Hekl Krisztina: A neveletlen, Szaloncukor (kisprózák)

A neveletlen

Végre elaludt az apja, most megnevelem az elkényeztetett fiacskáját, ezt a kis méretű Napóleont, aki általában kivont fakarddal ül a felmenője nyakában és onnan osztja a parancsokat. Nem kér, hanem utasít, amit ha nem teljesítünk, szankciókat is kilátásba helyez. Példának okáért nem azt mondja kedves hangon, mint más, tisztelettudó, jól nevelt kisfiú, hogy kérek szépen a szalámis szendvicsből, hanem azt üvölti, hogy szendvicset akajok és ha nem hozod jögvest, levágom a fejedet. Az apuka persze engedelmeskedik, nehogy a volt felesége szóvá tegyen bármit is. Csúnya válásuk volt. Ne fogd meg apa kezét! Megpajancsolom, hogy azonnal engedd el, ordítja torka szakadtából a gyerek, jögtön ejeszd el és tüstént menj haza! Olyan szavakat ismer, hogy tüstént, pedig még csak ötéves. Apuci természetesen elengedi ilyenkor a kezemet, jól van, Bencus, mondja. Ők előttem mennek, én mögöttük kullogok a strand sétányán, és apuci veszekszik velem, ha arra kérem, nevelje meg a kisfiát.

Végre elaludt, a kisszobában dőlt le egy rövid időre, és mi magunkra maradtunk Bencével. Bence nem bírja elviselni, hogy az apja alszik, folyton beszalad a szobába, először csak nézi az apját, azután csiklandozni kezdi az arcát egy plüsscica mancsával. Az apja odakap, Utána hangosan beszélni kezd hozzá, majd hozzávágja az egyik mesekönyvet, Kelj fel, sikoltja, hangja elviselhetetlenül magas. Próbálom őt kezénél fogva elhúzni az ágytól. Rácsap a karomra. Vigyázz magadja, mert kapsz még egyet, fenyeget meg. Én most elmegyek játszani, felelem, nagyon jó lesz, bábszínházat készítek. Kivonulok a plüssmacskával, hátha Bence rákap a csalira. Azonnal add ide Mijjmujjt, ő az enyém, tépi ki a kezemből a plüssállatot, majd belerúg a lábamba.

Na idefigyelj, mondom neki, amikor tudom, hogy felmenője hallótávolságán kívülre értünk. Lehet, hogy ezt apáddal meg tudod csinálni, de velem nem. Most azonnal abbahagyod ezt a vielkedést és normális leszel. Ha jó leszel, akkor. Te hagyod abba, te kúva, vágja félbe a mondandómat. Menj haza, üvölti. Megpajancsolom! Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak. De, megmondom, johadt kúva! Gyere ide, Bence, ne csináld ezt, mutassuk meg apának, hogy tudunk szépen játszani. Te büdös kaka vagy! Bence még kicsi, mondja ilyenkor az apja, az oviban tanulja a csúnya szavakat, még nem tudja, mit beszél. Én úgy látom, hogy nagyon is tisztában van a mondandójával. Kaka? Jó, felelem, te pedig egy neveletlen kis köcsög, bukik ki belőlem több hónapnyi elfojtás.

Bence bömbölve rohan a kisszobába, elvörösödött fejjel sír, mint a babák, kétoldalt ömlenek a könnyei. Apa, kelj fel most, ugrik rá az alvó testre, Kiszti bánt, Kiszti bánt engem, hüppögi. Semmi baj, kicsi kincsem, majd megkérjük Krisztát, hogy ne bánjon így veled. Ne adj neki több csokit és ne nézhessen mesét, jó, apa? Jól van, nem kap több édességet, ő sem beszélhet csúnyán, itt mindenkinek szépen kell beszélnie, hallom bentről, miközben a konyhában csomagolok. A pólóimat már betuszkoltam a táskába, úgy emlékszem, van még valahol tusfürdő is, fogkefe, illetve egy pár zokni talán a mosatlanok között. De azt lehet, hogy itt hagyom.

Szaloncukor

A cipészre várni kellett, letört sarkat javított. Nagyon alapos munkát végzett, túlságosan is alaposat, ragasztott, szegelt, csiszolt, pasztát kent, csiszolókorongot cserélt, polírozott. A nő türelme fogytán volt, a cipész észre sem akarta őt venni, pedig már tíz perce ácsorgott csizmával a kezében. Végül köszönés nélkül vette át a lábbelit és írta meg hozzá az átvételi cédulát.

Amikor megfordította a csizmát, hogy megnézze a javítandó talpat, egy szaloncukor hullott a pultra. A nő rémülten nyúlt utána, majd visszakérte a csizma párját, abból is kirázott egy szaloncukrot, majd mindkettőt gyorsan bedobta a táskájába. Gondolta, mond valamit, hogy mégse nézzék őt hülyének így, február közepe táján. Azt, hogy ez a tizenötödik pár marcipános szaloncukor, és néhányat ki is lapított, amikor megfeledkezett róluk, és belelépett a cipőjébe? Talán árulja el azt is, ki dugta oda Mikuláskor? Meg azt, hogy egész januárban őt próbálta kitakarítani az életéből, összeszedte, és dobozba pakolta a férfi cuccait?

Ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen és ne a férfi jöjjön, hozzá be ne tegye a lábát még egyszer. Amikor elvitte a dobozt, a férfi zokogni kezdett. Hosszan álltak egymást ölelve, azután a férfi szipogva kívánt a nőnek minden jót, majd kinyitotta előtte az ajtót. A nőt felkavarta a búcsú, napokig aludni sem tudott, aztán megrázta magát, elment egy biblioterápia órára, fodrászhoz, futni, és amikor már nem nézte ötpercenként a telefonját, úgy érezte, felszabadult, a férfi üzenete várta, hogy talált még ezt-azt, farmerkabátot például. Ekkor a nő is körülnézett, vállfáról leesett ing árválkodott a szekrény alján, és egy fúrógép, amit a férfi csak átvitt, de nem csinált vele semmit és már nem is fog.

Ezt is minél előbb igyekezett visszavinni a nő. Találkozáskor megszokásból majdnem szájon csókolták egymást, aztán a nő hazajött. Mindent ki kell dobni, ami még visszamaradt, mondta ki hangosan, mert a szakítás óta hangosan beszélgetett önmagával. Már a fogkefénél megingott, sohasem volt az a kidobós fajta, ezért inkább eltette szem elől. Túlszeret, túlaggódik, ez a baj, mindig is ez volt, és azzal bevágott egy elszáradt rózsát a szemetesbe, amit koncert karszalag, lanovka jegy, néhány érdekes formájú kődarab követett. A végére hagyta az ágyneműt, mert még sokáig érezni akarta a férfi illatát, a helyén akart aludni. Biztosan van már valakije. Amikor már ő is épp elkezdett volna mást keresni, a férfi talált egy napszemüveget, így a nő is visszaszolgáltathatta a fogkefét és a töltőkábelt. Picit veszekedtek, a férfi a nő arcába törölte könnyeit, majd finoman utalt arra, hogy másnap korán kel.

Már csak néhány apróság maradt utána, például az, hogy nagyon szeretlek, az egyik füzet margójára írva. Akkor még lehet, hogy így volt, bár ki tudja. A nő sokáig nézte a kézírást, tért ölelő alsó szárak, ösztövér, szögletes felsőhurkok, próbálta megfejteni a férfi jellemvonásait. Eső után köpönyeg, és most ez a szaloncukor.

Rendben van így, hölgyem, kérdezte a cipész harmadszorra. Igen, tessék? Ötezer lesz, így is kéri?

Kifelé menet kivette az egyik szaloncukrot a táskájából. Kicsomagolta, és beleharapott. Penészízű volt. Kiköpte az első kukánál.