bejutni a résen (Molnár Csaba Bertalan versei)

hűtlen hírvivő

a lámpa fénye sárga folt,
remegő szigetet rajzol
az asztal lapjára

a huzat a kulcslyukon át
hideg pengével
faragja a benti csendet;
a levegő az egyetlen,
ami még szabadon jár
köztem és a
külvilág között,
mint egy hűtlen hírvivő

ez a légáramlat
lopott holmi;
idegen életek
kölcsönvett lehelete,
ami hívatlanul
telepszik rá az arcomra

a küszöb alatt
egy elszáradt falevél
zizegve próbál
bejutni a résen

hézag

a könyvet
kihúztad a sorból,
a helyén maradt
üres tér
egy sötét,
négyszögletű csend,
ahová nem mertem benézni

a pillanat
úgy fagyott meg,
hogy a porszemek
a beszűrődő fénycsóvában
mozdulatlan,
függő csillagképként
álltak meg a levegőben

ez a lebegés
a bőrünk hamva,
elkopott napok hulladéka –
tévedhetetlen,
éles rajz

megkímélt táj

elköszönő intésed árnyéka
ráfagyott a falra,
most a délutáni szélben
vele együtt dőlnek meg a fák,
benne lélegeznek a kertek

jelenléted így válik
kikerülhetetlen évszakká,
tegnapi mosolyod
fennakadt a zuhogó eső
súlyos sodronyán,
kirajzolják
a hideg vízcseppek

amikor kinézek az ablakon,
egy egész város nevet rám
a csatornák sötét torkából,
ahogy a mélybe zúduló víz
visszhanggá torzítja arcod

az aszfalt mélyedéseiben
meggyűlő esővíz
szétosztja jegyeid,
minden megrezdülő tócsa
a te vonásaidat
ismétli a hidegben

pillantásod
sokszor kiszorít térből
szűk árnyékba présel

szemed elől olykor
te is rejtve maradsz,
ebben a foltban
gyűlik össze a megkímélt táj,
ahol az avar csendben sötétedik,
és a szél sem talál fogást
a törzseken

én is ide húzódom vissza,
a látásod éles peremén túlra,
hogy ne érjen el
tekinteted súlya,
körvonalamat mégis
ez égeti a térbe,
szemed szorítása nélkül
feloldódnék a sötétbe