Búcsúzik a Levélfa Ágh Istvántól (Levélfa, 91.)

•

Stílszerűen, kedves Pista, a rovat szerkesztőjeként is levelet kellene írnom. De hova? Te, aki életedben is szabad átjárással bírtál a túlvilágra, lépteiddel mérve ki az ősök, őseid temetőkertjét, most magad is oda költözöl. Emlékezetemben a Levélfának küldött ajándékaid, egy-egy írásod, amellyel négyszer is megtiszteltél bennünket. 2019-ben, az Ady-centenáriumon a Fénylő Parnasszusból kivett és átengedett esszéddel A pócsi Máriáról („Egy idő óta megnőtt a szivem”), 2021-ben, a Pilinszky-évfordulón a magad versével (Miért sírt Pilinszky János?), 2023-ban, a Csokonai-megemlékezés alkalmával Csokonai-verseddel (Csokonai Vitéz Mihály: Feredés), pár hónapja pedig a bátyádról, Nagy Lászlóról kifejezetten a Levélfának írt, magadról is valló centenáriumi leveleddel (Ágh István visszaemlékezése). Ha e közleményekre gondolok, észre kell vennem, hogy szép csöndben a munkatársunk lettél. Így, így is búcsúzom most tőled, de egykori paksiként is, aki a maga külön múltjáról, mint az alábbi levél tanúsítja, veled mégis közös emlékekkel is rendelkezhet. Ki tudja, milyen egykori isteni jóváírás jóvoltából? Isten áldjon hát most is, további utadon, Pista, legyen könnyű az álmod.

Suhai Pál, szerkesztő

⇒http://www.naputonline.hu/2019/05/09/ady-endre-ma-levelfa-37/

⇒http://www.naputonline.hu/2021/12/18/pilinszky-oltar-levelfa-51/

⇒http://www.naputonline.hu/2023/12/27/csokonai-250-levelfa-76/

⇒http://www.naputonline.hu/2025/07/17/nagy-laszlo-100-levelfa-89/

2015. június 2.

Kedves Pista! Én is „hazulról” írok [utalás az éppen olvasott Ágh-verseskötet, a Válasz hazulról címére – SP]. Sorra olvasom verseidet, s nehezen tudok betelni velük. Újabbak s mégis mindjárt a régi érzés kerít hatalmába: ezeket már ismerem valahonnan. Nem holmi déjà vu ez, annál mélyebbről jön. Elemi erő tör föl bennük és általuk. Erősek a verseid. Olyannyira, hogy vissza kell fognod magad. Ezt a visszafogottságot találom legjellemzőbb vonásodnak. A hangot, amely még a Fölragyogtak a papírszárnyak ciklusának az elmúlt évtizedek s a közelmúlt politikai ámokfutását pásztázó ihletett igazmondására is jellemző. Újabban a látszólag hanyag rímkezelésben mutatkozót is értenem kell ezen. Annyira erős (agyadban) az összecsengés (minden dolgoké és relációké), hogy fülednek az már túl hangos lenne. Hát letompítod. Már a sejtelme is éppen elég. S micsoda gazdagságot és teljességet palástol e kihívó minimal art. A világét? Igen, de ez a Te világod. Szemben a létezőkkel, a múlt- és jelenbeli költői irányultságokkal is. De miközben megkülönbözteted magad tőlük, egyre inkább meg is határozod (magad) általuk. A hozzájuk való viszony által. Így kaphat költészetedben megkülönböztetett jelentőséget az árnyalat, a színe és visszája egyszerre való szemléletének józan képessége, mely égboltodon, mégis, a Nap – Hold együttállásának csillagászati csodája. A Te világod ez, csak a tiéd, de ősök és utódok áramkörébe kapcsolva, nemzedékek párbeszédébe vetve, olyan párbeszédbe, amelynek az Én, a Te éned nemcsak akaratlan résztvevője, de kívülről mintegy, a versek kilátópontján tudatos alakítója és szemlélője is: a „kívül a múlt időn, csodálatomra, itt vagyok” eszmélete. E képletes Bújócska-játék nemcsak e versnek, de köteted jelentős részének is életre hívója. Teremtője mintegy. Eme minőségedben s időd fogytán, látom ám, egyre gyakrabban idézed meg nagybetűs hasonmásodat is. (Félreértések elkerülése végett: talányos Istenedet.) Újra eszembe jut Domokos Mátyás „érettsége” (a „klasszikus” költőt ezek teszik: „a szellem érettsége, a viselkedésformák érettsége és a stílusforma tökélye”). Ilyen a jó megszólalás. Mint amikor valakinek, ha erősen megszorongatja, a préséből egyenesen bor folyik. Így vagyok veled, Pistám. Makovecz-versed olvasva látom paksi temploma alatt a házak hátsó udvarát saját szememmel is, a kakasnak ragadozó keltette riadalmát hallom is (a csodálatos Mű által keltett groteszk riadalmat). Fokozzam még ez érzékszervi tobzódást? Gyerekkoromban ki a szőlőbe erre vitt az út – bokáig süppesztő porában-homokjában szerettem mezítláb lépegetni. Akkor még Hősök tere volt az utca neve. Manapság? Nem tudom, nem is érdekel. Így múlik el a világ dicsősége. De nem a Te verseidben. Ott minden saját eleven ellentmondásosságának (árnyalatosságának!) tompított fényében ragyog. „Minden”: a kivívott, a tragikus derű. Mint a kötet záró darabjának, az […] utolsó, legutolsónak második versszakában is. Ide körmölöm, nagyobb dicséretet úgyse mondhatnék és nem is kiálthatnék: „Sohasem hallott ráadásra / késztet az élet elmúlása? / vagy éppen magamat ismétlem, / mint a gesztenyefa az őszben? / olyan csodálatosnak látszik, / ha a lombhullás kivirágzik, / mégis a legszomorúbb képe / ragyog az időtévesztésnek, / ahogy átsüt az elnyűtt, rozsdás / leveleken a szűz naivság, / egy gyertyagyújtó, csipkekesztyűs / tündér az ágakon keresztül.” Hadd búcsúzzam ezzel, kedves Pista. Ezzel s köszönettel és szeretettel adózó elismerésemmel: P.

Megjelent:
Suhai Pál: Bábeli adósságok,
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2016

Illusztráció: Gerzson Pál akvarelljének fh.