Miért írok… ? (Bene Zoltán, Pozsgai Zsolt, Stonawski Tamás)

Bene Zoltán

Hiszek a történetek erejében

Talán mindenekelőtt azért, mert hiszek a történetek erejében. Hiszem, hogy az embereket — a történelmi korszakoktól függetlenül — alapvetően ugyanazok a kérdések gyötrik, sorsukat hasonló tényezők és az azokra adott válaszaik alakítják. És hiszek abban is, hogy a legjobban, legplasztikusabban és legpontosabban a történetek által képes a világot és önmagát értelmezni az ember. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy elsősorban nem a nagy történelmi hősök érdekelnek, sokkal inkább a csetlő-botló, gyarló, döntéshelyzetekbe kerülő emberek, akiknek életében hűség, árulás, veszteség, túlélés, remény és erkölcsi helytállás vagy éppen helyt-nem-állás ismétlődik újra meg újra. Számomra a történelem nem elvont folyamat, hanem magántörténetek láncolata, tematikus antológiája. Azért térek vissza újra és újra a meséléshez, mert történeteket szeretnék mondani és továbbmondani. Azt keresem, miként világítja meg egymást múlt és jelen, és hogyan őrizhető meg az emberi tartás, a humanizmus egy széthulló, csodátlanodó világban. Az írás számomra annak kutatása is, hogyan lehet újra érzékelhetővé tenni a mítosz, a hit, a közösségi emlékezet és a személyes tapasztalat mélyebb összefüggéseit… Leginkább pedig talán azért írok, hogy a múltból, a jelenből és a képzeletből kirajzolódó sorsokon keresztül megkíséreljem megmutatni, kik vagyunk, honnan jövünk, milyen erkölcsi kérdésekkel és miféle nehézségekkel kell újra meg újra szembenéznünk, s ezekre milyen válaszokat adhatunk, mit tehetünk…

Pozsgai Zsolt

HA TUDNÁM, MIÉRT ÍROK – NEM ÍRNÉK.

Stonawski Tamás

Mi maradhat ki a napból?

Nem tudom, mikor kezdődött, talán az első emlékezés előtt.

Kisiskolásként képeslapok kartonjából apró, kemény kötéses könyveket ragasztottam. Mindennapi történetek apropóján szóltam egy ismeretlen helyről: a helyemről. Akkor még nem tudtam, hogy a költészet nem a téma vaskosságán múlik. Csak azt éreztem, hogy a napból mindig kimarad valami. Néha valaki is. Talán ezért írunk. Ahogy a befőttesüveg megőrzi a nyár ízét, úgy próbálja a vers is megőrizni a pillanat frissességét. Később három verseskönyv következett, aztán hosszú könyvcsend. Az írás azonban nem hallgatott el. Csak beszédbe költözött. Egyre gyakrabban mondtam olyan mondatokat, amelyek nem magyarázni akartak, hanem valamit megmenteni belőlünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ezek már egy következő könyv mondatai.

Közben más nyelveket is tanultam. A fizika arra tanított meg, hogy a világot néha éppen az egyszerűsítés viszi közelebb az igazsághoz. A festészet azt, hogy egy hiányzó ecsetvonás többet mondhat tíznél. A jog azt, hogy néha egyetlen sorba egész sorsok feszülnek. Amikor újra írni kezdtem, ezek már mind ott ültek a mondataimban. Március 17-én tört meg a jég. Szeretem ezt a dátumot. Talán azért is, mert benne rejtőzik a 137. Fizikusként ezt nehéz nem észrevennem. A véletlen néha nagyon alaposan felkészül. Ma már nem azért írok, hogy elmondjak valamit. Inkább azért, hogy megtudjam, mit szeretnék valójában mondani. A vers számomra nem vallomás, hanem mérőműszer. Líraléc. Nem bizonyít, hanem jelez. Megmutatja a repedéseket a valóság testén.

Csak ezután kezdődhet az építkezés.