Vörös Viktória: Aranydiadém (két vers)
A test segédigéi
1
Reggeli fénysávban látszik az élet
visszfénytelen derűje
rezzenés
̶ kezdő mozdulat
vonóba olt szimfóniát
A
tükörkép
önmagad
kézfejen futó hajszálerek rajzolnak tájat
szabadkéz biztonságával
Pulzust serkent a párnányi plató
tengermelléki szikla nyugalma az ágy
pihéllik gondoskodó hajnali félálom
kékbe burkoló ledlámpafény körében
barlangüreg falára fest nyílzáport sugara
ébredésre serkent homloknyi redőt
Roppan az ágynemű a test öbléről
meleg hullámok steril burkot fakasztanak
közöttük botorkál
a szótlan tudat
vándorló lélek kámzsáját felöltve
borral áldozna
s keze vizet fakaszt
Felfelé csak a szívben
zubog
a forrás kútmélye
2
Izomkötegbe
burkol
kabátba
a delet mutató árnyék
Rajta
lendülj repülésbe
te botorkáló délelőtt
Szabad
mert szárnyakat kapcsol
léggömbre
evezőre
kerékre
Tudja meg mind
aki toporog
̶ ott fenn van a létezés
kristálygömbje
sóból
kioldott
vízcsepp
indít tavaszhasadásra
hajnalrügyezésre
siklóernyő
gomolygó
örömére
Fonódó izomrost
hajfonat
ölelés
gyönyörű
sodronykötése
3
Estbe hajlik
a délután
Bágyadt vágy
ernyedő lélek
moccan
a test
a pillanat órákra hull
Tűz pattog
kéményfüst
fest lélekmélyet
Tea buzog
csésze gejzírtölcsére
kozmikus mikrovilág
rezgést ad át
̶ a kéz csapot nyit
égi zsilipet
Csillan az idegsejt
falán a látás
befelé indítva
nyíló redőket
Hajnal és est fordul
világvesztés
teremtés ujja
Genézis újraforgatva
Bátrak állnak
élére a napfordulónak
4
Éj
zuhanórepülés
szerpentin sziklarése
korlátlan belemerülés
a nincs hívó honába
Ott vár
barlangra vetülő árnyad
Diotíma köntösében
Zsibbasztó gondolat
a gondolattalanság
Felfelé fordítva örvényt
sapkába rejtheted
világizzású fejedet
Együtt gomolyognak
kvarkok a Vörös Óriással
Mindent redőkbe gyűr
a magma
Hornyolt felszínén
szivárvány fénytörése
Eledelt ad a lélek szája
belebotorkálsz
éjjé válva
Esztergom, 2020. november 9.
Aranydiadém a homlokon
̶ Esztergom királynéi ̶
Ezer mérföldet
hömpölygött alattam
rév
dereglye
uszály
Mikor megpillantottam
az épülő várat
jövendő királynői lakomat
Résnyi ablak nyílik
a végtelen tájra
Rózsaablak
mennyre táruló
szememben
***
Chatillon Ágnes
Capet Margit
Laszkarisz Mária
csipkés
nyoszolyás tornya
Hullámzó dunnáik
hímes takaróik
Dunába szőtt ékköves kárpitok
súlyosak
terhesek
messze híres-szépek
otthont vető
megágyazó
puha menedékek
***
Barázdált orom
jövendő otthonom
kaptárnyi lakosztály
Lent a Duna fürdeti
fent égre függesztett tetők
tekintetem
Kupola
keresztjén megpihen
kedves sólymom
***
Zegzugos lépcsőn
csigába tekeredik uszályom
fátyolom selyme
fülkék kárpitját súrolja
Eget csillogtat
lenn a Duna tükre
Ékszereim fénye
tompa jáspis
brokáton pihenő zafír
kagyló gyöngye
vesperásra konduló harangra
felfűzi az utolsó napvillanás
***
Boltozat
kőbordák
fa-csapolás
ékszerdobozom tetején
kis szögecsek
̶ körbefogják itteni létemet
***
Felfelé öt emelet
lefelé sziklaszirt alatti folyam
Kétféle végtelen
kétfelé vonz
méhemben rezdül
magzatom
***
Lepke
pilleszárnya
köves gyűrűmnél szebb lebegés
Mikor térsz vissza hozzám
te fénylő
jelenés?
***
Zöldes türkiz
falfülkém rejtekén
süppedő tapló puhasága
érzetek megannyi
csodája
***
Gomolyog a felhő
ablakot vattáz
telet idéz a magas
pedig nyárközép van
lugas iszalagja
párkányom felhővé csipkézi
Esztergom, 2020. november 30.
Illusztráció: “A gyűrűsujj aranydiadémja”
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
