Lakatos Fleisz Katalin: Vasárnap délután Sárszegen

Esszék

237 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-04-2

eredeti ár: 2990Ft
webshop ár:
2390 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánló

Szépprózát követően ismét értekező prózával jelentkezik a sok műfajú Lakatos-Fleisz Katalin, akinek írói világához, alkotói habitusához bizonyosan ezek az írások, az esszék állnak a legközelebb. Bevallom, számomra mindmáig az Újvárad első számában 2021-ben közölt, Finnországban biciklivel című szövege jeleníti meg a leghitelesebben azt a szellemiséget, amit a folyóirat indításakor képviselni igyekeztünk.

A műfaji váltás ugyanakkor inkább látszólagos, hiszen bár a fikció helyett ezúttal valóságosabb témákat bont ki, ugyanazon nyelvi igényesség, ismerős hangvétel, esztétikum, mély gondolatiság, személyesség jellemzi. Ráadásul ezeknek a tematikailag sokfelé ágazó esszéknek egyik legfőbb érdemük, hogy képesek lekötni és mindvégig fenn is tartani az olvasó figyelmét izgalmas szellemi utazást kínálva. Higgyék el, egy írót ennél fontosabb, ennél biztatóbb elégtétel aligha érhet.

Szűcs László, lapszerkesztő, könyvkiadó

Részletek a kötetből

„A mezők mértékegysége a lépés – és nem az ugrás, mint a térképeké. Vagy a szemhatár, ami a végtelent méri. Már akkor ott, a tornácon, térdemen a könyvvel készülődött bennem – vagy már kész is volt – az a mozdulatlanság, amivel a biológiai időt semmibe véve eljegyzem magam egy ugyanilyen házzal, egy ugyanilyen tornáccal. Hogy az időt az a szemhatár mérje ki, amit a tornácról beláthatok. Sokáig, különösen telente, kétségbeesetten próbálok majd elmenekülni innen, de sosem sikerül. Évtizedek vergődése a falu végén, ahol úgy érzem, lekapcsoltak a világ vérkeringéséről. Fiatalosan akarok élni, mint más. Esténként eljárni, ismerkedni. De mindig ugyanitt találom magam, a látásba zártan, űzve-vonszolva túl a napsárga tarlón, a fűzfacsíkok határáig. Ez a szem, a látás minden tudatom. Miután meghaltam, ez a szem marad belőlem, és ez a szem azért nem hal meg, mert teleszívta magát a mezők napsárgájával. Óriási végtelen mező lesz majd a túlvilág, amiben egy szem végre igazán szellemé váltan határtalanul köröz örülve, hogy megszabadult a test súlyától.”

(Istenre néző ablakok)

„A repterek a seholban vannak. A sötétben hosszan utazol a reptéri buszon, ismeretlen külvárosi tájban, végtelen erdők között, sehogy sem akarsz megérkezni, mígnem a busz kidob egy sosem látott városban, ahol hajnalban is fény, nyüzsgő embertömeg, sosem álmos, készséges személyzet fogad. A duty free kisboltok közötti kávézók az otthonosság igyekezetei, de te tudod, hogy hiába az ismerős keretek, ez már nem az a megszokott. A körülölelően otthonos. Már csak egyórányira vagy a megsemmisüléstől. A váróba hosszú, alagútszerű folyosón jutsz el könnyedén, sétálva, minden lehúzó csomagtól megfosztottan. A váró maga a purgatórium. A tiszta közöttiség, átmenet. Itt már nem is lehet egyebet csinálni, várni kell. Mindenki más nyelven beszél körötted. Te itt nem tudod használni a tiedet. Legfeljebb felhívhatnál valakit a tieid közül, hogy összekapcsolódj ebben a tiszta seholban. Helyette a hangosbemondó minden teret betöltő női hangjába kapaszkodsz, ebbe az otthonos idegen nyelvbe: hyvät matkustajat. Mégsem vagy hát teljesen egyedül, ez a dallamos idegen nyelv jelenti most itt az otthont, mint Vergilius, elkísér, és ott fog zengeni benned végig a repülés alatt. Hyvät matkustajat.”

(Miért jöttél haza?)