Halmai Tamás: Miért Rilke? Beszélgetés Báthori Csabával

216 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6180-85-8

eredeti ár: 3490 Ft
webshop ár:
2 790 Ft + 850 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás:

Rainer Maria Rilke (1875–1926) a modern európai irodalom egyik legnagyobb hatású alakja, a metafizikus gondolati költészet újraalapítója. Báthori Csaba (1956) költőként és műfordítóként is ezeregy szállal kötődik ehhez a különleges életműhöz. De miért éppen ehhez? Egyáltalán: miért épp ez az alkotó maradt talán legelevenebb kortársunk a száz év előtti poétikai világokból? A Miért Rilke? című beszélgetőkönyv lapjain Halmai Tamás kérdéseire az osztrák lírikus első számú hazai ismerője komponál – öt tágas tételben – válaszkísérleteket.

Könyvrészlet:

– Nyelv és gondolat valóságalapító hatalma nemcsak bibliai eszmekörökből ismerős, huszadik századi nyelvfilozófiák és kognitív tudományok is meg-megállapodnak igazságában. A levelekben is visszatérő motívum ez, megdúsítva a műalkotások létigazoló szerepével: „S gyakorta egyenesen úgy rémlik nekem: elegendő, hogy egy nagy dolgot elgondoljunk, s az – már ezáltal! – elpusztíthatatlanul létezik!” (I/401.) – „Ebben rejlik a mű roppant éltető ereje annak számára, akinek létre kell hoznia azt – hogy összefogja azt az embert: a csomó a rózsafüzérben, miközben az élete imát mormol; egységének és igazi lényének örökké visszatérő, kezébe letett bizonyítéka, mely mégis csak neki nyilatkozik meg, és kifelé névtelenül hat, csupán úgy, mint szükségszerűség, mint valóság és létforma.” (I/405.) – „Mert hát soha ne feledkezzünk meg arról, hogy legfőbb feladatunk a formateremtés.” (III/1411.) Jól érzékelem, hogy itt a formateremtés kívánalma sem pusztán poétikai alaktanig nyúlik, hanem jószerével antropológiai imperatívuszként sugárzik föl?

– Igen, a forma szentsége. Rilke ritkán beszél a klasszikus forma-tartalom vagy kötött forma-szabadvers kérdésköreiről, általában alig-alig érinti leveleiben a szűk értelemben vett poétikai alaktani problémákat. De egész életében követett versformáló gyakorlata semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a forma tudata, az „alakképzés” akár ösztönösen is foglalkoztatta. Lényegében kezdettől fogva a végekig nem tér le a kötött forma ösvényeiről (ami nem azt jelenti, hogy azt hitte volna: a kötött forma önmagában nagy költészetet garantál… ó, dehogy!), igaz, a húszas években akad néhány – inkább játékos, mutatványszerű és könnyed – „tölcsérverse” vagy haikuja. De, persze, van szabadverse, sőt prózaverse, és ezek ugyancsak bizonyos formáló törvény intencióit követik. Zárt formán belül nem mindig túl rigorózus, néha megenged magának szabadabb futamokat, a szótagszámlálás terén bizonyos szeszélyes kilengéseket anélkül, hogy a vers formássága ennek kárát látná. A mágusi elem itt is jelen van, vagy akár nevezd ezt szemfényvesztésnek. Egész gondolkodása annyira komoly és magasrendű, minden szabadosságtól mentes és transzcendáló természetű, hogy az ember azt hihetné: igen, a kötött forma számára mintegy etikai parancs volt. Leveleiben is, verseiben is olyan fogalmak rebbennek fel a legapróbb kérdések kapcsán is akár, hogy az ember rögtön vasárnapra vagy valami ünnepre gondol. Gestalt, ordnet, Angestaltung stb.: ilyen szavak képezik gondolatai pillérét. Általában is ellenszenvvel beszél bármely dologról, ha a kihágás, szabadosság vagy felelőtlenség árnyéka vetülhet az eszmélkedés köré. A Malte-regény elején olvassuk azt az egyik haldokló szereplőről: Er war ein Dichter und haßte das Ungefähre; oder vielleicht war es ihm nur um die Wahrheit zu tun; oder es störte ihn, als letzten Eindruck mitzunehmen, daß die Welt so nachlässig weiterginge. (Költő volt, és gyűlölte azt, ami körülbelüli [hozzávetőleges]; vagy talán csak az igazság érdekében gondolta így; vagy az zavarta, hogy utolsó benyomása az marad majd: a világ ilyen gondatlanul forog tovább.). Aki a költészetről így gondolkodik (és Rilke hasonlóan gondolkodhatott, mint Arvers), annak számára minden művészi (sőt emberi!) megnyilvánulásnak valamilyen esztétikai-etikai szabatosság keretében kellett megtörténnie. 1925. december elején egyik – Berta Flammnak írott – levelében (aki valószínűleg beteg fia nevében köszöni meg a Rilke-könyvek nyújtotta vigaszt) beszél „az emberek közötti pontatlanság és körülbelüliség”-ről („die Ungenauigkeit und das Ungefähr zwischen den Menschen”, – figyeljük meg: ugyanazzal a szóval él megint, mint a Maltéban) (IV/2284.). A formateremtés antropológiai imperatívusza Rilke minden mozdulatát áthatja, – ezt levelei tán még kiadósabban igazolják, mint gyönyörű költészete. (Bár ott is érdekes: az a tény, hogy hosszú éveken át visszatartotta verseit, nem közölt kötetet, soha nem ostromolta a szerkesztőket műveivel, arra utal, hogy a körvonalazott élet, a benső ösztönzésekhez való hűség, a tülekedés kerülése, a díjak elutasítása: mind-mind egy zárt életforma-ethosz tanúsága. Eszembe jut Esterházy szellemes mondása a díjakról: Úgy kell élni, hogy ne kapd meg őket… Persze, ezt az a tolongó ember mondta, aki minden elképzelhető díjat idejekorán megkapott.) Ettől az ethosztól talán különbözik a formabűvészek némileg ingerlő gyakorlata, akik büszkék arra, hogy minden formát uralnak. Rilke formavilága szűkös a forma zsonglőrjeinek készletéhez képest. De hát mond ez valamit a kétféle költészet értékéről?

Portálunkon közöltünk több részletet a könyvből:

→http://www.naputonline.hu/2024/01/05/rainer-maria-rilkerol-iii1/

→http://www.naputonline.hu/2024/01/12/rainer-maria-rilkerol-iii2/

→http://www.naputonline.hu/2024/01/19/rainer-maria-rilkerol-iii3/