! Lemázolták, felrobbantották, eltüntették, ahol lehetett. Bizonyára ismeri a mondást: a könyveknek sorsa van, „habent sua fata libelli”. A díszítéseknek is sorsa van. Ami kiművelt, arra gondosabban figyelt még az is, aki elrabolta. Amiben értéket láttak, fennmaradt az évszázadok során, mert jobban őrizték. De aztán új világ jött és a falak nem hirdethették többé az életörömöt, az eleganciát, a nemességet, a bájt, az ábrándosságot vagy a játékosságot. Jobb esetben fehérre mázolták. Ők úgy mondták: „lecsendesítik”. Micsoda eufemizmus!

Erre keserűen elfintorodott.

– Azt mondták, hogy minek erre költeni. Pedig régen ipari tanoncok rajzolták, precízen, pontosan a falakat, nem hinném, hogy túl sokat kaptak volna érte…

– Ez történt mindenütt. – vette át a fonalat. – Személytelen szürkeség, ásító unalom árad a falaikból. Ismeri maga Sullivant, az építészt? Ő mondta, hogy a házak identitása a díszítésükben rejlik. Tudja még, mit mondott Sullivan fiatal építészek előtt állva?

Némán megráztam a fejem, szememet továbbra is rászegezve.

– „Ahelyett, hogy boldog nép lennénk, ahelyett hogy a természet nyitott szemű gyermekei lennénk, sötétbe süllyedve, tapogatózva keressük utunkat egy kormos felhőkkel teli égen, miközben a kémények füstje a napot és a derűs, kék eget is eltakarja. Ez sötét korunk zord materializmusa, kegyetlen objektivitása, fanatikus önzése!” **

Hallgattam és sóhajtottam.

– Igen, pontosan ezért írnék…

– …és azt is mondta: „a fenti mércével mérve épületeitek szomorú és üres helyek… mert cinikusak vagytok, darabosak, ám magabiztosak, és ritkán néztek máshogyan, mint mérgesen.”

– De hiszen látom…

– Tovább is van. „A fiatal építész megtanulni kénytelen, hogy az építészet egy áru. Megtanítják a józan, formális és hatékony dolgokra. De nem mondják el neki, hogy az építészet valójában egy komplex, fénylő, csodálatos metafora, amely egy módon, ahogy a világ egyetlen más nyelvének sem sikerül, a tiszta és csobogó patak mély ihletettségét fejezi ki, amely erős, élő vizét a forrásból a tengerbe áramoltatja.”

– Igen, nem mondják el nekik, de majd én elmondom!…

– Mondja, miért nem fest? Azzal kevesebb parazsat gyűjtene a fejére… Egyáltalán, … miért fest? – kérdezte mélyreható, vizsgáló tekintettel.

– Mert a pünkösdi rózsák a virágok királynői. Amikor lefestem őket, mélyről fakadó lüktetést, gyönyört, életigenlést és legbelsőbb titkának megfejtése utáni vágyat érzek.

Hallgatott egy ideig, gondolkodott.

– Jó – levegőt vett. – Rendben! – mondta végül, és felkelt a székéből. Holnap átküldöm anyagát a kiadónak, keresni fogják.

– Fessen, írjon… és…

– És? – kérdeztem felemelt szemöldökkel

– És ne felejtse! A művészet nem ábrázolás, hanem sugárzás. ***

*Ruskin-idézet a Velence kövei című könyvéből

**Saját fordításom Sherman: Lewis H. Sullivan, egy amerikai építész és gondolkodó című könyvéből. 162.o.

***Márai: Ég és Föld. A műszer. 113.o.

Illusztráció: H. Privat-Livemont, ~1900