Tamási Orosz János: Szenty ’60
A balladák kincseinek festőmestere, a misztikus mesehagyományok álmai, a száműzetés és honkeresés stációi feszülnek lelkünkre pannóiról; egy nép értékörökségét átadva egy nemzet hagyománykészletét gazdagítja, teszi sokszínűbbé, érzékelteti festményei, grafikái alakjaival, színeivel; a csodátlanság valóságával, az illúziók félresöprésével alakítja markánssá, alakítja egyedivé és – hangsúlyozzuk ezt ki – sajátosan egyedivé a Szentandrássy-œuvre világát. Illúziók nélkül álmodik lelkünkre új inget, új csodát, ismétlem ezt meg; megtette, mert meg kellett tennie, el kellett szakadnia a lágy illúzióktól az eredetmítoszok gyötrelmes örömeihez, megnyugvást rejtő bánataihoz. Hiszen az öröm mindig viszonylagos, mindig csalóka, a népet eltagadja abból, s a bánat, a fájdalom újra s újra dolgához űzi a művészt; el kell beszélnie, el kell mesélnie egy örökké tartó vándorlás ki tudja, hányadik s még hányadik állomásának üldözöttségét, emberség-fosztását, minden kínját; le kell rajzolnia a folyton közénk születő s bennünket támadó embertelenség arcvonásait. Jó szenvedés ez, noha lehetne néha kényelmesebb.
Kényelmesebb….? Huszonegyezer kilencszáz nap bevégzetlen diadala, harmincegymillió ötszázharminchatezer végtelennek tűnő perc pillanatnyi gyötrelmes győzelme, huszonegyezer vastüske kínnal ütve a hatvan esztendőért járó szögesdrótkoszorúba; mondjátok – ünnep? Az. Ünnep. Köszönjük meg a fölénk hajló Madonnák lágy mosolyát s eltitkolt könnyeiket, köszönjük meg Federico Garcia feltámadásait, Villon kaján kacsintásait, köszönjük meg a táncoló paripák száguldásait. Mert ünnep. Nekünk ünnep, hogy láthattuk, hogy láthatási jogot kaptunk a lélek gyermekeihez, bebocsátást a Szentandrássy-kertbe; – köszönjük meg, csöndben. Köszönjük ma, illendőn, meg. Köszönjük meg, hogy mindig kíméletlen kímélettel téve, lelkünk az igazmondás törvényével vértezi; hogy mindig mindenekelőtt – szeretettel hajol a rajzlap, vagy a festővászon fölé, s mindenekelőtt – szeretettel ábrázolja a hitszegők, a kufárok, a szó-kisemmizők, a megbecstelenítők arcait. És természetesen mindenekelőtt – szeretettel őrzi fel az áldozatok szenvedéseit, az út porába taszított elesettek krónikáit, az egyszerű mesterségek bonyolult titkainak tudóit, tanítóinak elárvulását. Szeretettel – mert másképp nem lehet. Ez a szeretet a megbocsátás reményének kifejezése; a bűnös, ha akárcsak abban a pillanatban, amikor megpillantja ember-volta torzóját, megtér e megértéshez, odatartja arcát e felismerés fénye elé, s lelke letérdel önmaga meghasadt lelke elé, méltóvá válik akkor e szeretetre. Nincs ennél egyszerűbb titka Szentandrássynak; és ennyit elmondani, szavakba önteni sem érdemes. Mert a képek helyett minek szólni, a rajzok vonalával csupán párhuzamos lehet egy-egy mondat; és mindkettő más nyelvtanból táplálkozik, ha a gondolat eredője azonos is. Ez a festészet, ha tovább boncolgatom, vagy azonnal hat, vagy soha; vagy megértjük a képekről felénk pillantó örök vándorok, örök megváltók és örök latrok elsuttogott fohászait, vagy szívünk már minden örökölt tudás kincse és hatalma előtt örökké zárva marad. Mert vannak olyan utak, amelyek kitérnek más utak elől, s vannak önmagukat befogadással többszöröző utak. Vannak, akik kenyeret törnek, s vannak, akik megsütik azt; vannak, akik szétosztják a halat, s vannak, akik hálót foldoznak.
Vessenek ma egy új pillantást talán sokszor látott képeire. Nézzék meg örök tárlatát. Hogyan parázslanak s oszlanak párává az évszakok; hogyan viháncolnak a halott Lorca fölött az angyalok; egy ballada alakja fekszik ott, de hát Lorcáé az a ballada; s az angyalok persze, hogy viháncolnak: a halál békéje után már nincs ok szomorúságra. S ott a Vacsora; a hitetlen tanítványok, a belső döntés híján még érthető gyanakvások s vívódások megannyi arctükre; az egyetlen utat majd saját útjukkal hitelesítő, de most még hitben nem, csak hiten osztozkodók kételkedő töprengését másként s másként magyarázó, az igazat csak virradat után értő tizenkét arc; s ez a tizenkettő: mind Szentandrássy arca. S népe arca; s ő teszi a dolgát: el kell beszélnie, sokadszor is, makacsul, el kell mesélnie egy örökké tartó vándorlás ki tudja, hányadik s még hányadik állomásának üldözöttségét, a kétely szítóinak emberség-fosztását, minden kínját; le kell rajzolnia a folyton közénk születő s bennünket támadó embertelenség embert megváltó arcvonásait. Kortárs képzőművészetünk mestere Ő. Kossuth-díjas. Hatvan éves. Fején egy hatvan éves rozsdás-tüskés, huszonegyezer tűhegyes, koponyába fúródó vastövissel felékesített pánttal áll, előttünk. Nézd – és irigyeld. Mert jó szenvedés ez, noha tehetnénk néha kényelmesebbé is.
* * *
Szeretettel köszöntjük Szentandrássy István Kossuth-díjas festőnket augusztus huszonhatodikán betöltött hatvanadik születésnapján. (A szerkesztőség)
Illusztráció: Szentandrássy István festményei
Cimkék: hírek, köszöntő, tárlat
